Józsefvárosi zseniképzés, miskolci mélyszegénység és az ország legkisebb településének élete: az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjába rendkívül változatos magyar filmek kerültek be. A Magyar panoráma szekció tizenkét filmjéből hatot mutatunk be.
Menjek/Maradjak: Édes otthon (Imre Loránd Balázs és Tusor Bálint; 2017)
A Menjek/Maradjak nem egyszerű dokumentumfilmes sorozatnak indult: célja, hogy megszólítsa az egyre nagyobb hullámban kivándorlókat. Mint minden jó műalkotásban, itt is „meg lettünk szólítva”: lám, más is olyan problémákkal küzd, mint én. A nagy sikert elérő londoni verzió óta eltelt több mint 3 év, és sokan haza is költöztek.
Miértekről és hogyan továbbokról szól, vagy legalábbis igyekszik szólni a sorozat Édes otthon című epizódja, ami három visszaköltözés-történetet fog össze. Az ötlet jó, hiszen ahogy a kinti epizódok is egyszerre tudnak szólni kalandvágyról és honvágyról, úgy ez a mostani is. „Kalandvágyból itthon maradni” – volt régen a mottója azoknak, akik nem disszidáltak, de a mostani történetekben inkább a honvágy jelenik meg halványan.
Ahogy Zsófi, az első történet főszereplője mondja, magyar nyelv nélkül az egyénisége vész el. Vagy ahogy Miriam, a második rész főszereplője: „végre nem én leszek folyton a vendég másvalaki asztalánál“. Valami otthonná teszi az otthont, ez pislákol a gondolatok mögött.
Szándékosan használom a pislákol szót, hiszen a politikai akarat sokszor elnyomja a film lelki tartalmát, s erősen meghatározza az utolsó harmadot. A kiutazók és hazatérők gyakran természetszerűen csalódott társadalmi kórképe meg-megjelenik az első két részben is, a harmadik rész azonban már érezhetően át is billen. A Londonból hazatérő Reni a Menedék Egyesület munkatársa, és ilyen alannyal az alkotók elérkezettnek érezték az időt ahhoz, hogy filmjük témáját összekapcsolják a menekültügy kérdésével. Az utolsó rész így aztán már sokkal kevésbé egy család visszatérésének lehetőségeiről és nehézségeiről szól, hanem egy néhol adekvát, néhol erőltetett párhuzamkeresésről. (Sergő Z. András)
A Polgár lányok (Yossi Aviram; 2014)
Egészen meglepő, hogy évtizedek teltek el úgy, hogy senki nem foglalkozott a Polgár lányok hihetetlen történetével. A téma pedig szó szerint az utcán hevert: voltak évek, amikor nem telt el úgy hét, hogy valamilyen híradó vagy szórakoztató műsor ne foglalkozott volna a sakkfenomén családdal. Fiatalabbak számára azonban talán érdemes összefoglalni, miről is van szó.
A budapesti Polgár család egészen addig nem volt semmiben különleges, amíg az apa, Polgár László el nem határozta, hogy sakkbajnokot nevel három lányából. Ahogy ő fogalmaz a filmben: „Pedagógiai programomban be akartam bizonyítani, hogy mindenki potenciális zseni“. Zsuzsa, Zsófia és Judit sorsát valamennyire tehát már a születése előtt elrendezték. A Polgár lányok nem jártak óvodába, iskolába: életüket a napi 6-7 óra gyakorlás, a külföldi mesteredzők, később versenyek, médiaszereplések határozták meg már kiskamasz koruktól fogva. Az apa pedig – mint amolyan sportmenedzser – a saját életét is arra tette fel, hogy igazgassa lányai életét.
Elég durva történet, ha valaki először hallja. Egy biztos: a ’90-es évek elején, az egyébként is mozgalmas politikai-társadalmi időszakban a Polgár lányok kétségtelen zsenialitása beszédtéma volt, és mint olyan, mindenkinek véleménye is volt róla. Egyesek egy lángelme mindent keresztül vivő akaratát diadalként hirdették, mások szerint gyermekei életét eleve tönkretevő, őket vasvillával a sakktáblához szögező szörnyeteg volt Polgár László.
Yossi Aviram izraeli filmrendező most nyúlt a történethez, és azt nyilatkozta: tévésorozatot is megérne a Polgár lányok története. Valóban; számomra leginkább az a furcsa, hogy 2013-ig semmilyen feldolgozást nem élt meg a történet. Minden megfilmesítésért kiált: a bizarr családi kísérlet, a 3 tinédzser lány – ahogy a rendező fogalmaz – a „marcona férfiak” sportágában, mögötte pedig a késő Kádár-kori és a rendszerváltás utáni magyar társadalom. Ahogy nem fogadják el a női – mit női, kislány – sportolókat a tradicionálisan férfi sportban, ahogy meghurcolják a tipikus nevelési elvei miatt az apát, és ahogy végül mégis háborút nyernek Polgárék.
A rengeteg amatőr felvétellel, régi családi fotókkal és archív bejátszásokkal teletűzdelt dokumentumfilm ezt a világot tárja fel, ezekre a kérdésekre keresi a választ. Gyerekkoruktól a jelenkorig követjük tehát a három lány és szülei történetét ebben a valóban mesebeli történetben. Hogyan lett a józsefvárosi panelszegénységből igazi hungarikum? Erre a különleges kérdésre idegenből jött rendező adja meg a választ. (Sergő Z. András)
Rézangyalok (Surányi z. András; 2017)
„A mélyszegénységben nem is az anyagi javak hiánya a legszörnyűbb, hanem a szellemi nihil” – írtam két éve a tititáról, mely egy szegénysorból származó, a zenében kiutat kereső fiú történetét meséli el. Ki lehet-e törni a mélyszegénységből, és ha igen, hol kell kezdeni az ehhez szükséges munkát? Mivel segíthetünk tartósan egy olyan családon, ahol eseményszámba megy a nagybevásárlás? Almási Tamás filmjével ellentétben a Rézangyalok hősei korántsem akarnak profi zenésszé válni (mint a film egyik legszomorúbb vallomásából kiderül, ez tökéletesen esélytelen is): Surányi Z. András egy miskolci általános iskolát mutat be, ahol két elkötelezett zenetanár a zenetanítással igyekszik felzárkóztatni, az iskolai életbe és majd a társadalomba beilleszteni a nyomortelepeken lakó, könnyen elkallódó gyerekeket.
Míg a tititá drámája abban rejlett, hogy a tehetséges Anti nem tud kottát olvasni és nem ismeri a hatékony tanulás metodikáját, ezeknek a gyerekeknek először a kézmosást kell megtanítani, és nekik nemhogy kottáik, de meleg vizük és saját ágyuk sincs otthon. A Rézangyalok legmellbevágóbb jelenetei kétségtelenül azok, amelyek a gyerekek otthoni körülményeit mutatják be – láthatjuk, milyen háttérhez képest kínál alternatívát a módszer.
Surányi Z. András drámai ellenpontokat talál a túlzsúfolt viskók nyomasztó világa és a közös zenélés örömét megízlelő gyerekek átmeneti felszabadultsága között – ennek ellenére a Rézangyalokat elsősorban nem a kivitelezése, hanem a páratlanul fontos témája viszi el a hátán. A felejthetetlen jelenetek között a film gyakran leül; a néhány legemlékezetesebb gyereksors mellett a sok „mellékszereplő” széttartóvá és hosszadalmassá teszi a Rézangyalokat. Ugyanakkor a két tanár küldetéstudata és a módszer hatékonysága olyan érzelmi többlettel ruházza fel a filmet, ami miatt az erényei az emlékezetesebbek – jó hír, hogy az alkotók követni tervezik a szereplőik életét, így remélhetőleg újabb sikertörténeteket ismerhetünk meg. (Gyöngyösi Lilla)
Kanzoli (Tóth Ridovics Máté, Gálovits Zoltán, Kővári Szabolcs és Hajdu Szabolcs; 2017)
Az idei Magyar panoráma programból Tóth Ridovics Máté, Gálovits Zoltán, Kővári Szabolcs és Hajdu Szabolcs filmje volt a kedvencem: a Kanzoli humoros, mégis elgondolkoztató látlelet az erdélyi magyar romákról.
A doku Hajdu Szabolcs ötlete nyomán született, aki úgy döntött, Délibáb című filmje forgatásán operatőrt ad az Erdélybe utazó Gálovits Zoltán mellé. Neki annyi dolga lett volna, hogy elhozza a hazai forgatásra Ruzsa Rémuszt, aki Kanzoli, a cigány lovas szerepét játszotta volna. Feltehetően nem sejtette, hogy a kamera egy sziszifuszi küzdelem szemtanúja lesz: a korábban az ajánlatra rábólintó fiú az utolsó pillanatban kihátrált a felkérésből. Gálovitsnak meg kell oldania a helyzetet: két nap múlva forgatás, a szereplő pedig még sehol.
Jó időben, jó helyen – valahogy így született ez a film. Az események mindenfajta dramaturgiai direkció nélkül lettek felvéve, nem volt rendezői koncepció, pláne üzenet, amit az alkotók szándékában állt volna elmondani – a vágóasztalon azonban mégiscsak megszületett egy film, és általa kibontakozott egy kép is, aminek bizony van önmagán túlmutató jelentése. A film humora repetitivitásából fakad – súlya pedig abból az igencsak beszédes félelemből, amit a film szereplői időről időre megfogalmaznak: hogy őket csak átverni lehet. A Kanzoli nem keresi a válaszokat arra, hol gyökerezik a faluban szinte mindenkiben ott lakozó gyanú, szenvtelen ábrázolásmódjával csak egy hatalmas felkiáltójelet tesz ki egy egyébként rendkívül szórakoztató doku végére. (Molnár Kata Orsolya)
Eljött a nap…
Közzétette: Látókép ensemble – 2017. november 9., csütörtök
Iborfia (Bakony Alexa; 2017)
A Kanzolihoz hasonlóan – talán nem is véletlenül került egy blokkba a két film – az Iborfiát is az alkalom szülte. Bakony Alexa Iborfián, a mindössze tizenegyfős faluban forgatott. Eredetileg az keltette fel az érdeklődését, milyen lehet az élet az ország legkisebb településén. Amikor azonban a lakóknak szavaznia kellett arról, beengedjenek-e migránsokat az országba, egy új történet bontakozott ki a szeme láttára. Bár Móricz úr a kamerának bevallja, nem lenne ellenére, ha az elnéptelenedő falut a bevándorlók élettel töltenék meg, a szavazás eredménye mégis egyöntetű nem…
A mindössze 21 perces film a dokuk Hukkléja: a természet idillje, a fákat megborzoló szél, a csendben sertepeltélő rovarok adják a díszletet a cselekményhez, Móricz úr mindennapjaihoz és magához a mindent eldöntő nagy szavazáshoz. A film legnagyobb erőssége, hogy nem rágja a szánkba az üzenetet: megmutatja, mi történt ebben az aprócska világban, és a nézőre bízza, képes-e meglátni benne a mai Magyarország Iborfián túlnyúló fojtogató valóságát. (Molnár Kata Orsolya)
Nem szegényeknek való vidék (Bihari László; 2017)
A Város Mindenkié mozgalom célja, hogy elérje, senkinek se kelljen az utcán élnie. Az ügy nem tűnik reménytelennek, hiszen több lakás áll ma üresen, mint ahányan aluljárókban, hidak alatt, erdőkben és átmeneti szállásokon élnek – a küzdelem mégis szélmalomharcnak tűnik. Bihari László a bürokráciával, az előítéletekkel, a végrehajtókkal és a rendőrökkel naponta megvívott csatát kapta lencsevégre 52 perces dokumentumfilmjében.
A szervezet népszerűsítése nem titkolt célja a filmnek – Bihari reklámfilmes múltja a propagandaelemekben és a néhol szükségtelennek tűnő narrációban mutatkozik meg. A rendező a film utáni beszélgetésben elmondta, hogy az egyik legnagyobb nehézséget az eltérő célok jelentették: a szervezetnek a munka, az alkotó számára inkább a forgatás során megismert páratlan közösség bemutatása volt elsősorban érdekes. A film valóban olyan modellt mutat fel, ami egészen példaértékű: hajléktalanok és középosztálybeliek demokratikus, vezető nélküli társasága ez, ahol nincsenek skatulyák, csak emberek, akik együtt, egy célért dolgoznak. A kis sikereken túl valójában ez a szerveződés adhat okot a valódi reményre: lehetséges az összefogás, van találkozási pont a legelemibb emberi értékek mentén. (Molnár Kata Orsolya)
