Magazin

Vége a világnak, tessék nevetni! – 10+1 vicces mű az apokalipszisről

Karácsony óta borzolja a kedélyeket a Netflixen a Ne nézz fel!, amelynek főhősei a közelgő világvégére figyelmeztetnek – csakhogy senki nem hisz nekik. Adam McKay szatírája nagyon megosztotta a közönséget, de akad a filmtörténetben számos olyan mű, amely hasonlóan humorosan szembesít az apokalipszissel, viszont vitathatatlanul magas színvonalon. 10+1 filmet és sorozatot mutatunk közülük!

Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Stanley Kubrick, 1964)

Stanley Kubrick akármilyen műfajban is alkotott, alapműveket készített – a világvége diskurzusban is kikerülhetetlen mérföldkövet tett le az asztalra, ami mindmáig hivatkozási alap. A négy Oscarra és hét BAFTA-díjra jelölt, végül négy BAFTA-díjat nyert Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni Peter George Red Alert című könyvének szatirikus feldolgozása, melyből maga a rendező írt humoros elmélkedést egy lehetséges nukleáris háború kirobbanásáról. Amikor az amerikai hadsereg paranoiás tábornoka (Sterling Hayden) bombázókat indít útnak a Szovjetunió ellen, az amerikai elnök (Peter Sellers) az oroszokkal összefogva próbálja elejét venni a világháborúnak – csakhogy kiderül, hogy ha Oroszországot bármilyen támadás éri, egy leállíthatatlan automatika azonnal atomcsapást intéz az Egyesült Államok ellen. 

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A kubai rakétaválság, a Kennedy-gyilkosság és a vietnámi háború kezdetét követően készült film hiába reflektált közvetlenül a kor történéseire is, mindmáig aktuális. Kubrick egy lehetséges világvége forgatókönyvét a lehető legabszurdabb történések soraként mutatja be, ezek azonban tapinthatóan reális kérdésekre irányítják a figyelmünket, és máig emlékeztetnek minket arra, hogy milyen könnyen elszabadulhatnak az események. Nemcsak a fontos üzenet miatt érdemes azonban megnézni a Dr. Strangelove-ot, hiszen minden idők egyik legjobb vígjátékáról van szó, amiben Peter Sellers hármas szerepben brillírozik, és tele van viccesebbnél viccesebb beszólásokkal. (Molnár Kata Orsolya

 

Az üstökös éjszakája (Thom Eberhardt, 1984)

Thom Eberhardt nem tartozik a filmtörténet legismertebb forgatókönyvírói/rendezői közé, ahogyan Az üstökös éjszakája is joggal marad le a best of listákról, pedig a maga nemében, tehát a kisköltségvetésű, trash-határon billegő B-filmek között szemlélve piszkosul szórakoztató darab. Az alkotók két népszerű műfaj, a (zombi)horror, a katasztrófafilm és a tinivígjáték ütköztetéséből csiholtak humort, a főszereplők gyönyörűek, a hátteret pedig a lenyűgöző, narancs, rózsaszín és vörös fényben fürdő, tök üres Los Angeles adja – kell ennél több? 

Lényegtelen, hogy Az üstökös éjszakája világának törvényszerűségei kuszák maradnak (a szóban forgó égi objektum az emberiség nagyrészét porrá változtatta, másokból zombit kreált, a zárt ajtók mögött tartózkodók viszont megúszták a találkozást). Eberhardt filmje tanítani valóan könnyed, magabiztos és önfeledt, bővelkedik az önreflexív, moziszerető pillanatokban és a tipikusan nyolcvanas évekbeli szexiskedésekben, miközben még egy kis fogyasztói társadalom-kritikára és szociológiai fricskára is marad idő. Játékgépezés, motorozás, shoppingolás, rádióban DJ-zés, gépfegyverrel lövöldözés, pasikról ábrándozás – más is ezt tenné apokalipszis idején, nem? Az üstökös éjszakája valley girl főhősei így ütik el az időt, miközben gonosz tudósok és mutánsok utaznak a vérükre. Ám ez csak bosszantó apróságnak bizonyul – ha a happy end után rajtuk múlik a társadalmi rend helyreállítása, nincs miért aggódnunk. (Gyöngyösi Lilla)

 

Támad a Mars! (Tim Burton, 1996)

Emberek halálán röhögni a lehető legprimitívebb cselekedetek egyike – kivéve, ha fikciós műről van szó. Arról nem is beszélve, ha maga a rendező kéri, hogy kacagj karakterei röhejes kiszenvedésén. A Támad a Mars! az ’50-es évek UFO-inváziós mozijainak esztétikáját vegyíti A függetlenség napja-szintű filmek nagyszabású hangvételével. A Föld ugyanis veszélyben van, a nyekergő marslakók nem tárgyalni jöttek, mindenkit kiirtanak, ráadásul nagy röhögések közepette. Vajon a bolygó és inkompetens vezetői hagyják ezt?

Tim Burton karrierje egyik kakukktojás filmjét alkotta meg ezzel az 1996-ös szatírával. Semmi gótika vagy fantasy elem, csupán a gúny és a rajzfilmszerű erőszak. Ehhez hozzájárul, hogy pazar sztárparádét rittyentett a filmvászonra, és nem rest (szinte) mindenkit kinyírni közülük. Nincs olyan nagynevű színész, aki biztonságban érezheti magát – valaki duplaszerepet is vállalt, így kétszer is meghalhat.

De tulajdonképpen mit szolgál ez a végtelen nihil, amit Burton bemutat? Nem sokat. A céltalan öldöklés során a rendező kétségkívül azon szórakozik, az emberiség milyen eszköztelen egy ilyen volumenű fenyegetés esetén. A játékidő jórészében viszont azt is sugallja, hogy érdemtelen is a megmenekülésre a hiúság, a kicsinyesség és az alázat hiánya miatt. Végül a mellékszereplőgárdában felbukkanó kisemberek lesznek azok, akik elejét tudják venni a támadásnak, így egy furcsa happy enddel zárul a cselekmény – olyannal, ami egyáltalán nem volt indokolt a megelőző másfél órát látva. (Szécsényi Dániel)

 

Dogma (Kevin Smith, 1999)

Sokan megírták már, hogy 1999 a mozi mágikus éve volt, a Mátrix, A harcosok klubja, az Amerikai szépség vagy A múmia mellett pedig ott pimaszkodik a Dogma is. Kevin Smith felszínen provokatív, de – ahogy ez lenni szokott – valójában a kereszténység mindenhatóságát nem megkérdőjelező, inkább elmélyítő filmjében csak fenyeget az apokalipszis, cserébe viszont nemcsak ebben a világban, hanem a túlvilágon is. Két rebellis angyal ugyanis egy kiskaput kihasználva visszatérne száműzetéséből a mennybe, ami feltétlenül zűrzavart és pusztulást okozna – így minden oldal, a menny, a pokol és a föld képviselői is a saját érdekeiknek megfelelően próbálják manipulálni vagy megállítani az ámokfutókat.

A Dogma a különböző regiszterek ütköztetésének filmje: összekeveredik a szent és a profán, a kanonikus és az apokrif, az altesti humor és az őszinte hit. A világot pedig az angyalok, próféták, apostolok, démonok, ördögök mesterkedései ellenére is valójában magunktól, az embertől kell megmenteni: nem a vallás, hanem az egyház túlkapásai borítják fel a status quot, Smith filmje pedig mondhatni dogmatikusan zárul. Jay és Néma Bob (valamint Ben Affleck, Matt Damon, Chris Rock és Alan Rickman) kalandja súlyos vallási dráma helyett okosan piszkálódó, bevállalósan öntörvényű és stílusosan bombasztikus darab, amit ma már aligha lehetne elkészíteni, pedig üdítően felrázná az egyre inkább begyöpösödő és óvatoskodó közbeszédet. (Gyöngyösi Lilla

 

Haláli hullák hajnala (Edgar Wright, 2004)

A brit komikusduó, Nick Frost és Simon Pegg párosa az Edgar Wright rendezte Cornetto-trilógiájával vált híressé. Ennek első darabja a 2004-es Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead), amit aztán a Vaskabátok és a Világvége (amely egyébként szintén felfért e listára) követett. A három filmet egy meglehetősen abszurd közös vonás alapján tekintjük trilógiának: mindháromban felbukkan a háromféle Cornetto-jégkrém valamely ízvilága. A Haláli hullák hajnalában ez akkor történik, mikor Ed (Frost) Cornettót kér Shauntól (Pegg) másnapossága elmulasztására – majd nem sokkal később rá kell eszmélniük, hogy kitört a zombiapokalipszis.

Shaun és Ed életébe igazából még egy kis színt is visznek ezek az események – előbbi már egyébként is halálra unja a hétköznapokat, magánélete épp darabokra hullóban, lakótársa, Ed pedig egész nap videójátékozással tengeti az idejét. A film az első percektől fogva szór el morzsákat a nézőket arra vonatkozóan, hogy egy új járvány ütötte fel a fejét, ami élőhalottakat hagy maga után. Ed és Shaun, akik bele vannak merülve eseménytelen életükbe, ebből sokáig mit sem vesznek észre, majd egy áttivornyázott éjszaka másnapján kell rádöbbenniük, hogy míg ők a kocsmában múlatták az időt, addig a világ jelentős része zombivá változott.

Ezt követően megkezdődik a volt barátnővel, anyukával, nevelőapával és lakótársakkal kiegészült csapat bizarr menekülése a zombik elől, és ennek eredményeképpen valahogy újfent a kocsmában találják magukat. Végül pedig még abból is kapunk ízelítőt, hogy hogyan nézne ki egy olyan társadalom, amelyben megpróbálnánk nem elpusztítani az élőhalottakat egy esetleges zombiapokalipszis esetén, hanem együtt élni velük. (Németh Míra)

 

Galaxis útikalauz stopposoknak (Garth Jennings, 2005)

A delfinek köszönik a halakat, de most lelépnek, ugyanis ők már tudják, amit az egész emberiség – köztük a teamániás brit Arthur Dent – még csak nem is sejtenek: a Földet hamarosan felrobbantják a mélyen bürokratikus vogonok, mert a bolygó új hiperűrsztráda útvonalában áll. Douglas Adams rádiójátékból regénysorozattá adaptált történetéből 2005-ben készült filmváltozat Garth Jennings rendezésében. Nem lett sikeres – a regények rajongói és a kritikusok sem voltak oda érte –, pedig Adams utánozhatatlan és végtelenül brit humora remek színészek (főszerepekben Martin Freeman, Sam Rockwell és Zooey Deschanel) előadásában és egy CGI helyett kreatív praktikus effektekre épülő környezetben elevenedett meg. 

A Galaxis útikalauz stopposoknak-ban a Föld elpusztítása egy szokatlanul gyors és pátoszmentes jelenet, ami már az expozícióban megtörténik. Onnantól az űrben követjük nyomon a kevés túlélő kalandjait a földönkívüliekkel, így itt az emberiség pusztulása inkább humorforrás és (spoiler) még vissza is csinálják a végére. Arra viszont mégis jó volt a sok milliárd ember halála, hogy hősünk, Arthur Dent végre kilépjen a komfortzónájából és rátalálhasson a szerelem. A Nolan-féle Batman: Kezdődik! és a Spielberg által rendezett Világok harca bemutatásának évében szatirikus humorával eléggé kilógott a kétezres évek komor trendjéből. Napjainkra pedig meg is szűnt a középkategóriás költségvetéssel operáló sci-fi műfaja, és ettől csak még inkább felértékelődött a Galaxis útikalauz stopposoknak a bemutatása óta eltelt másfél évtizedben. (Rácz Viktória

 

WALL-E (Andrew Stanton, 2008)

Andrew Stanton, a Toy Story, a Szörny Rt. és a Némó nyomában írója bő 10 éve készítette el a valószínűleg legbájosabb világvége filmet, amely nem csak ötletes, szerethető és izgalmas, de még egy reményteljes végkifejlettel is szolgál. Az Oscar-díjas WALL-E nem csak az animációk terén nyújt maradandót, hanem az emberiség sorsát elővetítő alkotások sorában is.

A közeli jövőben járunk a Földön, ahol akkora mennyiségű szemét halmozódott fel, hogy az embereket az űrbe repítik néhány évre, amíg a bolygónk megtisztításán robotok sokasága dolgozik. Legalább is ez a terv. A valóság azonban jóval komorabb képet fest. A Föld természeti kincsei teljesen elvesztek, ahogy minden élőlényt felváltott az egyre növekvő szemét-felhőkarcolók sora. WALL-E az egyedül maradt robot a térségben, aki rendületlenül végzi a dolgát egyetlen barátja, egy csótány társaságában. De az űrben vakációzó emberiség is ijesztő képet fest: hihetetlenül elhíznak és ellustulnak, a személyes kapcsolatokat beárnyékolja a technológia, a tudás és érdeklődés pedig rohamosan csökken. Ismerős?

Stanton ugyan szinte végig pozitív szellemben mutatja be a Föld és lakosai önnön keltette tragédiáját – leginkább a központi szerelmi szál révén WALL-E és egy másik robot, Eve között –, az üzenet így is egyértelműen átjön a kalandos, aranyos, dallamos jelenetek mögül. Itt az ideje tenni valamit, hiszen csak a mesékben kapunk második esélyt. (Kajdi Júlia)

 

Zombieland (Ruben Fleischert, 2009)

A 2000-es, 2010-es évek kétségtelenül a zombik évtizedei voltak, így nem csoda, hogy némileg ezen a listán is felülreprezentáltak: az alműfaj sikerdarabjai szükségképpen magukkal hozták a könnyedebb, parodisztikusabb olvasatokat is. Ahogy maguk a zombik is a fogyasztói társadalom kritikái, úgy a Zombieland is tipikusan a kapitalizmus fellegvárát jelentő amerikai karakterekkel (félénk egyetemista, kíméletlen zombivadász, vagány lánytestvérek), helyszínekkel (rengeteg üzlet és étterem, autópálya), élethelyzetekkel szembesít fergeteges humorral, a cím és a zárójelenet pedig egyenesen egy vidámparkkal azonosítja a zombiktól sújtott országot.

A film összeverődött főhősei – akik városok nevén szólítják egymást – kreatívabbnál kreatívabb módon irtják a férgest, amikor éppen nem Bill Murrayt látogatják meg a mémmé vált (és a tíz évvel későbbi második részben is megidézett) jelenetben. Ruben Fleischer virtuóz történetmeséléssel, el-elkalandozó montázsokkal és sok akcióval pörgeti végig a Zombielandet, ahol a zombivadászat mindennapos kényszerűség, jóbarátra lelni viszont egyszeri és megismételhetetlen különlegesség. (Gyöngyösi Lilla

 

Világvége (Edgar Wright, 2013)

Csakis Edgar Wright képes arra, hogy egy 10-es listába a világvége-vígjátékokról két entranszt is tegyen, ráadásul egyazon trilógia két darabjával. A Haláli hullák hajnala és a Világvége között azonban hangsúlyos tonális különbségek vannak, és nem csak a vér színét tekintve; előbbiben a vörös, utóbbiban a kék masszában fuldoklunk, tudniillik ez egy idegeninváziós sci-fi-paródia. A másik, amivel kissé kilóg a Cornetto-filmek sodrából, az a hangnem, amely sokkal drámaibb. 

Világvége

A züllött Gary King (Simon Pegg) összecsődíti kisebb-nagyobb hazugságok árán a ma már pedáns életet élő gimis cimboráit, hogy teljesítsék a Newton Haven-i Golden Mile-t, a 12 kocsmából álló túrát, amelybe egyszer már beletört a korsójuk. Az alapszituáció komédiáért kiált. Meg is kapjuk, eleinte Gary one-man-show-jának egysorosai, később pedig az egyre furcsább közegre adott válaszreakciók egyre szélsőségesebb megnyilvánulásai képében. A film mértani közepén, a csapat azon lamentál, mi számít robotnak, és ha a rendkívül ijesztően fürkésző falunépre nem ez a jó szó, akkor vajon mi lehet az. Blanks, borzasztó magyarításban, ergyák. Ezután szemtanúi lehetünk annak, amint egy ergya nő leszakított karja helyén két leszakított láb jár, mint a motolla. Innentől nincs megállás a Világ végéig, ahol a kocsmatúra véget ér, és spoiler alert, maga a világ is. 

A Világvége látszólag egy hibbant haverfilm, úgy tartják számon, mint a Wright-Pegg kollaboráció leggyengébb filmjét, pedig valójában nem az. Csupán arról van szó, hogy a Cornetto-trilógia mércéje a humor – de emellett a kritikai nézőpont is a sajátja. A Haláli hullák hajnalában a zombik a makrotársadalom, a Vaskabátokban a gyilkos tisztségviselők a mikroközeg, a Világvégében pedig az érzelemmentesített robotok az egyén hibáinak öngerjesztő jellegére vezetnek rá. Gary-nek el kell tudnia elengedni a gondtalan múltat, felelősséget kell vállalnia a jelenéért, szembeszállnia a jövőjével és megtanulnia, hogy legalább annyira menő egy tesztoszterontól bűzölgő romkocsmában egy pohár vizet kérni, mint egy pofa sört. (Gyenes Dániel)

 

Itt a vége (Evan Goldberg & Seth Rogen, 2013)

Sokan összekeverik címe, témája és hangvétele miatt Edgar Wright Világvégével, ráadásul nem sokkal korábban, alig egy hónappal előbb jelent meg, Seth Rogen és Evan Goldberg agymenése a felszínen túl azonban semmilyen hasonlóságot nem mutat brit kuzinjával. Az Itt a vége le sem tagadhatná alkotói társulatának a komédiával mint önkifejezési móddal és művészeti ágazattal kapcsolatos attitűdjét. Már csak azért sem, mert minden sztár önmagát játssza. 

A közepesen ismert Jay Baruchel látogatóba érkezik Seth Rogenhez, gyorsan betépnek, átmennek James Franco hazibulijába, ahol találkoznak Jonah Hillel, Craig Robinsonnal, Danny McBride-dal és Hollywood apraja-nagyjával. Aztán beköszönt az apokalipszis, és még a világvége is eljő. Már a drogparti is megér egy misét, amelyen tiszteletét teszi Rihanna is. Az igazi ámokfutás azonban akkor kezdődik, amikor egy villanypózna átszúrja a rommá narkózott Michael Cera gyomrát. Egyhelyszínes túlélőmozit látunk egy generációnyi komédiással. Elkészül az Ananász expressz homemade folytatása, kiderül, hogy nem tanították meg McBride-ot maszturbálni a szülei, Emma Watson pedig a letűnt évtized egyik legviccesebb cameoját szállítja, varázspálca helyett egy baltával.

Altesti és vulgáris, mint minden Rogen-film, amiket ha valaki, hát én biztosan nem szeretek, az Itt a vége mégis szórakoztató. Épp azért, mert önmagukat adják végig – ezek a srácok nem először barmulnak együtt, és teljesen bizonyos, hogy magát a filmet is egy ilyen buli során agyalták ki. Az önreflexió új értelmet nyer ekkora halom seggfej esetében, pláne a tetőponton, ahol már szurkolunk a mennybemenetelükért, még ha azóta ki is derült, nem oly tiszták, hogy azt egy jótett átírhatná. Egy azonban bizonyos; ha a valóságban ilyen birkákkal kellene várnom az ítélet napját, inkább választom a bírákat. (Gyenes Dániel

 

+1: Az utolsó ember a Földön (Will Forte, 2015-2018)

Utolsó embernek lenni a Földön nagy felelősség. Phil Tandy (Will Forte) nem egy ideális utolsó ember”: kiégett, önző és gyerekes fazon, akinek egyetlen említésre méltó tette, hogy valahogy sikerült túlélnie az emberiséget elpusztító halálos vírust. Miután hiába kutat további túlélők után, piálásra adja a fejét, konzerv kajákon él, alsógatyában mászkál és unalmában egyre nagyobb baromságokat csinál. Egészen addig, amíg fel nem tűnik az utolsó nő… 

Az utolsó ember a Földön szórakoztató posztapokaliptikát tálal kiváló színészi játékkal megspékelve az amerikai komédia crème de la crème-jének jóvoltából. A csodás Will Forte által vezetett szereplőgárda olyan tehetségeket vonultat fel, mint Kristen Schaal, Jason Sudeikis és Kristen Wiig. Kétségkívül a remek casting és a fordulatos, vicces és különc forgatókönyv kettőse adja a sorozat velejét. Az utolsó ember a Földön felütése kísértetiesen emlékeztet a mindenki számára ismerős karantén okozta apátiára, így a 2015-től 2018-ig négy évadon át futó sorozat ma még relevánsabbnak hat. 

Az utolsó ember a Földön görbe tükröt tartva elénk már-már túlzottan valósághű képet fest az emberiségről és annak végső stádiumáról, de mégsem megy át lehangoló pesszimizmusba. Az egész történetet áthatja a humánum, az emberi esendőség szívfacsaró bája és persze a humor. Phil az antihős tökéletes példája: egy komplett idióta, aki egyben az emberiség (egyik) utolsó reménye is. A bátor, inspiráló túlélőfilmek komolyságát neveti ki a sorozat, aminek Will Forte nemcsak főszereplője, de egyben forgatókönyvírója és kreátora is. A Saturday Night Live öregdiákját rendre megtalálják a poszt-apokaliptikus témák (lásd még: Sweet Tooth: Az agancsos fiú), s Az utolsó ember a Földön esetében a világvége sztori és Forte kicsit őrült humora tökéletes párosításnak bizonyult. (Takács Janka)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés