Magazin

Budapesti Építészeti Filmnapok 2017: Thészeusz labirintusában – Végtelen boldogság

A Végtelen boldogság című személyes hangvételű alkotás egy különös formájú épület, a 8Ház bemutatására vállalkozik. Egy olyan új, többcélú, társadalmi érzékenységet sugalló építészeti stílus megvalósulásának lehetünk tanúi, melyben a magánélet, a közösségi élet és a természetközeliség egyaránt főszerepet játszik.

A New York Times által “az európai építészvilág kultikus figuráiként” fémjelzett alkotók, Ila Bêka Párizsban élő olasz képzőművész és Louise Lemoine francia filmkészítő legújabb filmjükben egy formabontó kortárs épülettel és annak lakóival foglalkoznak, a tőlük megszokott új narratív formák alkalmazásával. Előzőleg készítettek már filmet a Barbican Centre-ről, de a neves sztárépítész, Renzo Piano egy kevéssé ismert épületét is bemutatták a nagyközönségnek. Személyes hangvételű alkotásukban most egy különös formájú épület, a 8Ház bemutatására vállalkoztak. Egy olyan új, többcélú, társadalmi érzékenységet sugalló építészeti stílus megvalósulásának lehetünk tanúi a filmben, melyben a magánélet, a közösségi élet és a természetközeliség egyaránt főszerepet játszik. Az ötszáz lakást magában foglaló 8Ház nevét onnan kapta, hogy az épület kokárdához hasonlatos, möbiusz szalagot idéző csavart ívet ír le, zárt és nyitott téralakzatot egyszerre képezve. ”Egy őrült zseni alkothatta ezt, talán LSD hatására” – mondja egy lakó a dán építész Bjarke Ingels által tervezett, Koppenhága külvárosában található grandiózus épületegyüttesről.

A filmben a legváltozatosabb nézőpontokból – oldalról, repülővel fölébe szállva, távolról ráközelítve és egészen belebújva – gyönyörködhetünk ebben a formabontó épületben. A végtelenített folyosókon bicikliző fiú szemszögéből belülről is feltérképezett 8Ház bonyolult szerkezetét az alkotók mozgó benyomások sorozataként konstruálják meg a néző számára. Izgalmas felfedezőút ez, mely során meglepő térkapcsolatok és perspektívák tárulnak elénk. A tér horizontális összekötését a folyosók és átjárók biztosítják, melyek elválasztanak és távolságokat hidalnak át, míg az épületkomplexum háromdimenziós rendszerét a lépcsők bonyolult hálózata és a liftek biztosítják. Eltérő bejárási útvonalaikkal az alkotók más-más összefüggésbe hozzák a belső tereket, különböző térélményt közvetítve ezzel a néző számára, aki e komplex bejárás révén ismerkedhet meg az épület térkapcsolat-hálózatával. Az alkotók szubjektív térérzékelésének dinamikája segít tehát felfedezni ezt az alakzatában és rendeltetésében egyaránt formabontó térrendszert. Olyan élménydús belső terek tárulnak itt a néző elé, amelyek szinte folyamatosan felülírják az előző látvány képét, az érdektelenebb folyosók, lépcsőházak viszont időt adnak az addigi látvány elmélyítésére.

Az épületben való eligazodás annál bonyolultabb, minél több választás adódik folyosóelágazások és lépcsők formájában. Az itt lakók – köztük az a vak ember is, akinek az épület struktúrája mentális térképként a fejében van, – könnyen hazatalálnak. Az épületgondnok is kellő jártasságot szerzett már a belső közlekedésben, miként a postás is, – de mint látjuk, időnként azért még ők is eltévednek. Nem csodálkozhatunk hát, amikor egy idegen – esetünkben egy jobb sorsra érdemes pizzafutár – végtelen hosszú ideig bolyong elárvultan az épület folyosóin, mint Thészeusz a labirintusban. Látván a fiú magányos küzdelmét a térrel, minket is különös nyugtalanság fog el. Üresen kongó folyosóival, pusztán számokkal ellátott, név nélküli ajtók végtelenített sorával az épület olyan elszemélytelenedett, lélektelen falanszternek tűnik, melyből talán nem is vezet kiút.

Az alkotók kamerájukkal lassan körbejárva követik nyomon a 8Ház lakóinak életét, szubjektív videónaplójuk befogadójaként vezetve végig a nézőt ezen a monstruózus épületen. S miközben arra a kérdésre keresik a választ, hogy a modern építészet képes-e közös, kollektív boldogság megteremtésére, az ott lakók környezetükhöz fűződő személyes történeteiből lassanként kibontakozik előttünk az épület „lelke”. A legpozitívabb választ az a kisközösség adja, akik gyermekként egy kommunában nőttek fel, s felnőttként most 37 családba szerveződve, továbbra is együtt maradtak ebben az épületkomplexumban. A mostani életstílusukat azonban sokkal jobban szeretik, mint a gyermekkorit, ahol egy közös térben élt mindenki. Itt együtt is vannak, de külön is, mert minden családnak megvan a maga kis külön fészke. Talán másoknak is jó ebben a hatalmas házban élni, ahol olyan közösségi tevékenységek adódnak, mint közös testedzés a napfényes edzőteremben, avagy a nagy hétvégi piknikek.

Mert a természetközelség is fontos szerepet tölt be a ház életében. S a filmben azokkal a háziállatokkal is megismerkedhetünk, – kutyával és macskával – akiket az egy szinten lakók szinte „közös” tulajdonnak tekintenek és játszanak velük. Emellett együttes élmény színtere lehet fiatal szülők számára a hatalmas, jól felszerelt óvoda is, melynek életében tevékenyen részt vesznek, nem csak reggelente beadják a gyerekeiket. A segítőkészség és a többi lakóval szembeni szolidaritás érzésének kifejeződése annak az önkéntes szerelőbrigádnak a tevékenysége, akik hívásra járják a lakásokat és ingyen elvégzik a kisebb javításokat.

Ám a 8Ház ötszáz lakásának mindegyikébe mégsem kukkanthatunk be. Így hát nem is tudjuk meg, hogy egy bonyolult térszerkezetű ház sok-sok lakója között boldogabb-e az élet, s a négyjegyű számot viselő ajtók mögött valóban csupa elégedett ember él, – avagy a kevésbé barátkozó természetűek semmiben sem különböznek a számtalan szokványos lakótelepi ház lakóitól. A Végtelen boldogság utolsó jelenete lakások szobabelsőit mutatja – a lakóikkal. Hasonló beosztású terek ezek, a belső enteriőrök itt mégis ezerféle változatban mutatkoznak meg. Miként két egyforma ember sem létezik.

A film készítői az árnyoldalt sem titkolják. A modern építészet iránt vonzódó turisták hada mind gyakrabban lepi el a házat, az alsó szinten élő lakók életét rémálommá változtatva kéretlen jelenlétükkel – de mit tegyünk, a kreativitásnak ára van.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com