Egy párkapcsolat tematikával foglakozó blokkal zárult az idei Eushorts. A szervezők felvonultak és nevetve, csaknem könnyes szemekkel mondtak búcsút, ugyanis az idei rövidfilmes hosszú esemény tényleg maximálisan pörgött. Az emberek jöttek és szerették, és hát ők ezért dolgoztak, hogy menjünk és szeressük ezt az rövidfilm-dömpinget. Ráadásul az utolsó blokk bővelkedett ötletes, már-már beteg fordulatokkal, úgyhogy mindenki gazdagodhatott a „hogyan és mit lehet művelni a párunkkal az életben” témát illetően.
Van vized?
Haraldur Sigurjónsson, izlandi rendezőtől olyat kaptunk, amin nevetni kellett, de közben feszengeni, kínban lenni. Egy nagy darab, komótos fiú lakásán megjelenik egy kisebb, de ugyancsak nem sudár fiú és ismerkedős beszélgetésbe kezdenek. Nem nagyon vannak témáik és zavarukban rendre hülyeségeket kérdeznek (lásd a címadó „Van vized?”). Egyszóval roppant kínos az egész. Ám gesztusok szintjén megteremtik azt, ami egy első randin szokott lenni: zavart szemlesütés, tűnődő bámulás, váll- majd kézfej simogatás, és már-már belemelegednek, amikor betoppan egy harmadik fiú. Az egész furcsaság abból ered, hogy megszoktuk az amerikai rózsaszínvilágot, még ha nem is ez a filmstílus a preferenciám, állítom, több aranyos tinit láttam randizni, mint nagy darab pasikat. De a folyamat, meg a konfliktus – úgy tűnik – ugyanaz.
Mi, időgépek
Ez a rövidfilm tulajdonképpen a filmes elbeszélés egy eszközének bemutatása, vagyis a vágás, mint technika kreatív középpontba helyezése és filmen való reprezentálása. A kérdés: milyen lenne, ha egy párkapcsolatból kivághatnánk, ami nem tetszik és az eseményeket kedvünkre tekerhetnénk előre vagy hátra az időben? Azt hiszem, elég jó. Na de mi van akkor, ha ugyanezt a másik is megteheti? A válasz pedig: szakít veled, amikor te épp elkezdenéd – s hogy közben mik voltak? Raúl Navarro alkotása válaszol.
Brandt rapszódia
Francois Avril francia illusztrátor animációja a legkedvesebb darabja a Veled könnyebb blokknak, bevallom, a kedvencem. Egy szerelmi történet, de nem a nagy fordulópontok mentén. Banjamin Biolay és Jeanne Cherhal egy férfi és egy nő üzenetváltásait éneklik el. Eleinte sok a szerelmes lelkendezés, tulajdonképpen az egész egy ódának hat, egy valódi szerelmi költeménynek, ám lassan a szeretlek-szeretlek-szeretlek helyét átveszik a bevásárló lista és az időpont, helyszín megnevezések szikár sorai. A rímek megmaradnak, csak a tartalom hagy alább, s a végére rájövünk, az eleje sem vers volt, hanem az élet, csak ilyen, amikor kimarad belőle a lényeg. Mindehhez érzékenyen lebegő karakterrajzok, fantasztikusan megfestett város és hangulatképek. Egy dalba szedett élet, egy mellékszálakból megrajzolt szerelmi történet.
Az ebéddoboz
Pieter Dirkx filmje kétségkívül pályázhat a szekció legbetegebb alkotása címre. Egy panelnegyed szemétpakoló munkásának felesége japán-őrületben szenved. Mangák, ételek, haiku-robot és nyelvtanuló program – ezek töltik ki az életét. Meggyőződése annyira erős, hogy férjét is különleges ételkülönlegességekkel „boldogítja”, hiába hogy a férfi egy egyszerű szendvicset szívesebben látna az aprólékos és kreatív „uzsonna” – Bento – helyett. Pedig nézőpont kérdése, a Bento művészet, és rengeteg energia egy ilyen ételköltemény elkészítése – csak legyen, aki értékeli. Aztán már csak nézünk, amikor bekövetkezik az átokozás, s a férj maga változik Bento-tartalommá…
Armadingen
Ennek a filmnek a receptje: fogd az Armageddont és a Melankóliát, gyúrd össze picire (vagyis rövidre), és alakítsd át szarkasztikussá. Tuti működni fog, és a végén Bruce is besegít. Világvége gondolat egy befásult házasságban, ahol már nehéz megint kedveset mondani.