Az én házam, az én váram: így szól a híres mondás. Azonban mi történik, ha ezt a személyes várat ostrom alá veszik olyan emberek, akik ártani akarnak nekünk. A Van fogalmunk róla sorozat legújabb részében a thriller műfajának egyik jellegzetes, egyben legintenzívebb alfaját, a legbensőbb félelmek megtestesítőjével, a home invasion filmekkel foglalkozunk.
Bár elsőre egy újnak érződő, posztmodern kihajtásnak gondolná a home invasiont az ember, a csíráit kis túlzással a filmtörténelem legkoraibb időszakáig lehet visszavezetni. Ami tulajdonképpen érthető is, hiszen egy ősi veszélyszituáció feldolgozásáról van szó: betolakodók kontra védelmezők, csak ez jelen esetben nem katonai, hanem az otthon szintjén. Ez a személyes átélhetőség, a saját otthonunk biztonságának elvesztéséből fakadó félelem átélése teszi emlékezetessé. Vagy ahogy Paula Marantz Cohen angol szakíró és filmkészítő is írta:
„Ezek a filmek a személyes és a nyilvános tér eróziójának félelmére reflektálnak. Arra az érzetre, hogy a kinti világ minden eddiginél veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb.”
A legkorábbi filmtörténeti példa különösen szimbolikus, hiszen a thriller műfajának egészének bölcsője, nemcsak a home invasioné. D.W. Griffith, az amerikai film pionírjának 1909-es rövidfilmje, A magányos villa alig 12 percben szinte mindent magában hordoz, amire a zsáner alapoz. Adott egy csapat rabló, akik egy gazdag család otthonába kívánnak betörni, miközben az apa éppen távol van. Az anya és a három lány kétségbeesetten próbálják a tolvajokat kiszorítani, majd menekülni előlük, végül beszorulnak egy szobába, miközben mi, a nézők azon izgulhatunk, hogy vajon az apa időben visszatér-e megmenteni őket. Szűk térben játszódó élethalálharc, realisztikus veszélyforrás, a párhuzamos vágásra alapuló feszültségkeltés; Griffith lényegében lefekteti azt a filmnyelvet, amit az ezt követő száz évben aztán forgatókönyvírók és rendezők csiszoltak, alakítottak, variáltak és tökéletesítettek a maguk módján.
Korántsem meglepő, hogy a home invasion toposzok először a kis költségvetésű, B-kategóriás bűnfilmek mezsgyéjén kezdtek megjelenni, a ’40-es, ’50-es évek film noirjaiban vagy korai thrillereiben, ahol az erősen stilizált fény-árnyék kontraszokra építő fekete-fehér képek ki tudták hangsúlyozni a különféle bűnözők markába került szereplők kiszolgáltatottságát. Ilyen korai példa John Barry 1951-es He Ran All the Way című filmje (John Garfield és Shelley Winters főszereplésével) vagy William Wyler A félelem órái című klasszikusa, melyben három bankrabló Humphrey Bogart vezetésével túszul ejt egy családot, amikor nem sikerül a rendőrök elől megszökniük. Érdekes közös nevező ezekben a alkotásokban, hogy az áldozat és elkövető közötti alá-fölérendeltségi viszonyt és annak lélektanát még nem boncolgatják, a túszejtők is legtöbbször kétségbeesett, menekülő vadak, akik nem szadizmusból, hanem kényszeres opportunizmusból kénytelenek egy olyan játékba belemenni, amihez nekik sincs kedvük.
Itt hoztak változást a 1960-es években készült home invasion filmek,
amik a bűnfilmes mechanizmusok helyett már a pszichológiai thriller fizikai és lelki terrorját állították középpontba: a kiszolgáltatottsággal együtt járó félelmet, az elkövetők attitűdjét – ami lehet tudatos vagy teljesen kauzális („Miért ne?”) –és hogy az életveszélyes szituációkban milyen gyorsan tudja az ember letépni magáról a civilizációs mázt. Ha élet és halál között kell választani, mindannyian visszafejlődhetünk vérszomjas állatokká, akik foggal-körömmel védik magukat és a sajátjaikat. Vagy még rosszabb esetben, ha visszakerül kezünkbe a hatalom, akkor magunk is olyan szadista kínzókká válhatunk, mint azok, akik minket sanyargattak.
A fenti tézist legbrutálisabban talán Walter Grauman 1964-es, kultikus, low-budget thrillere, a Nő csapdában ábrázolja melyben a fiatal James Caan és két társa terrorizál egy jól szituált, félig béna, gazdag özvegyasszonyt (Olivia de Havilland), aki a puccos villája liftjébe beszorulva kell végignéznie, hogyan pusztítják el otthona komfortját, női és emberi mivoltában megalázzák, míg végül fizikai és józan eszének határait áttörve sikerül felülkerekednie rajtuk. Grauman filmjét az alapszituáció tömör prózaisága (vagyis nem része egy komplexebb cselekménynek, mint a fent említett noirokban), a két fél közötti atrocitások eszkalálódása és brutalitása teszi a home invasion filmek egyik klasszikus prototípusává.
Ennek a formulának pár fokkal elegánsabb és ismertebb példája még Terence Young 1967-es Várj, amig sötét lesz című klasszikusa vagy Richard Fleischer Vakrémület című filmje 1971-ből, melyek a nyers fizikai konfrontáció helyett inkább a hitchcocki suspense-t és a macska-egér hajszát teszik központba. Talán nem véletlen egybeesés, hogy mindkét filmben egy vak főhősnő próbál szembeszállni a saját lakásában rá vadászó gyilkossal. A kiszolgáltatottságot pedig nemcsak a nemi felosztás (egy nő szemben egy vagy több férfivel), hanem a fizikai fogyatékosság jelenlétével is hangsúlyozták a filmesek.
Egy alapvetően extrém szituációt csak még extrémebbé tud tenni az a tabudöntögetés, ami a filmiparban végbement az ezt követő évtizedekben.
Az 1970-es évek exploitation hulláma és az 1980-as évek slasher felfutása tökéletesen szimbiózisba lépett a home invasion műfajából eredendően jövő sokkolással. Minden eddiginél véresebben, akár faji-nemi-osztályalapú sérelmek feltornázásával, minél részletesebben lehetett ábrázolni a lelki terrort és a fizikai erőszakot, és ezt nem egy filmes ki is használta. Hosszasan lehetne sorolni a különböző szadistákat, banditákat, sorozatgyilkosokat, erőszaktevőket és egyéb deviáns elemeket a polgári élet képviselőivel egy szobába záró horror-thrillereket vagy akár a betörést és brutalitást elszenvedett családot megbosszuló alkotásokat (Bosszúvágy, Mennydörgés), egy mozi kiemelkedik közülük. A thriller műfajának talán legtöbbet idézett, legismertebb és legbotrányosabb kulcsfilmje, Sam Peckinpah mesterműve, a Szalmakutyák.
Az irodalmi alapokon nyugvó, de azt jócskán eldurvító adaptációt látszólag csalás lenne teljes értékű home invasion filmnek aposztrofálni, abban a tekintetben, hogy az angol peremvidéken ostrom alá vett amerikai pár egy helyszínes kálváriája lényegében csak az utolsó félórában következik be. Viszont abban a fél órában szinte minden benne van, amit eddig felsoroltam: ember embernek farkasa, csapdák, mindenféle emelkedettségtől megfosztott halálábrázolás, a civilizációs értékek eltűnése, az általános bizalom eltűnése és az állatias ösztönök elengedése. Peckinpah filmjét különösen cinikussá tesszi, hogy mire eljutunk eddig a lassan felforralt majd kirobbanó konfrontációba, a materiális javaknak vagy bárminek (pl. Dustin Hoffman feleségének) birtoklása már teljesen semmisé válik. Egymásba dőlő rossz döntések és az irracionális erőszak tobzódása vezet egy nihilista végpontba.
Egy lecsupaszított, teljesen nyers, direkt formáját látjuk a műfajnak, amit viszont rengetegen vettek később hivatkozási alapnak.
Az ezt követő évtizedekben a műfaji diverzifikálódás ugyanolyan erősen érintette a home invasion műfaját, mint szinte bármi mást. A filmkészítési tabuk ledöntése után a műfaji határvonalak is kezdtek elmosódni, a klasszikus szabálykönyvet át lehetett szabni vagy teljesen kiforgatni. Mint pl. Wes Craven 1991-es Rémségek házában, mely lényegében a műfaj inverzévé válik: a középosztálybeli fehérekhez betörő három fekete férfi közül kettő szinte percek alatt áldozat lesz, mikor kiderül, hogy a rablás kiszemeltjei nem szimpla nyárpolgárok, hanem állig felfegyverkezett, gyilkos kannibálok, akik elől a legfiatalabb főhősnek kell a film hátralévő ideje alatt menekülnie.
De a home invasion most már keveredhet sci-fivel (Jelek, Nincs aki megmentsen), művészfilmes elemekkel (Furcsa játék), akciófilmmel (Halálos kartell, Tiger House, Vérapó), neo-westernnel (Rideg világ), a slasherek és horrorok új variációiról már nem is szólva, amik hol kikacsintanak a régi példákra, hol emuláljak őket, hol pedig szembemennek velük (You’re Next, Ház az erdő mélyén). Egy biztos, jó oka van, hogy ez a zsáner már több mint száz éve a filmtörténelem része. Prózaian egyszerű, átélhető, örök érvényű félelmekre épül rá és legjobb variációiban még tud is mondani valamit rólunk, emberekről, hogy minden jólneveltség és humánus póz ellenére ott lapulnak azok a túlélési ösztönök, amik akár minket is szörnnyé változtathatnak.
***
