Magazin

Velence 2018: Cate Blanchett hátától Vincent van Gogh füléig

Belecsöppentünk a vörös szőnyeg melletti őrjöngésbe, láttunk kiemelkedő filmet Charles Mansonról és Vincent van Goghról, miközben néhány olyan darab is becsúszott, amit a fesztivál közvéleményével egyetemben egyelőre nem tudtunk hová tenni. Élménybeszámolónk a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon töltött első napjainkról!

Filmek

The Sisters Brothers

Jacques Audiard westernje eleinte hagyományos alkotásnak tűnik a műfajában: fegyverropogás és véres leszámolás, fejvadászok és megbízóik indítják a filmet. Ám ahogy lassanként megismerjük a hírhedt Sisters testvérek kapcsolatát, céljait és a legújabb küldetésük lényegét (amelyben egy aranyszerzéssel foglalkozó kémikust kell elfogniuk), a western csak egy alapnak bizonyul, amire a francia rendező merészen építkezik. A The Sisters Brothers az Odüsszeia westernátiratává nő, amit a férfibarátság, az utópikus álmok és az aranyláz tesz drámaivá. Négy fantasztikus színész (Joaquin Phoenix, John C. Reilly, Jake Gyllenhaal és Riz Ahmed) összjátéka, keserédes és profán kalandjai pedig szerethető és szórakoztató élménnyé teszik a The Sisters Brotherst. A film hatalmas ovációt kapott a fesztiválon, már a film közben is tapsoltunk egy-egy frappáns párbeszéd után! (Gyöngyösi Lilla)

Charlie Says

Tarantino Volt egyszer egy Hollywodja és Fincher Mindhunterének második évada is foglalkozik a tavaly elhunyt Charles Mansonnal, de egyik sem helyezi úgy a középpontba őt, mint a Charlie Says, amely a fesztivál eddigi legerősebb filmje. Három, Manson bűvkörében élő lány szemszögéből ismerhetjük meg a manipulatív, Beatles-rajongó pszichopata szektavezért. Flashbackekből ismerjük meg az utat, amely a szinte békés hippi életérzéstől Roman Polanski felesége, Sharon Tate brutális gyilkosságáig vezet. A női börtönben játszódó jelenetek pedig bemutatják, hogyan távolodtak el egyre inkább Mansontól a véres mészárlásokat elkövető nők. A film arra vállalkozik, hogy tisztázza: a lányok maguk is lelki és fizikai bántalmazás áldozatai. Nem a gyilkosságot végrehajtók a valódi szörnyek, hanem az egóját ért sérelmet megbosszuló Charles Manson. A szektavezért a Doctor Who és a The Crownból ismert Matt Smith félelmetesen szuggesztíven alakítja, így akár még a legjobb színész díjára is esélyes! (Rakita Vivien)

El Pepe, Una Vida Suprema

José „Pepe” Mujica 2010 és 2015 között Uruguay elnökeként arról híresült el, hogy fizetésének 90 százalékát jótékonyságra fordította, egy öreg Volkswagen bogárral járt és egy kis farmon élt. Az egykori gerilla ráadásul 13 évet töltött börtönben politikai okokból, mindez pedig elég érdekessé teszi őt ahhoz, hogy dokumentumfilm alanya legye. Emir Kusturica azonban bérmunkaként készítette el ezt a filmet (Mujica felesége kérte fel), ami önmagában nem vonna le az értékéből, de így pont az a többlet hiányzik belőle, ami például a szerb rendező előző dokumentumfilmjében, a végtelenül személyes és nem egyszer meghökkentő Maradonában megvolt. Az El Pepe, Una Vida Suprema is szórakoztató, aranyos film, tele „kusturicásan” groteszk momentumokkal és erős politikai töltettel, ám az üzenetén túl (mely lényegében a szociáldemokráciát élteti és példának állítja Pepét a világ politikusai elé) művészeti alkotásként kevésbé izgalmas. (Gyöngyösi Lilla)

At Eternity’s Gate

Julian Schnabel merész vállalkozásba fogott: több száz Vincent van Goghról szóló film után Willem Dafoe főszereplésével elkészítette a saját változatát. Schnabelt azonban megkülönbözteti elődeitől, hogy maga is festő, így az At Eternity’s Gate valójában a saját festői hitvallását tárja a néző elé Vincent képében. Ez a személyesség azonban nem teszi öncélúvá a filmet, épp ellenkezőleg: Schnabel így éri el, hogy a lényegről beszéljen.

A van Gogh-filmek ugyanis szinte kivétel nélkül a festő személyiségét próbálják boncolgatni a romantikus, szenvedő művész kliséjét ráhúzva, miközben másodlagossá válik a művészete. Az At Eternity’s Gate tökéletesen józannak mutatja van Gogh-ot, akinek a tragédiája, hogy képtelen átadni a nézőinek a sajátos látásmódját. A film rekonstruálja, hogy van Gogh hogyan látott, ezzel magyarázza képeit – és ezzel mond újat az eddigi hagyományos életrajzi filmekhez képest. Ebből következik is, hogy Schnabel (és Jean-Claude Carriére forgatókönyvíró) két ponton is radikálisan átírja van Gogh ismert történetét, és többek közt azzal borzolja a néző idegeit, hogy a füllevágás után kizárólag a másik profilját mutatja Dafoe-nak. (Gyöngyösi Lilla)

Dragged Across Concrete

S. Craig Zahler a tavalyi Büntető ököl után ismét egy erőszakos filmet hozott Velencébe. A Dragged Across Concrete több szálon, lassan hömpölyög a két és fél órás játékidő alatt, amit a szellemes, politikailag meglehetősen inkorrekt párbeszédek tesznek élvezhetővé. A teremben néhányan a legmegrázóbb pillanatokban is képesek voltak felnevetni, így a velencei közönség nem feltétlenül mérvadó humor tekintetében – tény ugyanakkor, hogy magának a filmnek is sajátos a (fekete) humora, hasonlóan a Büntető ököléhez.

Mel Gibson és Vince Vaughn, mint a két kőkemény, piszkos ügyletekbe bonyolódó zsaru, kémiája tagadhatatlan, a sittről újonnan szabadult bűnözőt alakító Tory Kittles pedig ennél lazább már nem is lehetne – azonban nehéz azonosulni a karakterekkel. Az antagonisták ellen sem lehet igazán szurkolni, ugyanis (bár kétségkívül kegyetlenek, félelmetesek és erőszakosak) arctalan gonosztevők, akiknek mintha semmi nem lapulna a maszkjuk alatt. Ettől függetlenül a film jó társadalmi szatíra, amely elmossa a határvonalat jó és rossz, bűnöző és bűnüldöző között. (Rakita Vivien)

A hangulat

Vörös szőnyeg mellett, konferenciaterem mellett sikítozó lányok ÉS FIÚK

Van egy jelenség Velencében – és nyilván az összes többi fesztiválon –, ami valahol érthető, ugyanakkor idegesítő is. Míg mi, akik a filmekért jöttünk ide képesek vagyunk fél, ne adj isten egy órát is sorban állni egy-egy vetítésért, addig meglepően sokan a felvonuló hírességekért gyülekeznek. De ők nem fél órát, hanem fél napot várnak arra, hogy Tilda Swintonnak vagy Bradley Coopernek lobogtassanak egy papírlapot (Natalie Portmannek A sithek bosszúja plakátot), s hogy végül az adott sztár pont ne nekik adjon egy gyorsan odafirkantott aláírást. Amint megérkezik az illető színész, a tömeg kórusban kezdi kántálni a keresztnevét, aki udvariasan eleget tesz rocksztári kötelezettségeinek és pózol néhány szelfihez.

Reggeli körkép a vörös szőnyeg mellől: a dörzsöltebbek esernyőkkel foglalják a helyet az esti tolongáshoz

A cselesebbek viszont nem a vörös szőnyegnél próbálják elcsípni kedvencüket, hanem egyenesen a konferenciaterem elé mennek, hogy a sajtótájékoztató után zaklathassák például Vince Vaughnt. Rendben, az első itteni esténken mi is megálltunk egy kicsit bámészkodni, a rajongó tömegben elvegyülve pedig volt szerencsénk látni Cate Blanchett hátát és Naomi Watts félprofilját, de ennyi elég is volt ebből! Vajon az elit filmfesztiválokon hogy lehet, hogy felnőtt emberek 13 éves kislányokká változnak, akik sírnak, ha meglátják Justin Biebert? Ez vajon hozzátartozik Velencéhez vagy Cannes-hoz? Vagy az ilyen helyeken hagynunk kéne a sztárokat, hogy nyugodtan élvezhessék ők is a filmdömpinget? (Rakita Vivien)

A Kusturica-élmény

Dokumentumfilmje kapcsán lehetőségem volt interjút készíteni Emir Kusturicával, ami majdnem annyira furcsa élmény volt, mint Godard sajtótájékoztatója Cannes-ban. Eleve bonyolította a helyzetet, hogy csoportos beszélgetést szerveztek: nyolcan ültük körül kis puffokon a mestert, aki egy karosszékből hirdette az igét. A folyamatos bekiabálások és a könyökölés is megnehezítette a munkám, de az számított végzetesnek, hogy a kollégák kizárólag az aktuálpolitikáról kérdezgették az excentrikus rendezőt. Ő pedig szívesen osztotta meg sajátos gondolatait a korrupcióról, Putyinról vagy a migráció okairól. Hol marad a film? – gondoltam, elfojtva magamban három erre vonatkozó kérdést, és feltéve egy politikait. (Gyöngyösi Lilla)

Ellentmondásos fogadtatás: Suspiria, Napszállta és Vox Lux

Tűkön ülve vártuk (nem csak mi, magyarok) Nemes Jeles László újabb dobását a Saul fia után, így a Napszállta vetítésén már a rendező nevét és a film címét is hatalmas ovációval köszöntöttük. Az Oscar-díj utáni hatalmas elvárásokat azonban elképesztően nehéz megugrani, a Napszállta pedig, mint írtuk „egyszerre hatalmas lehetőség és kis visszalépés”. Éppen ezért a stáblista alatt kissé értetlenül ültünk a film első sajtóvetítésén, miközben a premieren tapasztalt álló tapsvihar elmaradt.

A Vox Lux nem lesz az új Fekete hattyú Natalie Portman karrierjében

Ám nemcsak Nemes második alkotása kapott ellentmondásos fogadtatást, hanem a szintén iszonyúan várt Sóhajok (Suspiria) is. A Dario Argento eredetijének remake-je vetítése közben többen is kisétáltak – és nem csak a film legsokkolóbb jelenete közben. És bár a hét elején még úgy tűnt, a Sóhajok lesz teljes bizonyossággal az idei fesztiválszezon anyám!-ja megosztottság szempontjából, a Vox Lux felülírta ezt a feltevést. A titokzatos és felhype-olt, Natalie Portman és Jude Law főszereplésével készült filmről többen sétáltak ki, mint a felkavaró Sóhajokról, és annál is nagyobb füttyáradat vegyült a Vox Lux végét követő udvarias tapsba. Egyelőre tehát három olyan filmről is, amelyekhez nagy reményeket fűztünk, némi csalódással kellett távoznunk. (Rakita Vivien)

Az összes velencei cikkünket itt találod – olvastad már a Suspiriáról és a Napszálltáról írt kritikánkat?

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com