Izrael titkosszolgálati vezetői a kamera előtt? Dror Moreh mágikus módon mikrofonhoz állította a Sin Bet hat igazgatóját, és miközben átbeszélik a fiatal állam történetét, a hat ember egyéniségén más-más módon szűrődik keresztül ugyanaz az üzenet: béke.
„A láthatatlan pajzs:” a Sin Bet vagy Shabak, teljes nevén „Sherut haBitachon haKlali” nem más, mint Izrael belbiztonsági ügynöksége. Ők vigyázzák a kapukat, ők őrzik a zsidó államot a beszivárgó külső ellenségtől, de az olykor felbukkanó belsőtől is. És Izrael, ez a folyamatos hadiállapotban élő ország egyáltalán nem olyan szelíd képet sugároz magáról, mintha bizony mindennapos lenne, hogy a titkosszolgálatai kényelmesen leülnek egy kamera elé. Dror Moreh dokumentumfilm-rendező mégis elérte a lehetetlent: filmre vette a Sin Bet hat vezetőjének visszaemlékezését.
Vallatását.
Mert némelyik főnök körülbelül úgy érzi magát a kamera előtt, mint ahogy a foglyaik érezhették magukat egy kihallgatószobában. Egyáltalán nem ment könnyen a becserkészésük. Moreh korábban Ariel Sharon miniszterelnökről forgatott, innen jutott el Ami Ayalon miniszterhez, a Sin Bet korábbi igazgatójához, aki pedig – meglepetésére – készséggel vállalta az interjút, és segített meggyőzni öt kollégáját is.
Amikor pedig már meggyőzték őket, a volt elhárítók döbbenetesen őszintének bizonyultak. Nem egyformán: van, akinek többet lehet kiolvasni egy félrenézéséből, mint a szavaiból. De akkor is döbbenetesen. Ami Ayalon, Avraham Shalom, Yaakov Peri, Carmi Gillon, Avi Dichter és Yuval Diskin rendkívüli emberek, és amit mondanak, furcsa mód mégis olyan hétköznapian hangzik: James Bond kémtörténetei helyett hivatalnokok sztorizgatnak, épp csak a téma nem egy negyedéves kimutatás, hanem az Armageddon.
Mert ha a Sin Bet nem hárítja el – mondjuk – a Sziklatemplomot felrobbantani igyekvő ortodox zsidók összeesküvését, akkor a muszlim világ Algériától Indonéziáig egyesült erővel törli el Izraelt a föld színéről. (Ami egyébként célja is volt az összeesküvőknek; ők abban hittek, hogy ily módon elhozzák a végső időket és vele a Messiás eljövetelét.) De azért a belső ellenségnél persze jóval több szó esik a „külső”, a palesztin fenyegetésről. Meg lehet-e akadályozni a buszrobbantásokat? Mit tehet egy titkosszolgálat egy népfelkelés ellen? Joga van-e felrobbantani egy háztömböt, hogy elkapjon pár terroristát? Feláldozhat-e civileket?
No és ha ez egyenesen kötelessége?
A film Izrael állam megalakulásától napjainkig tekinti át a Sin Bet történetét, de laza kronológiája inkább tematikus fejezetekre tagolódik, a fejezetek pedig minduntalan az erkölcs köré épülnek fel. A hat vezető nem ugyanúgy tekint volt hivatására. Van köztük militánsabb, van békeszeretőbb. Van, aki katonának tűnik, a másikat összekevernénk egy bürokratával. De egyikük sem tud egyszerű választ adni a láthatatlan riporter kérdéseire: „Jogod volt hozzá?” „Megtehetted?” „Ki engedte meg?” És legfőképpen: „Merre tartunk most?”
Ebben az utolsó kérdésben a film egyértelműen politikai álláspontot foglal el; míg Izraelben jelenleg a keményvonalas irány a népszerű, addig Dror Moreh egymás után mondatja ki alanyaival, hogy csak a megbékélés vezet eredményre, hogy a katonai és titkosszolgálati eszközök nem képesek javítani a helyzeten, hogy az erőfitogtatás őrültség és az egyetlen út a tárgyalás. De az aktuálpolitikai üzenetet félretéve a film a történelem és a színfalak mögötti játszmák kedvelői számára is kincset jelent; hatalmas dokumentarista teljesítmény, és még a vizualitással is lenyűgöz közben.
Igen, a The Gatekeepers Oscar-jelölése kétségtelenül a képi világnak is köszönhető: a francia Mac Guff cég effektusai régi fotókat animálnak és mozgóképes jeleneteket varázsolnak fekete-fehér amatőr felvételekből. A filmet reklámozó „eddig sosem látott képek” ígérete több módon is igaz: nem csak történelmi dokumentumokat látunk, de olyat se villantottak eddig, ahogyan ezek életre kelnek.
Nem mintha a film magamutogató lenne. A lényege az üzenet: a béke sürgetése, a felvetett kérdések szükség és erkölcs határvidékéről. És persze az indok, ami gyaníthatóan a kamera elé állította a hatot: a vallomás.
