Mostanában úgy érezheti az ember, hogy valóságos reneszánsza van a poszt-apokaliptikus filmeknek, és erre még a HBO GO is rátesz egy lapáttal. A frissen kijövő Egyetlen egy újabb példa arra, hogy a zsánerben még akad lehetőség. Ez az írás a műfaj történelmi múltjáról és mai napig tartó népszerűségéről szól.
Az apokalipszis és a világvége ábrázolása hosszú idő óta termékeny talaj a művészeteknek, és azon belül a filmeknek is. Viszont a civilizáció pusztulása utáni állapot, vagy hogy az utolsó utáni ember miként létezik vagy létezhet, az már egy kortársibb, de annál izgalmasabb téma. A legkülönfélébb feldolgozásoknak közös a témájuk: A felperzselt világ üres purgatóriuma talán rosszabb is a túlélőnek, mint a gyors halál.
Korai gyökerek és hidegháborús paranoia
A posztapokaliptikus fikció természetesen nem a huszadik század szülötte. Gyökereit egészen a 19. századig is vissza lehet vezetni, Mary Shelly Az utolsó ember című regényéhez, ami korában nem meglepő módon nagy felháborodást generáló bukás volt és közel százötven évnek kellett eltelnie irodalmi újraértékeléséig. A műfaj reneszánszát azonban a második világháború utáni évek indították el. A háború felfoghatatlan mértékű pusztítása, az óriási emberáldozatok, lebombázott városok, a holokauszt és a nukleáris hadviselés, amit a beütő hidegháború még fenyegetőbbé tett, felszínre hozta az emberek minden belső félelmét és ez a művészetekre is termékeny hatással volt.
Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy Amerika és a Szovjetunió szembenállása nélkül nagyon más lenne a sci-fi és az egyetemes filmművészet története is.
A posztapokaliptikus filmeket leginkább két csoportba lehet osztani: Vannak azok, amik a világvége utáni alaphelyzetet kiindulópontnak használják arra, hogy egy erősen műfaji jellegű történetet (kalandfilm, sci-fi, akciófilm) mondjanak el. A másik kategória viszont inkább a pusztulás egzisztencialista mivoltát kívánja elemezni, hogy a lehetséges túlélő miként képes feldolgozni ezt az eseményt. Hogy tud-e élni a kiégett világban, miként tud élni és legfőképpen. Hogy van-e értelme tovább élnie és megpróbálnia újra indítani a társadalmat, vagy inkább maradjon az enyészeté minden? Termesztésen a két út közül bármelyikre is lép az adott alkotás, alapvető filozófiai-társadalmi kérdéseket vet föl, és nincs látványos ellentét közöttük, mint amit a művészfilmek és a közönségfilmek között szokott látni az ember. Hiszen a sokfajta feldolgozást, szerzői látásmódot, megközelítést összekapcsolja az alaptematika.
Az atomháború rémisztő fenyegetése, kimeríthetetlen forrásnak számít, a filmes ábrázolásmódban pedig mindenképp fontos kiindulási alapnak számít az ’50-es, ’60-as évek kultikus tévésorozatának, az Alkonyatzóna nyolcadik epizódja a Time Enough to Last. Rod Sterling a sorozat atyja, Lynn Venable azonos című novelláját adaptálta, ami a korszak legprominensebb és legfontosabb sci-fi magazinjában, az If-ben jelent meg 1953-ban. A novella már akkor is időszerű volt, Sterling hat évvel későbbi adaptációja viszont már legendás hatású lett, leginkább azért is, mert a hidegháború pont a kijövetele utáni években vált a legforróbbá (elég csak a 62-es kubai krízisre gondolni). Témái, vizualitása, hangulata alapvetően meghatározta a posztapokaliptikus világábrázolást.
Henry Bemis, az egyszeri könyvmoly, aki semmi mást sem akar, mint békében olvasni, de ebben hol a zsémbes főnöke, hol a szenvedélyét kegyetlenül kigúnyoló felesége akadályozza meg. Bemis kétségbeesésében azt kívánja, bárcsak eltűnne az összes ember a Földről, csak azért, hogy egyedül maradhasson a könyveivel. Kívánságát akaratlanul meg is kapja, amikor ő lesz a nagyhatalmak között kirobbanó atomháború egyetlen túlélője. A Time Enough to Last alig fél órája mesteri módon építi ki témáit: Az apokalipszis utáni ember hátrahagyottságát, az emberiség technológiára való hagyatkozását, ami végül a vesztét okozza, a meghitt egyedüllét és a fojtogató, teljes magány közötti különbséget. Ami közül az utóbbi kétségbeesésébe és halálba is üldözheti a túlélőt (Bemis is majdnem öngyilkos lesz). A képi világ is ehhez hasonlóan markáns, remény nélküli, tükre a nyomasztó valóságnak hiszen a romos város lesújtó létképe alapján lehetetlen nem Hirosimára és Nagaszakira gondolni.
Ugyancsak az ’50-es években jelent meg a posztapokaliptikus fikció másik mérföldköve, Richard Matheson Legenda vagyok című regénye, amiben a túlélő főhősnek már nemcsak a pusztulás utáni világgal kell szembenéznie, hanem a romok között élő, embervérre szomjazó, élőhalott-szerű lények új társadalmával is, amik végezni akarnak vele. A vámpírmitológiát új miliőbe helyező regény szintén óriási hatással volt több zsánerre is. George A. Romero nem is tagadta, hogy honnan vette az ihletet legendás zombifilmjéhez, Az élőhalottak éjszakájához. Matheson regénye három sikeres adaptációt is megélt, amik közül leginkább az 1971-es Az omega embert szokták emelgetni, mint klasszikust. Ugyanakkor érdekes azt megfigyelni, hogy míg az első, 1964-es feldolgozás sokkal erősebben kiemeli Matheson eredeti művének egzisztenciális dilemmáit és hangulatát, addig a 71-es már egy jóval akciódúsabb, közönségbarátibb sci-fi horror irányba ment el.
Műfajosodás és művésziesedés
A ’70-es évek vészterhes kiábrándult időszaka ugyanakkor már elkezdett más szemléletmódokat is behozni. Erre jó példa a kiemelendő kult-klasszikusnak számító 1975-ös A fiú és a kutyája című film, ami szintén egy híres sci-fi író, Harlan Ellison kisregényét dolgozta föl. L. Q. Jones alkotása két dologról ismert: A műfaji skatulyáknak való ellenállásáról (klasszikus sci-fitől kezdve társadalmi szatírán át, fekete humorú vígjátékig is regisztrálható), és Ellison sötét, cinikus világlátásának vászonra viteléről.
Ellison elveti azt a gondolkodást, miszerint az apokalipszis túlélője meg tud maradni emberként,
az ő szemében már sokkal inkább az elállatiasodás, a puszta ösztönök kielégítése, a másik kihasználása fog előtörni az emberből, akiről lehámozódik miden civilizációs norma. Ezt az elgondolást tökéletesen leképezi a film amorális „hőse” Vic, aki már a romos, sivatagos vidéken nőtt föl, azok nélkül a morális és etikai szabályok nélkül, amiket alapnak veszünk. Ha kell, öl, embert eszik, szexuális ösztöneit pedig szintén erőszakosan tudja csak kifejezni.
A körülötte lévő világ is hasonlóan Ellison nihilista vízióját tükrözi. Ha a társadalom újraszervezi magát, akkor az a legalantasabb impulzusok alapján történik: A földalatti paradicsom, ahová Vic eljut, egy technokratikus utópia, ahol a férfiak és a nők is ugyanúgy ki vannak zsákmányolva. Nem csoda, hogy Vic a film végén inkább önkéntesen visszamegy a sivatagi száműzetésbe kutyájával együtt, semmint hogy annak a társadalomnak a rabszolgája legyen, aminek elődje kivette a részét a nukleáris háború kirobbantásából. Jones és Ellison sötét, cinikus víziója nem meglepő módon szintén csak hosszú évek után találta meg közönségét, de azóta sokan (többek között a híres Fallout sorozat alkotói is) emlegetik hivatkozási alapként.
Viszont, ha van évtized, ami emblematikussá vált a világvége utáni víziók ábrázolásában, akkor az mindenképp a 1980-as évek. A Reagan-korszak élesebb hidegháborús retorikája, az erősödő külföldi konfliktusok (afganisztáni háború) és egyéb események (csernobili katasztrófa), csak még inkább felpörgették a filmesek fantáziáját. Az évtizedet indította a Mad Max 2, amiben
George Miller nemcsak az akciófilmeket helyezte új szintre, de egyúttal a posztapokaliptikus filmek látványát, hangulatát és stílusát is hosszú időre meghatározta.
A kihalt, óriási méretekben kitágult sivatagos táj, amiben már romok sincsenek, a sztoikus és az új világ farkastörvényeitől megkeményedett főhős (hol vagyunk már az ’50-es évek értelmiségi, klasszikus amerikai értékeket képviselő protagonistáitól), a vadállati szinten lévő, láncos, bőrdzsekis barbár törzsek, akik marakodnak a régi világ koncain, Miller víziója óriási hatással volt filmesek generációira. A Mel Gibson által megformált Max immáron nem a régi világ moralitását, emberségét próbálja megvédeni, hanem csakis önös érdekekből, túlélésből cselekszik. Magányát teljes mértékben vállalja és azonosul vele, szívében már nincs helye másnak, akik egykori családjához hasonlóan elveszíthet.
Ugyanakkor a ’80-as évek egy másfajta ábrázolásnak is teret engedett, ami nem műfaji, hanem sokkal inkább egzisztenciális és filozófiai alapon akarta megragadni az armageddon-tematikát. Geoff Murphy 1985-ös filmje A néptelen Föld, nemcsak a már megszokott konfliktusokat hagyja el (emberi túlélő kontra más veszélyesebb túlélők), hanem a civilizációs bukás mögötti okokat is.
A másfél órás időtartam csaknem kétharmadát a főszereplő teljes magányában tölti el és szédületes skáláját járja be az emberi viselkedésmintáknak. Az eleinte reményteli kutatás mások után előbb kétségbeesésbe, abból pusztító hedonizmusba vált, majd az öngyilkossággal kacérkodó mélypont után következik a sztoikus beletörődés. A túlélésért folytatott napi cselekvések ugyanolyan rutinná válnak, mint a régi idők munkanapjai. A főhős magára hagyatottságát szimbolikusan is kifejezik a befejezés kozmikus méretű képei is, ami egyértelműen főhajtás Stanley Kubrick legendás Űrodüsszeiája előtt.
Ha pedig van film, ami még ennél is erőteljesebben képes átadni az egyedüllét melankóliáját, akkor az Mamoru Oshii Angyaltojás (Angel’s Egg) című animációs filmje, ami lassú tempójával, a klasszikus cselekményvezetés hiányával és vizuális szimbolikával teli, művészei képsoraival már sokkal közelebb áll Andrei Tarkovszkij mesterműveihez, mint az előbb említett filmek bármelyike.
Oshii filmjében már a főszereplő két karakter; a címadó tojást védelmező kislány és a cinikus katonatiszt is már sokkal inkább szimbólum, a vakhit és a hideg ráció megtestesülései. Az Angyaltojás értelmezése mai napig elemzés tárgya, viszont a többi posztapokaliptikus filmtől látványosan elütő, erősen gótikus látványvilága, rajzstílusa, rendkívül nyomasztó atmoszférája egyedülálló gyöngyszemmé teszik, az egyedüllét lassú halálának egyik leghatásosabb ábrázolásának.
A ’80-as, ’90-es évekre már teljesen diverzifikálódott a posztapokaliptikus műfaj, a pusztítás nem korlátozódott le az atomháborúra,
vírusoktól kezdve, fellázadó gépeken át, egészen az absztrakt, ésszel fel nem fogható kataklizmákig minden felvonult. De a lényeg, mint mindig is az emberen volt és lesz, hogy mit cselekszik, mit cselekedhet egy ilyen szituációban. A kortárs filmek közeg is számtalan hasonlóan izgalmas alkotást tud ebben a témában felsorakoztatni a blockbuster méretűektől kezdve (Feledés), egészen a minimalista kameradarabokig (A túlélő).
A hidegháború lezárulta nem tüntette el a műfajt, az újfajta variációk és megközelítések azóta is előpattannak a filmesek agyából. Mert vannak témák, amik sosem vesztik el relevanciájukat és továbbra is figyelmeztetnek arra, hogy milyen világot hagyhatunk hátra, ha nem vigyázunk.
