Exploitation. A menőnek hangzó, kritikákban olykor előforduló angol szó jelentése: kizsákmányolás. De mégis mit jelent ez? Ki tud kizsákmányolni kit, ha filmekről van szó? Egyáltalán honnan ered ez a kifejezés? Utánajártunk.
Hol láthattad?
Elsősorban két esetben találkozhattál ezzel a kifejezéssel: vagy egy filmtörténeti korszak jelzőjeként (gyakoribb eset), vagy valami teljesen öncélú, a néző (tudatalatti) elvárásaira építő – és azt kihasználó! – filmes motívum (általában negatív) jellemzéseként. Ez utóbbi a ritkább eset, pedig az exploitation hagyománya a mai napig rányomja bélyegét olyan blockbusterekre is, mint például a Stallone-féle The Expendables – A feláldozhatók vagy Kubrick Tágra zárt szemek című klasszikusa.
Oké, de mi a lényege?
A lényeg az öncélúságban és a sokkhatásban van. Öncélúságról akkor beszélünk, ha egy motívum/jelenet (ami sok esetben valamilyen társadalmi tabut feszeget) ábrázolása nem feltétlenül lenne szükséges a filmben. Vagyis egy az egyben kihagyható lenne anélkül, hogy a történet, a film összessége (narratívája) egy kicsit is csonkulna. Ilyen például az explicit pornó jelenléte a Tágra zárt szemekben, ami nélkül ugyanolyan működőképes maradt volna az erotikus film.
A sokkhatás ennek szoros hozadéka: valójában ez az egyik fő „öncél”, ami miatt az ilyen jelenetek/motívumok szerepelnek. Meghökkenteni a közönséget, valami mást adni nekik, mint amit várnak. Így lett a fentebb említett A feláldozhatókból klasszikus akciófilm helyett annak egyik alműfaja, splatter action film. Ha valaki, Stallone biztos remekül tudta, mi kell egy akciófilmhez, de jó eséllyel úgy érezhette, hogy a mai, felgyorsult életet élő közönségnek az unalmas lenne. Ezért fogta magát, és a forgatókönyv történetmesélő elemeinek nagy részét kihúzgálva telenyomta filmjét értelmetlen és súlytalan kaszabolással, látványossá, de cseppet sem érdekfeszítővé téve az egykori akcióhősök kalandját – akik emiatt lettek végül valóban feláldozhatók.
Mikor zsákmányoltak ki minket először, avagy az exploitation rövid története
Már viszonylag a filmgyártás kezdetén felismerték Amerikában, hogy szükség van valamilyen szabályozásra, ám ekkor még az egyes államok maguknak alkothattak különbözőbbnél különbözőbb szabályokat, ami elég nagy káoszt okozott a filmek vetíthetősége terén. Hiszen ami az egyik államban még belefért az elkészíthető és vetíthető kategóriába, az könnyen lehet, hogy a másikban már bőven fekete listás volt.
Ennek egységesítésére először 1916-ban tettek kísérletet, amikor megalakították a NAMPI-t (National Association of the Motion Picture Industry), melynek önszabályozó 13 pontja tiszavirág életű és roppant hatástalan volt. Olyannyira, hogy 1922-ben fel is oszlott a szervezet, és megalakult helyette az MPPDA (Motion Picture Producers and Distributors of America), mely először 1927-ben kiadta a Don’ts and Be Carefuls című útmutatóját – ami lényegében az egyes államok önálló cenzúraszabályainak összegyúrása volt csupán –, majd 1930-ban a Production Code-ot, amit a szervezet elnöke, Will H. Hays után Hays-kódexként is szoktak emlegetni.
Ez utóbbi már egy olyan összetett szabálygyűjtemény volt, ami megpróbálta a lehető legalaposabban körülírni, hogy mit szabad és mit nem a filmeseknek. Sajnos azonban többen is úgy érezték, ez nem lesz elég, ezért
egyházi és tudományos fronton egyaránt bojkottot hirdettek a moziba járás ellen.
Egyházi oldalról erkölcsi aggályok merültek fel a filmekkel szemben, bizonyos tudományos szervezetek (melyek egyikének vezetője Roosevelt elnök felesége volt) pedig egyszerűen nem ismerték el művészetnek a filmkészítést, csupán alantas szórakoztató eszköznek tekintették. Mindennek kettős hatása lett: a közönség jelentős része elfordult a mozitól a közhangulat miatt, a filmesek egy része pedig egyre nagyobb hangsúlyt kezdett fektetni a kényes témákat feszegető, tabusértő alkotásokra. 1933-ban nevezték először exploitationnek az ilyen jellegű filmeket, melyek alkotóit (akik abban az időben sokkal inkább a filmek producerei, mintsem a rendezői voltak) a Negyven Rabló és ehhez hasonló kifejezésekkel illettek, jelezve, hogy igen komoly borsot törtek a cenzúrahivatal orra alá.
Az exploitation filmeket a kezdetektől jellemezte a tabusértések explicit ábrázolása, melyet alapvetően kétféle módon értek el. Egyrészt valóságot ábrázoló filmként mutattak be fiktív történeteket, amire nem túl régi példa a Cannibal Holocaust (1980), az Ideglelés (The Blair Witch Project, 1999) vagy A trollvadász (2010), melyek áldokumentumfilmként hitetik el a nézővel, hogy akár boszorkányok és trollok is létezhetnek. (Ennek egyik alfajtája a felvilágosító/nevelő célzattal készített filmek, melyekben kevésbé kérdőjelezték meg a nyílt szexuális vagy erőszakos ábrázolást.) A másik pedig egy kifinomultabb módszer: úgy hagyták a látványt eluralkodni a filmeken, hogy azok teljesen háttérbe szorították a történetet.
Jó, de akkor ilyen manapság is van?
Hogyne! Sőt, őszintén szólva fel is tehetjük a kérdést: vajon a mai blockbusterek jelentős része nem pont ez utóbbit csinálja? Nem azért kell remake-elni például King Kongot és társait, mert a hatalmas szörnyek látványa elviszi az egész filmet? Nem azért kell a Hasbro robotfiguráiból véget érni nem akaró filmszériát gyártani, mert tök mindegy, mit csinálnak, ők a Transformers?
Napestig lehetne persze sorolni a jobbnál jobb példákat, az mindenesetre felettébb érdekes, ahogy az egykor tiltólistán lévő filmek jellegzetességei elsődleges jeggyé növik ki magukat a mai filmgyártásban. Persze nem most kezdődött mindez, de Hollywoodot elnézve nem is mostanában lesz vége.
Az exploitation témája persze közel sem merül ki ennyivel. Hosszasan lehetne még értekezni például az ipari exploitationről is, melynek során a gyártás (low budget filmek), a forgalmazás (filmklubos vetítések) vagy épp a marketing (félrevezető filmcím; tabut ábrázoló, kedélyborzoló plakát) során próbálják kizsákmányolni a nézőket. Ugyanígy lehetne még elemezgetni az exploitation egyes fajtáit a színes bőrűeket kizsákmányoló blaxploitationtől kezdve a magyarázatot kevésbé igénylő sexploitationön át a mai napig önálló alműfajként megjelenő gore-ig, de a lényeg a fentiekben van: sokszor lettünk már és leszünk még kizsákmányolva, még ha nem is tudunk róla.
(A cikk elkészítéséhez felhasználtam Varró Attila egyetemi előadásain készült jegyzeteimet.)
***
