Magazin

Az ijesztő, a romantikus és a kalandos – Velence arcai a filmekben

Velencében élni, szeretni és még meghalni is nagyszerű: a közelgő Velencei Filmfesztivál kapcsán elemeztük, filmes helyszínként milyen szerepeket szokott eljátszani a lagúnák városa.

 

Halálok Velencében

Velencében van valami nem evilági, sötét és titokzatos. A fekete gondolák koporsókként szelik a mohos csatornákat, a girbegurba utcácskák a semmibe vezetnek, az emberek méltóságteljes és díszes álarcok mögé rejtőznek, a szellemvárost az áporodottság bűze lengi be. Legalábbis egyesek szerint, akik Velencének ezt az arcát domborítják ki. Ha tetszik, a halál átlépés egy ismeretlen világba, Velence pedig tálcán kínálja magát ehhez a drámai eseményhez. Thomas Mann elbeszélésének címe nem árul zsákbamacskát: a Halál Velencében szimbólumok sokaságával készíti elő főhőse halálát élete első és egyetlen kalandja során. Luchino Visconti filmadaptációja a giccs határán egyensúlyozva igazolja, hogy

Velence olyan elviselhetetlenül szép és más, hogy abba csak belehalni lehet.

Nicolas Roeg kultikus horrorja, a Ne nézz vissza első halálesete még Angliában történik: a Baxter házaspár gyásztól sújtva utazik Velencébe, hiszen kislányuk vízbe fulladt. A városban aztán misztikus események követik a lépteiket, amelyekhez tökéletes hátteret szolgáltatnak a sötét útvesztők, kanálisok és templomok. A sűrű atmoszférájú, borongós, baljós és riasztó előjelekben bővelkedő film remekül játszik azzal, hogy mi a képzelet szüleménye és mi a valóság, mitől érdemes félni és mi ártalmatlan – csak a giallo-szerű befejezés, a sokadik haláleset után lesznek világosak az összefüggések.

Ne nézz vissza (1973)

A kortárs palettán is találunk olyan darabokat, amelyek értő módon aknázzák ki Velence halálos szépségét. Miközben a James Bond-sorozat sportot űz abból, hogy minél egzotikusabb és látványosabb tájakra vezesse az akcióit (mint erre a cikk későbbi pontján láthatunk példát), a reboot-ot jelentő Casino Royale ugyancsak a halállal kapcsolja össze a várost, hiszen itt hal meg a kém árulóvá lett szerelme, gyilkosság/öngyilkosság/baleset pedig a későbbi epizódokra is hatással van. Az új pápa-sorozat felemelő epizódjában pedig a kómából felébredő pápa a Velencében próbál meggyógyítani egy súlyos beteg kisfiút. A csak éjszaka és elfüggönyzött ablakok mögött zajló csodatétel ugyan nem sikerül, egy másik azonban igen: Velence ismét az élet-halál határvonalának átjárhatóságát jelképezi –a fanatikus hívek vízbe mártózása a Lidón pedig a megtisztulást.

 

Velence, a bűnös dekadens

Velencéből sugárzik a dekadencia, ami persze a halál előszele is lehet, de nem minden esetben az. A múltban pazar megjelenésű, de természetétől fogva mindig egy kicsit kopott és hanyatló város vonzza az extravagáns, kéjsóvár vagy nagyravágyó embereket és velük együtt a bűnt is. Talán részben éppen Casanova miatt él így Velence a köztudatban, aki a város szülötte volt, és aki

Fellini bábszínház-szerű, merész és bizarr erotikájú jelenetekből összefűzött filmjében jelent meg a legkülönösebben.

Bár a Fellini: Casanova sok európai városban játszódik, a keretezését Velence adja, amelynek hangulata így a többi helyszínre is kivetül: alkímia, gyarló vágyak, emelkedés és bukás szegélyezik a hírhedt szerető útját. Persze Lasse Hallström sokkal konvencionálisabb szenvedélyeket és kalandokat látott meg Casanova életében a saját verziójában: az ő Casanovája inkább a romantikus-kalandfilmes-humoros vonalat követi a meghökkentő vízió helyett.

Fellini: Casanova (1976)

Nem spórol viszont a sötét erotikával az erotikus thrillerek fénykorában készült Idegenek Velencében. Paul Schrader filmje a fiatal, naiv pár és a kivénhedt, perverz pár találkozásának hatásos sémáját követi, amit misztikus elemekkel fűszerez. Velence mintha az Ezeregy éjszaka meséiből lépett volna elő, ahol felszínre kerülnek az elfojtott vágyak és leomlanak a tabuk. A kevésbé jelentős, de a történelmi miliőt jól használó A velencei kurtizán pedig a kurtizánok irigyelt és megvetett világába kalauzol bűnös-szenvedélyes megközelítésben.

A bűn természetesen nem csak a szerelemmel összefüggésben valósulhat meg

– még ha a mozgatórugók között legtöbbször jelen is vannak a nők. Shakespeare drámájában, A velencei kalmárban és annak 2004-es adaptációjában például a kapzsiság, a bizalmatlanság az előítéletesség és persze a mélyben a szerelem vezeti a tragédia küszöbére a szereplőket. A tehetséges Mr. Ripley pedig szintén nem véletlenül helyezi a cselekmény egy részét Velencébe a regény előző feldolgozásával, a Ragyogó napfénnyel ellentétben: a mindenkin átgázoló, feltörekvő szociopata kalandjaihoz tökéletes hátteret szolgáltat a bűnös város.

 

Elszökni Velencébe

Megszökni a gondok elől sok helyre lehet, természetesen előnyt élveznek a szép mediterrán városok, és ha már errefelé indulnánk, miért ne választanánk egy különleges fekvésű darabot? Velencében minden megvan, ami egy romantikus itáliai városhoz kell, és még sokkal több is. Ezt aknázza ki David Lean filmje, a Velence, nyár, szerelem is, amelyben az amerikai vénkisasszony Katharine Hepburnre talál rá a szerelem európai utazása során – csak sajnos egy nős olasz férfi képében. A keserédes történet – brit-amerikai koprodukció révén –

az ötvenes évek hollywoodi filmjeinél karcosabban és merészebben nyúl a nyári kaland témájához, például a szexről is beszélgetnek benne.

A három évvel későbbi Velence, a hold és te mintha az olasz válasz lenne erre a filmre: itt egy nőcsábász gondolás a főszereplő, aki egyetlen nőnek sem tud ellenállni, vőlegény létére csapja a szelet a városba érkező két amerikai turista barátnőnek is. Dino Risi filmjéből tehát a helyi nézőpontot ismerhetjük meg hangsúlyosabban, illetve a hangvétel is egyértelműbben vígjátéki.

Velence, nyár, szerelem (1955)

Egy szerelem körül zajló bonyolult játszmázást mutat be a Henry James regényén alapuló A galamb szárnyai. A finom lélektaniságú szerelmi háromszögben az őszinte baráti és szerelmi érzések mocskolódnak be egy velencei utazás során a pénztelenség szorítása miatt, a helyzetnek pedig végül csak vesztesei lesznek. A történet ráadásul az egyik fél számára a halált is elhozza, így Iain Softley filmje akár az első velencei filmtípusba is beleillene, de a meghatározóbb mégis a románc olasz beteljesedése. Szintén a hazugságok viszik félre A varázsige: I Love You velencei történetszálát: Woody Allen sokszereplős musicaljében az önmaga játszotta, frissen facérrá vált figura Velencébe utazva megpróbálja elhitetni Julia Roberts karakterével, hogy ő álmai férfija, csúsztatásai azonban lelepleződnek.

Az ezredfordulón egy olasz és egy dán film hősei is a magányosság elől menekültek Velencébe: a Tangó és tulipán megfásult, a családja elől megszökő olasz háziasszonya a fehér öltönyös Bruno Ganz karjaiban talál boldogságra (persze sok óvatos közeledés, félszeg kaland és félreértés után), Lone Scherfig szokatlanul könnyed dán Dogma-filmje, az Olasz nyelv kezdőknek pedig egy nyelvtanfolyam hőseit vezeti el – mintegy beteljesedésként – a szenvedélyeiket felkorbácsoló nyelv hazájába.

 

Gondolák között a kaland is izgalmasabb

Gazdag történelmi hagyaték, titokzatos légkör, látványos kulisszák: Velence ideális helyszín a kaland- és akciófilmekhez is. Az elmúlt évtizedekben sok műfaji darab próbálta egymásra licitálva kihasználni a vízre épült város adottságait. Hiszen mennyivel különlegesebb egy motorcsónakos üldözés egy autósnál vagy a háztetőkön menekülés úgy, hogy alul víz van?

A sok száz éves paloták és a pergő cselekmény kontrasztja csak hab a tortán.

Tudta ezt a két már említett James Bond-film, az Oroszországból szeretettel, amelyben egy motorcsónakos üldözés-robbantás után Sean Connery Bondjának küldetése Velencében ér véget, egy orv támadás elhárítása után pedig még egy kis romantikus csónakázásra is marad idő. A Holdkeltében a Roger Moore-korszakra jellemző módon a békésen gondolázó Bondra tör rá egy koporsóban rejtőző bérgyilkos, ő pedig turbó üzemmódban átgondolázik a Szent Márk téren is, miközben az őt üldöző motorcsónak kettészel egy másik gondolát.

A kettészelt gondolát Az olasz meló motorcsónakos üldözésjelenetében is megismétlik, miközben nemcsak a vízen, hanem a víz alatt is folyik az akció, hiszen búvárkodva kell feltörni egy arannyal teli széfet. Az egyébként rettenetes Az utazó szintén a Velencében rejlő akciópotenciált használja ki: Johnny Depp keresztül-kasul menekül a városon, miközben egy szövevényes, de érdektelen bűntörténet bonyolódik körülötte. Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag, illetve az Inferno pedig a történelmi Velencére épít: kalandfilmes helyszínként az előbbiben könyvtárban kutatnak és lángra lobbant katakombákból menekülnek, utóbbiban pedig Dante nyomait keresik a városban.

Velence egy szeletnyi múlt a jelenünkben,

és mint a Velence, nyár, szerelemben elhangzik, az ide látogatók vagy nagyon szeretik, vagy nagyon utálják, de a többség szépnek látja – mindez pedig a velencei filmekben is tükröződik.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com