Magazin

Van fogalmunk róla: Kaszkadőr

Egyes színészek egész karriert építenek arra, hogy nem ők végzik el a veszélyes mutatványokat. Mások ebben a szakmában kezdik, hogy aztán egész filmes műfajokat reformáljanak meg. David Leitch legújabb filmje Ryan Goslinggal, A kaszkadőr pedig egy óriási tisztelgés ezen férfiak és nők előtt, akik életüket kockáztatják, csak hogy mozimágiát láthassunk, érezhessük a valós veszély izgalmát. A kaszkadőrszakma és annak akár halálos kockázatai még laikusoknak is ismert, históriája és jelentősége azonban jóval nagyobb, mint amire gondolnánk.

Mint ahogy sok minden más, a kaszkadőrködés, mint profi filmes szakma egyidős a mozgóképpel. Sőt, talán még öregebb is, ha figyelembe vesszük, hogy a veszélyes, emberi ügyességet és bátorságot megkívánó teátrális performanszok, mint a vadnyugati show-k vagy az előre megrendezett kardpárbajok már a 19. század vége óta jellemzőek voltak Amerikában és Európában egyaránt. Nincs pontos feljegyzésünk, hogy melyik film volt a legelső, amiben hivatásos kaszkadőrt használtak, de a legvalószínőbb és legismertebb lehetőség az 1903-as A nagy vonatrablás. Ami már rögtön ki is jelölte ennek a mesterségnek az egyik legfontosabb irányvonalát, a profi cowboyokat, akiknek tudták, hogy kell filmkamera előtt lovagolni, lőni és látványosan elesni. Egy olyan hagyományt, ami egészen máig fennmaradt és elemeiben szinte változatlan, akárcsak a western, mint műfaj.

A másik fontos irányvonal pedig a vígjátékok voltak. Mivel nem volt se hang, se színek, se semmi olyan csúcstechnológia, amit ma már természetesnek veszünk, ezért

a filmeseknek és a kamera előtti artistáknak az emberi testben és a képben lévő lehetőségeket kellett megragadni.

Olyat mutatni a nézőknek, amitől eláll a lélegzete mindenkinek. Nem meglepő, hogy a némafilmkorszak nagyjai, szinte mind a cirkuszi világból jöttek, ahol a rendszeres kísérletezés, a trial-and-error-féle szisztéma és az ügyes szemfényvesztés párosul, a valódi kockázatokkal. Míg a korai stunt úttörők, mint Rodman Law pártekercses rövidfilmjeiben maga a mutatvány volt a fókusz (pl. az 1914-es Fighting Death melyben Law a New York-i Williamsburg hídon kapaszkodott föl), addig Mack Sennett és a Keystone stúdió köpönyegéből léptek elő azok a sztárok, akik a halálugrásokat, üldözéseket, pofozkodásokat, tortacsatákat és slapstick rutinokat már egységes narratívába tudták kovácsolni.

Buster Keaton A generálisban (1927)

Itt lép színére a három géniusz, akik kis túlzással a kaszkadőrmunka alfáját tették le: Charlie Chaplin, Buster Keaton és Harold Lloyd. Mindhárom férfi munkásságáról és annak évtizedekig tartó hatásáról könyveket lehetne megtölteni, a fizikai gegek időzítésének tökéletesítésétől kezdve, a virtuóz fizikalitáson át, az filmkészítői ambiciózusságig, amivel új utakat és határokat törtek be, hogy mi lehetséges a filmben. Bármi, amit csak el tud képzelni az ember. A Keaton-ra dőlő ház a Steamboat Bill Jr-ban vagy Llyod kapaszkodása az óratorony mutatójából a Saftey Last-ban a filmtörténelem leghíresebb kaszkadőr szekvenciái közé tartoznak, amik nemcsak hivatkozási alapnak számítanak, egyesek odáig elmennek, hogy egy az egyben megidézzék őket. Ha jobban belegondolunk, Tom Crusie felhőkarcoló-mászása (és egyéb Mission: Impossibleös mutatványa) vagy Jackie Chan életműve lényegében a modern folytatása annak, amit Chaplin, Keaton és Lloyd megkezdtek.

Természetesen ezt az évszázados távlatot megannyi innováció, technikai fejlődés, a kaszkadőrmutatványok diverzifikálódása és számtalan kaszkadőr munkássága köti össze.

A hangosfilm bejövetelével a mutatványcentrikus „thrill picture-ök” és a slapstick vígjátékok helyét más műfajok vették át, amik eredendően másfajta kaszkadőrmutatványokat kívántak meg. Viszont ezek a műfajok, mint a western vagy a korai swashbuckler kalandfilmek (Douglas Fairbanks és Errol Flynn vezényletével) szép lassan elkezdték kikövezni az utat ahhoz az irányhoz, ami végül konzekvensen a modern akciófilm megszületéséhez vezetett. A közönség hamar rászokott arra, hogy szomjazza az akciót, az izgalmat, így az erre épülő iparág is ugyanolyan rohamosan fejlődött, mint a mozi egésze. A ’40-es, ’50-es évek thrillerei már jócskán felfokozták a realizmust és az ezzel járó, autentikusabb és veszélyesebb kaszkadőrmunkát, ami megkövetelte, hogy ez a szakma kilépjen a félprofi szürkezónából és szakszervezetivé formálódjon.

Mivel a korai években a sztár és a fő kaszkadőr sokszor egy és ugyanazon személy volt,

ezért a többi előadó sokszor alacsonyan fizetett névtelenségbe szorult hátra. Kivételek persze ekkor is voltak, mint pl. Harold Lloyd jóbarátja, Harvey Perry, aki nemcsak Lloydot segítette ki, de közel hatvan évig volt Hollywood leghíresebb férfisztárjainak testdublőre, (85 éves korában bekövetkezett halálig dolgozott). A profi szerveződés, a stunt koordinátorok megjelenése egyfajta irányított rendet vitt ebbe a folyamatba, ahol már nemcsak a puszta szerencse, hanem a rendszeres előre megtervezés is fontos lett. Különösképpen, hogy az idő múlásával, a négykerekű gépek is ugyanolyan fontossá váltak, mint az emberek. Kormány mögött pedig nem nagyon van második lehetőség hiba után.

Francia kapcsolat (1971)

Az autósüldözések komplexitása és intenzitása a ’60-as, ’70-es években (amiket olyan technikai újítások tettek lehetővé, mint a kisebb, könnyebb kamerák, a légi rámpák, légzsákok és ugratók) turbólöketet adtak az akciófilm műfajának. A kaszkadőr szakma autós legnagyobbjai, mint Carey Loftin, Bill Hickman, Terry Richards, Bud Ekins és a motorspecialista Evel Knievel, mind ebben az érában váltak naggyá. Szinte felsorolni is nehéz azokat a kultikus pillanatokat, amik hozzájuk főződnek: Steve McQueen motoros ugratása A nagy szökés­ből, a San Francisco-i üldözés A chicagói tanúból, a Francia kapcsolat, a Párbaj, a Gengszterek sofőrje mind hozzájuk köthető. A valós helyszíneken való forgatás lazább szabályai, a gerillaeszközök és az olcsó autók még olyan őrült csúcspontokat is lehetővé tettek, mint az 1974-es Tolvajtempó, melynek

rendező/sztár/kaszkadőr sofőrje H.B. Halicki 127 kocsit tört össze egy 40 perces összefüggő szekvenciában.

De hasonlóan nem lehet megkerülni a James Bond szériát sem, ami már 1962 óta folyamatosan tolta ki a kaszkadőrmutatványok határait és szintén olyan neveket tett legendássá, mint a szuperkémet 11-szer testdublőröző George Leech, a zseniális akciókoordinátor Vic Armstrong vagy Loren Willert, aki a filmtörténelem egyik legveszélyesebb autós ugratását hajtotta végre a ’74-es Az aranypisztolyos férfiban (egy teljes 360 fokos pördülést a levegőben). Sok szempontból a Bond-széria, valamint a ’80-as/’90-es évek nyaktörő megalomániája tett lehetővé olyan mutatványokat, amiket ma már a digitális technológia helyettesít. Hatalmas pirotechnika, tömegjelenetek, az utolsó mozdulatig kidolgozott csönttörő verekedések, vagy akár egész háztömbök földel egyenlővé tétele. A nézőért mindent.

1993-ban Simon Crane kaszkadőr még egy millió dollárt kapott, hogy végrehajtson egy valódi, drótkötélen való átereszkedést két repülőgép között,

4600 méterrel a föld fölött a Cliffhangerben, a mai 21. századi filmkészítésben ez már szinte lehetetlen. Ebben legfőképpen az játszik főszerepet, hogy a hollywoodi stúdiók az elmúlt évtizedekben már nem kezdték félvállról venni a kaszkadőrmutatványokkal járó súlyos, sok esetben akár halálos baleseteket (sokak szerint az 1982-es Alkonyatzóna forgatásán történt helikopterkatasztrófa volt sorsfordító). A digitális technológia előretörésének köszönhetően úgy sikerült megtartani a nagyzolást, a látványt, hogy közben se a sztárok, se a testdublőrök ne legyenek tényleges életveszélyben. Konkrétan csak egy emberről tudjuk, hogy ő tényleg mindent megcsinál, amit a jelenetben látunk motorozástól kezdve a több ezer méteres magasugrásig. De ő is csak azért, mert producerként és sztárként is van annyi ereje, hogy ne állítsák meg. Ezt az embert Tom Cruise-nak hívják, és sok szempontból ő az egyik utolsó képviselője a régi kockázatos metódusoknak, amiben a sztárok,

a kaszkadőrök és a testdublőrök valódi fizikai munkája adta meg a kaland és a valós veszély illúzióját, vállalva az ezzel járó iszonyatos veszélyt.

Természetesen a másik oldalon is számos jó példát találhatunk a digitális utómunka és a hagyományos kaszkadőrmutatványok tökéletes egyesítésére mint a Mad Max: A harag útja-ban, viszont nem szabad elfelejteni, hogy ott is több éves munkálatok és tervezés előzte meg az autósüldözések kivételezést, George Miller munkamódszere pedig teljes ellentéte annak a felgyorsított, a forgatást és a mozibemutatót minél közelebb hozó rendszernek, ami a felgyorsítással, a slampos utómunkával és lustasággal egyszerre árt a kaszkadőrök és az effektesek vérverejtékes munkájának. Arról nem is szólva, hogy ez egy rendkívül szerteágazó problematika, ami a filmkészítés és a változó trendek pókhálóként szétterülő tematikájába vezet.

Tom Cruise a Mission: Impossible – Titkos nemzetben

A tradicionális, fizikai erőlétre építő kaszkadőrmunka fokozatos háttérbe szorulása az elmúlt években két látványos reakciót szült: Az egyik a kaszkadőrök és az akciófilmes színészek több éve tartó kampányát, hogy Oscar-díjra érdemes technikai kategóriának legitimizálják a kaszkadőrmunkát, ezzel egyfajta szakmai védőhálót adva, egy igen fontos, de valamiért mégis másodrendűként kezelt részlegnek. Jómagam indokoltnak is tartom ezt a húzást, hiszen a stuntok fontossága már csak technikai oldalról is fontos, de művészileg is jelentős részei lehetnek egy filmnek. Utóbbit a második reakció húzza alá, az egykori kaszkadőrből lett filmrendezők munkássága, akik

az akciófilmben lévő dinamikát, táncszerűséget és esztétikumot képesek újszerűen megragadni.

Ennek hagyományát a hongkongi nagyok alapozták meg (Jackie Chan, John Woo, Sammo Hung, Tsui Hark és társaik), és olyanok folytatnak, mint a John Wick-széria atyja, Chad Stahelski (aki Keanu Reeves és a tragikusan fiatalon elhunyt Brandon Lee dublőre volt), vagy az egysnittes akciószekvenciákat új szintre emelő Sam Hargrave (Tyler Rake: A kimenekítés 1-2) és a szakmának legújabb filmjével (A kaszkadőr) adózó David Leitch, aki többek között Brad Pitt dublőrje is volt mielőtt rendezőnek állt. Ezek az alkotók a statiszta-háttérben megbújó szerepből kilépve kívánják demonstrálni, hogy a kaszkadőrök jelentőségét a streamingkorszak se törölheti el, ugyanolyan fontosak, mint az operatőrök, rendezőasszisztensek, világosítók, és mindenki más, mert a mozi emberi kéz által készített művészeti forma embereknek.

Mint az olvasó is láthatja, meglepően

összetett és komplex történelmet, változásokat és kérdéskört hoz magával a filmkészítés e természetesnek vett, mégis sokrétű ága

(és még csak bele se mentem, hogy pl. a Távol-Keleten mennyire más kultúrája van a kaszkadőr munkájának, ami nem mellesleg Hollywoodra is kihatott). De ha esetleg lenne meg bennünk kétség, megnézhetjük azokat a filmeket is, amik ezekről a félelmet nem is merő, a halált szembe kacagó férfiakról és nőkről szól, hogy még jobban tiszteljük bátorságukat, azt hogy mindent kockára tesznek a művészet és a szórakoztatás nevében. Vagy ha az túl hosszú, akkor a Jackie Chan filmek stáblistáit.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com