Magazin

Velence 2017: Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni – The Leisure Seeker

The Leisure Seeker

Donald Sutherland és Helen Mirren nyugdíjas road movie-ja, a The Leisure Seeker kedves darab lenne, ha az önismétlő jellege nem fullasztaná unalomba.

Az olasz Paolo Virzi nem először nyúl a road movie műfajához: legutóbbi filmjében, az Őrült boldogságban két pszichiátrián kezelt nő szökik meg és kezd közös kalandba. Virzi első angol nyelvű filmje, a The Leisure Seeker hősei ugyanezt teszik, csak mentális betegségek helyett fizikaiakkal küzdenek – de sajnos a történetük jóval kevesebb szórakozást tartogat, mint elődeiké.

A történet szerint egy idős, beteg házaspár egy roskatag, de hozzájuk ezer szállal kötődő lakóautóval megszökik gyerekeik óvó tekintete és fojtogató szeretete elől – az autó neve a beszédes Leisure Seeker. Céljuk, hogy felkeressék Hemingway egykori házát Key Westben, a férfi ugyanis Hemingway-szakértő egyetemi tanár.

Morbid megközelítéssel élve viszont a film legnagyobb talánya az, hogy melyikük fog meghalni előbb.

Michale Zadoorian 2009-es regényét nem kevesebb, mint négy forgatókönyvíró, köztük Virzi adaptálta – a The Leisure Seeker legnagyobb hibája mégis a fantáziátlanság. Az idős Ella (Mirren) és John (Sutherland) kalandjai „öreges” kalandok – ami persze egy road movie esetében még nem lenne eredendő hiba, hiszen a belső utazás jó esetben egyébként is fontosabb a külsőnél. A főszereplők azonban hamar kiszámíthatóvá válnak, így a film lelki téren is önismétlőnek tűnik. A legnagyobb drámát az az ellentét szolgáltatná, hogy John okos, de Alzheimer-kórral küzd, Ella pedig szép, de rákos. De a harmadik „nem emlékszel a gyerekeink nevére” vagy az „istenem, olyan gyönyörű voltál” után már nem igazán tudtam meghatódni.

Pedig Mirren és Sutherland kedves, harmonikus és működőképes páros (korábban egyszer játszottak együtt, az 1990-es Bethune: The Making of a Hero-ban), és a szerepükből is kihozzák a maximumot. Tragikomikus kalandjaik, illetve a néhány valóban drámai fordulat biztosan nem lenne ugyanilyen az érzékenységük nélkül. Hattyúdalukban viszont hiába keressük azt a vagányságot és filozófiai megalapozottságot, mint mondjuk a hasonló jellegű és hangulatú (idős főszereplő utolsó nagy utazása), de bölcsebb és igazabb A bakancslistában vagy A leggyorsabb Indianban. A The Leisure Seeker döcögőssége és modorossága felülkerekedik a szívmelengető jeleneteken, ez pedig az értékeit is elhalványítja.

A főszereplők a Velencei Filmfesztiválon megjegyezték, hogy mindketten szorosan kötődnek az olasz filmhez (Sutherland a Casanovában és a Huszadik században játszott, Mirren a Caligulában, a Pascali szigetében és az Idegenek Velencében című filmben). A The Leisure Seekert az olasz filmes múltjuk folytatásaként értékelték, kiemelve, hogy mindig érdekes, ha egy külföldi rendező készít filmet Amerikáról. Nos, az olasz film ismérveit elég nehéz univerzálisan meghatározni, de a The Leisure Seekerben legfeljebb az életigenlést nevezhetnénk olaszos vonásnak. Virzi külső szemszöge pedig legfeljebb egyetlen, a tipikus amerikai megközelítéshez képest merészebb jelenetben érvényesül: amikor a hősök betévednek egy Trump melletti kampánygyűlésre.

Természetesen nem ezeket az ígéreteket akarom számon kérni a filmen, de a The Leisure Seeker más téren sem mutat fel egyedi vonásokat.

„Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni” – írja Hemingway, a film háttérhőse. Ella és John pedig ezt vallja. A film viszont nem tükrözi a bátorságukat, így a The Leisure Seeker nem lesz több egyszeri kellemes kikapcsolódásnál.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com