Amikor már azt hittük, hogy a talált kamerás filmek nem jutnak túl a boszorkányok, idegenek és zombik szerepeltetésén, a norvégok a trollok létezésének bizonyítékával jönnek. A Titanic Filmfesztivál Északi fények szekciójában helyet foglaló fantasyt nem véletlenül kedveli a fesztiválok közönsége.
Az Ideglelés bevezető szövegéhez hasonlóan kezdünk: előkerült egy felvétel, amiből a film készítői összevágtak nekünk egy anyagot, hogy mi magunk is meggyőződhessünk a trollok létezéséről. Természetesen a fiatal riporternek és csapatának nem a mesebeli lények feltárása volt az elsődleges célja (egy medvékre vadászó orvlövészt akartak tetten érni), mégis egy trollvadász, Hans (Otto Jespersen) oldalán találják magukat furcsa nyomokat követve.
Nem csak a vadászat izgalmas pillanatai szolgálnak remek dokumentumfilm-alapanyagként, de a szakmában egyedüliként dolgozó trollvadász beszámolóját is elsőként rögzítheti a lelkes stáb. A trollokat ugyanis mindenki mitológiai, mesebeli lényeknek hiszi, s a kormány a látszat fenntartása végett mindent elkövet, hogy a legkisebb gyanút is csírájában elfojtsa. A leplezés törekvéseiről messziről süt, hogy megrendezett, mégsem gyanakszik senki a két lábon járó medvékre vagy az éjszakánként pusztító láthatatlan tornádókra.
Itt kell említést tenni a film humoráról. Ez az egész sztori nem működne, ha a film komolyan venné magát. Amikor napfény éri a trollokat, szétrobbannak, az öregebbek (akár 1000 évig is élhetnek) sziklává válnak, némelyik faj egyedeinek három feje van, köveket esznek, a legbizarrabb képességük pedig a kereszténység kiszagolása. Egy véresen komoly, drámai filmben túlzásnak éreznénk ennyi badarságot, főleg ha a cselekmény a mitológiai idők helyett a jelenben játszódik. Éppen ezért a „Na ne nevettess már!” felkiáltás elmarad, s már az első szörny megjelenése után tudjuk, hogy nem az Ideglelés által kitaposott úton járunk. A készítők folyamatosan kikacsintanak ránk: a dokumentarista stílussal, illetve a film eleji és végi feliratokkal folyamatosan utalnak a felvételek valódiságára, mégis szinte minden poénnal a cselekmény fikciós voltát támasztják alá.
A legjobb pillanatokat egyértelműen maga a trollvadász szállítja. Kemény, öntörvényű és szarkasztikus fickó, aki már belefáradt felettesei utasításába. Lazán elalszik egy trolloktól hemzsegő barlangban, s nem zavarja, ha egyikük megrágcsálja páncéllal védett fejét. Irigylésre méltó bátorsága van, de ugyanez mondható el a három néha logikátlanul viselkedő fiatalról is, akik még a támadások elkerüléséhez kellő képzettséggel sincsenek felvértezve. Sőt, egyikük keresztény, ami csak a veszélyt tetézi.
Habár itt-ott kilóg a CGI lólába, a lények igényesen vannak megjelenítve, a legnagyobb troll ábrázolását pedig a hollywoodi tervezők is megirigyelhetnék. Itt lehet hasonlatként felhozni a Cloverfieldet. Míg New Yorkra félelmetes idegenek támadnak, Norvégia északi régióiban a ronda, büdös, gusztustalan, egyben vicces trollokkal kell szembeszállni. A nyomkövetés és a harcok végig izgalmasak maradnak, nem kell Amerikába menni a feszültségért. A két film közül mindenképp A trollvadász iránymutatásával járunk jobban, hiszen az áldokumentarista stílust talán az itt remekül alkalmazott önirónia mentheti meg az unalomba fulladástól.
A trollvadász (Trolljegeren)
színes, norvég fantasy, 103 perc, 2010
rendező: André Ovredal
forgatókönyvíró: Havard S. Johansen, André Ovredal
operatőr: Hallvard Braein
producer: Sveinung Golimo, John M. Jacobsen
vágó: Per-Erik Eriksen
szereplők:
Otto Jespersen (Hans, a trollvadász)
Glenn Erland Tosterud (Thomas)
Johanna Morck (Johanna)
Tomas Alf Larsen (Kalle)
Urmila Berg-Domaas (Malica)
Hans Morten Hansen
Robert Stoltenberg
Knut Naerum
