A versenyprogramok minősége hullámzik az egyes évek között: a 2009-es egészen gyenge volt például, a 2010-es igen erős, az idei pedig – ha kizárólag az “A” szekcióból ítélni lehet – felülmúlja az összes eddigit. A 2011-es “A” versenyblokk alatt háromszor is biztos voltam benne, hogy számomra megvan a nyertes.
Szövőszék (Loom, rendezte Jan Blitzer, Ilija Brunck és Létay Csaba; Németo.)
Az egyik győztesjelölt a szememben. Igazából techdemó, a 3D animáció technikai minősége erős benne, de mint ilyen, lenyűgöző. Egy lepke és egy pók egyoldalú küzdelmét mutatja meg sok közelivel, hihetetlenül élethű látvánnyal, és annak dacára, hogy semmi sztorija, mégis megjegyzi az ember a tanulságot a végén: komolyan, még egy kis pók is felfoghatatlanul összetett és csodálatos teremtmény. (Figyelitek a jelzők tobzódását a filmmel kapcsolatban?)
Testi emlékezet (Body Memory, rendezte Ülo Pikkov; Észtország.)
Nukufilm, Észtország. Egyéb kérdés? A filmet ennek tudatában, látatlanul is lehetne értékelni. De mivel láttam, a magas minőség elismerése mellett felhívhatom a figyelmet egy hibájára is: kábé kétszer olyan hosszú, mint kellene. Ugyanez a szürreális sztori a legombolyodó fonalemberkékről elfért volna fele ennyi jelenetbe is.
Menő (Moxie, rendezte Stephen Irvin; UK.)
Az egyik gyengébb darab a blokkban, ami viszont még mindig kimagaslana a legtöbb, az előző években látott blokkból. Maci hiányolja anyukáját, pár napig rendetlenkedik, aztán szépen körberajzolják a detektívek. Ez a bocs nem egy micimackó. Grafikailag sem; őszintén szólva csak onnan lehet kitalálni, hogy a fekete paca egy mackó, hogy megmondja a narrátor – de attól még, valami csodálatos módon, amire csak az animáció képes, mégis jól néz ki. Elfogadhatóan, na. Elmegy. A többi jobb.
Nehézfejűek (Heavy Heads, rendezte Helena Frank; Dánia.)
Szó szerint nehézfejűek, átvitt értelemben is nehézfejűek. A fejük akkora, mint egy elefánté, az agyuk meg… most hirtelen nem tudok eléggé buta teremtményt a hasonlathoz, mert az olyanok mind kipusztultak. Maga a kisfilm is butácska, én legalábbis semmi értelmet nem találtam benne, ami persze jelentheti azt is (tekintetbe véve, hogy ez itt elvileg művészet), hogy én vagyok a buta egyedül. Grafikailag se egy nagy szám, ebben a felhozatalban esélye sincs.
Pocak (Belly, rendezte Julia Pott; UK.)
A blokk legfurább animációját adja a Pocak. Képtelen lények viselkednek nagyon emberi módon benne, miközben az egyes cselekedeteik áthágnak minden, a hétköznapi ész állította szabályt. Igen kreatív kisfilm, éppen az a fajta, amiért az ember szereti az animációt: tobzódhat benne a fantázia minden irányban, nincsenek se megkötések, se határok.
Sync (Sync, rendezte Maxx Hattler; Dánia/Hollandia/Németo.)
Videomandala tíz percben. Szép, de mi az ördögöt keres egy versenyen? Sokkal kidolgozottabb, mint egy winampos aláfestő effekt tíz éve, de az alapelv ugyanaz. Úgy tűnik, nem csak az értelem, hanem a puszta szépség is elég a versenybe való kvalifikációhoz. (Hatásszünet.) Jobban meggondolva, egyet kell értenem az előzsűrivel.
Mesterséges Éden Zrt. (Artificial Paradise, Inc., rendezte Jean Paul Frenay; Belgium.)
3D cyberpunk techdemó majdnem-élőlény gépekkel. Ezt a kisfilmet pont az én gyengéimre irányították! Ha én lennék a zsűri, díjat kapna, a valóditól viszont nem fog, mert ebben a rövidfilmben aztán tényleg semmi nincs a technikai-grafikai erőfitogtatáson kívül (nem úgy, mint a Szövőszéknél). A blokk legrövidebb darabját azért elnézegettem volna még pár percig.
Csecsebecsék (Babioles, rendezte Matray; Franciao.)
Miközben az elmúlt években hozzászokhattunk a narratíva nélküli képcsodákhoz, ebben a szekcióban szinte mindegyik filmnek van legalább egy pici történetecskéje. (Nagyon helyesen.) Ez itt egy szeméttelepre dobott aranyos, nyusziszerű izéről szól, ami szereti az embereket, de azok észre sem veszik. Történetecske, mondom, dehát az is valami.
Lazarov (Lazarov, rendezte Luis Nieto; Franciao.)
A blokkban ez a kisfilm váltotta ki az egyetlen hallható nézői reakciót: ideges nevetést. Ha volna különdíj morbiditásért, biztosan elnyerné; látatlanban is biztos vagyok benne, hogy a másik két szekcióban semmi sem múlhatja felül ebben. A csirketetem árammal való újraélesztése és ennek következményei annyira furák, hogy az már-már beteg, de még éppen belül marad a tolerálhatóság határain.
Kifogyott a radír (Out of Erasers, rendezte Erik Rosenlund; Svédo./Németo.)
Miután kétszer már díjat akartam adni az “A” blokkban, itt a harmadik darab, és annyiban veri az előző kettőt, hogy valódi esélye lehet a zsűrinél. A blokk egyetlen teljes értékű, kidolgozott sztorival és hagyományos szereplőkkel bíró rövidfilmje egyenesen az apokalipszisig vezet minket a “kifogyott a radír” felirattól: a firkák támadása elemészti a világot, és egyetlen nő kezében marad a menekülés. Igaz, az animáció kimerül néhány térbeliesített firkálásban az élő felvételek fölött, de a komolyan vett filmszerűség kárpótol ezért a hiányért. Nagyon szerethető darab, bár sokkal kevésbé animációs, mint a többi.
Szerintem: a Szövőszék, a Testi emlékezet és a Mesterséges Éden Zrt. technikailag igen erősek, a Pocak kreativitásban diadalmaskodik, a legjobb darab viszont a legkevésbé látványos is egyben: a Kifogyott a radír. Mindezzel együtt a 2011-es “A” versenyblokk talán a legerősebb, amit az Anilogue-okon eddig láttam. Nagyon bízom benne, hogy a színvonal egyenletes marad a másik két blokkban is.
