Robert McKee, akiről úgy tartják, szemináriumát Spielbergen kívül mindenki elvégezte Hollywoodban, 1997-ben összefoglalta tapasztalatait a forgatókönyvírásról Story című szakkönyvében. Egészen mostanáig nem olvashattuk magyar fordításban, de 2009-ben két fordító, Jakab-Benke Nándor és Zágoni Balázs elkezdte a munkát, és tavaly decemberben végre elkészülhetett a magyar kiadás Story, a forgatókönyv anyaga, szerkezete stílusa és alapelvei címmel. Hiánypótló munka, mégpedig McKee zsenialitása miatt.
Egészen elképesztő életet él Robert McKee – többek között erre is fény derült a Story könyvbemutatóján, amit a Magyar Filmszemlével egy időben tartottak az Uránia Kávézójában, melyen Ruttkay Zsófia forgatókönyvíró méltatta a könyvet, és a két fordítótól, Jakab-Benke Nándortól és Zágoni Balázstól kaphattunk választ arra, milyen volt ezzel a méltán elismert művel foglalkozni. McKee mindent tud a filmforgatásról, a forgatókönyvírásról, sorra járulnak elé a világsztár rendezők és írók, hogy segítsen nekik munkájukban, de ő maga még egyetlen nagyjátékfilmet sem írt. Járja a világot Londontól Szingapúrig méltán híres és elismert előadássorozatával a forgatókönyvírás mikéntjéről, de ő eddig még csak tévésorozatok epizódjait írta. Ellenben rengeteg filmhez kérték már fel konzultánsként. Hogy miért? Mert ő az, aki mesélni tud. És pontosan ennek mikéntjét írta meg szakkönyvében. Olyan, eddig Magyarországon le nem írt, „törvénybe foglalt” axiómákat, amelyeket minden filmes hallott ugyan, de valójában csak sejtik, mi mit jelent. Ez a könyv viszont tisztánlátásra sarkall minden olvasót filmelmélet és forgatókönyvírás terén.
Először a szakmabéli, Ruttkay vette magához a szót, hogy az ő szemüvegén keresztül is megismerhessük a művet: nem véletlen a szakkönyv kifejezés. Hiszen olyan, mint egy jobb fajta szakácskönyv, melyben az író bemutatja a jó forgatókönyv elemeit, és azt is, hogyan kell összevegyíteni a „hozzávalókat”. De azt is elmondja, hiába minden, hiába követjük az évezredes sablonokat, ha közben nincs valamilyen belső gondolat, amit magunkból adhatnánk a közönségnek. És ez a legfontosabb. McKee mindig a nézőt tartja szem előtt, megérti a moziba járás rituáléját, és annak az embernek a fejével gondolkodik, aki ül a filmvászon előtt. Igaz, szerinte ez a könyv (és maga a szemináriuma) csak újabban ennyire népszerű, a ’40-’50-es években nem is lett volna létjogosultsága, mert akkor még mindenki tudott mesélni, valószínűleg ki is nevették volna, ha előáll egy ilyen könyvvel. Mára kiveszett Hollywoodból a történetmesélés fontossága, ezért újra meg kell tanítani a fiatalokat arra, mitől lesz gördülékeny, logikus egy film. Bár Európával szemben kissé távolságtartó, az amerikai történetfűzés az ő asztala. Ruttkay Zsófia meg is jegyezte, hogy őt rendkívül bosszantotta McKee ezen hozzáállása. De az ember mégis kénytelen igazat adni neki. Itt Európában szeretünk a művésziesség szerepében tetszelegni, és jóleső lenézéssel tekinteni Hollywood felé, mégis be kell ismernünk, hogy az embereknek általában arra a bizonyos klasszikus „sztorizásra” van szükségük a gyakran nehézkes európai helyett.
Szóhoz jutottak a fordítók is és bólogatva értettek egyet az írónővel: végre a forgatókönyvírást is kezdik szakmának tekinteni Magyarországon, a hazai írók és fordítók is fontosnak tartják foglalkozni a filmkészítésnek ezen fázisával – mely kétségkívül az egyik legnehezebb és leggyötrelmesebb munka. Ha valaki elolvassa, legyen olyan, aki már írt forgatókönyvet, vagy olyan, aki még csak tervezi, garantáltan azon kezd majd gondolkodni, hogyan kellene változtatni írói módszerein, esetleg korábbi munkáin ahhoz, hogy megfeleljen McKee „elvárásainak”. Arról nem is beszélve, hogy eszünkbe juthat az is, mennyit kell még fejlődnünk, mennyire picik vagyunk. És hogy van még miért szerénynek lennünk.
