Magazin

Velence 2018: Eljött a búcsú ideje

Driven

Utolsó napjainkon Velencében a temérdek dráma után könnyedebb filmekkel vigasztalódtunk, de becsúszott két igazán erőszakos film is. Íme, utolsó élménybeszámolónk a fesztiválról!

A filmek

The Nightingale

Jennifer Kent filmje Tasmaniában játszódó, formabontó kosztümös rape-and-revenge történet: egy fiatal nő, Clare indul útnak a számtalan veszéllyel fenyegető vadonon át, hogy bosszút álljon egy brit tiszten. A traumatizált főhősnőt egy fiatal aboriginal fiú, Billy vezeti, akiről hamarosan kiderül, hogy hasonlóan sérült, mint Clare, így az elégtétel közös ügyükké válik.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A The Nightingale a fesztivál egyik legfelkavaróbb filmje volt: a Clare-t ért erőszak – elsősorban Jennifer Kent női szemszöge miatt – torokszorító, míg a film későbbi pontjain inkább a traumából való felépülés lelki folyamatai érintik meg a nézőt. Tökéletesen megérdemelten a film két díjjal távozott a mustráról: Baykali Ganambarr Billy szerepében a fiatal tehetségeknek járó Marcello Mastroianni-díjat vehette át, Jennifer Kent pedig a zsűri különdíját.

Driven

A fesztivál zárófilmje igazi mainstream szórakoztatást ígér. A humoros köntösbe csomagolt drogcsempész-sztori a Vissza a jövőbe-trilógia által végleg halhatatlanná vált autó, a DeLorean feltalálója, John DeLorean és szomszédja, Jim Hoffman barátságáról szól. Hoffman Jason Sudeikis alakításában egy igazi szeretnivaló szerencsétlen, egy piti drogcsempész, aki isteníti DeLoreant. A magyar származású mérnököt Lee Pace játssza, a film végi archív felvételekből pedig kiderül: Pace remek választás a szerepre, hiszen kísértetiesen hasonlít DeLoreanre. A hetvenes években játszódó film a díszleteken, kosztümökön kívül a zenével is megidézi a korszakot – a pörgős dalok és a humor hatására válik igazán jó hangulatúvá a Driven.

A sajtóvetítés után még egy rövid werkfilmet is láthattunk, amelyben a Puerto Rico-i forgatás tragikus körülményeiről számolnak be. A tavaly ősszel a térségre lecsapott Maria hurrikán óriási pusztítást végzett, ez azonban a Driven gyönyörű képein nem látszik. De nemcsak a (részben helyiekből álló) stábnak kellett megküzdenie ezzel a természeti katasztrófával: a hurrikán okozta károk a mai napig megnehezítik Puerto Rico mindennapjait. Megrázó volt látni ezt a tragédiát egy ilyen vidám film után, viszont a werkfilmnek hála sokkal könnyebb átélni ezen óriási katasztrófa hatását. (Rakita Vivien)

Zan (Killing)

Cukamoto Shinja, a japán színész-író-rendező egy modernista szamurájfilmmel tért vissza Velencébe: a Zan olyan, mint a Godot-ra várva szamurájkörnyezetben. Főhőse egy fiatal, gazdáját vesztett szamuráj (ronin), aki tétlenségében parasztok között vállal munkát. Egyszer csak felbukkan egy idősebb ronin, aki egy kis csapatot szeretne verbuválni, amibe meghívja a sorstársát – azonban a tervük, hogy elindulnak és a fejedelem szolgálatába állnak, különböző okok miatt egyre csak halasztódik.

A Zan érdekes koncepciójú film, hiszen kiszámíthatatlanul vad, erőszakos és abszurd fordulatokban gazdag, ráadásul a hőseit is a megszokottól eltérően ábrázolja. Ellentétben például Kuroszava feddhetetlen szamurájaival, Cukamoto hősei kisszerűek és esendőek, fiatal hőse például egymással párhuzamba állítható szexuális és mesterségbeli frusztrációkkal küzd. A Zan mégsem műfaji áttörés, főleg a technikai kidolgozatlansága és kezdetlegessége miatt: a rángatózó kézikamera, a követhetetlen vágás miatt csorbul az élmény. (Gyöngyösi Lilla)

Una Storia Senza Nome

A Werk Ohne Autor mellett ez az olasz alkotás lepett meg minket a legjobban: bár a címe jól hangzott, valójában semmit sem tudtunk a filmről, ennek ellenére beültünk a vetítésre. És milyen jól tettük! Olyan maffiafilmet kaptunk, amely azon túl is merőben önreflexív, hogy a filmiparban játszódik. Nem csak a filmiparhoz, hanem az olasz maffiavilágot övező sztereotípiákhoz is jó adag öniróniával állnak hozzá. Az egyébként is humoros alkotás poénjai a legjobban akkor működnek, mikor ezen élcelődnek. És bár akadt néhány alkalom, amikor nem értettünk egy-egy kifejezetten olaszoknak szóló viccet, a közönség reakciójából ítélve azok is remekül ültek.

A ma már ugyan nem szokatlan „film a filmben” szerkezetet is ötletesen tálalják az Una Storia Senza Nome-ban (amely magyarul annyit tesz: Cím nélküli történet): természetesen ehhez is kimondottan önreflexíven állnak hozzá. Könnyed, üdítő élmény volt ez a film, főleg az egyheti erőszakos, komor és tragikus alkotások hada után. Reméljük, a magyar közönségnek is lesz lehetősége szórakozni a rendkívül intelligens Una Storia Senza Nomén! (Rakita Vivien)

A hangulat

A hosszú, kosztümös drámák fesztiválja

20 nagyjátékfilmet láttunk a Velencében töltött napjaink során, amelyek alapján az idei válogatás nemcsak kiemelkedően erősnek bizonyult, de a fesztivál arculata is kidomborodott belőlük. A versenyprogramot a hosszú és/vagy kosztümös és/vagy drámai történetek uralták: a két fődíjas, a Roma és A kedvenc is kétórás, múltban játszódó dráma, de a The Nightingale vagy a korábbi cikkeinkben már bemutatott At Eterity’s Gate, Werk Ohne Autor és természetesen a Napszállta is illik a sorba. (Természetesen a hosszúság relatív: volt olyan film, ahol meg sem éreztük a 188 percet, míg nem egyszer eléggé fészkelődtünk másfél-két óra után.)

The Favourite

Ezzel párhuzamosan a kortárs történetek egészen visszaszorultak a fesztiválon: egyedül a Nuestro Tiempo és a Monrovia, Indiana bizonyult említésre méltónak az általunk látottak közül (nem mellesleg ezek is a monumentalitásukkal tüntettek). Eszképizmus vagy parabolák keresése motiválta a szervezőket a filmek összeválogatásakor? A fesztivál 75 évéről szóló kiállítás alapján inkább az előbbi: Velence számára a film csodája és a mozi varázsa mindig is meghatározó volt. Ezen a fesztiválon a filmek üzeneténél fontosabb a nézőre gyakorolt hatásuk, nem véletlen, hogy kommerszebb darabok is minden évben felbukkannak a válogatásban. Az pedig inkább a kortárs filmes trendekről mond ítéletet, hogy a minőségi szórakoztatásnak ezek a távoli történetek lettek a zálogai.

 

Az összes velencei cikkünket itt találod!

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés