Magazin

Volt egyszer… – A legszebb Morricone-pillanataink

Július 6-án 91 éves korában elhunyt Ennio Morricone, minden idők egyik legnagyobb hatású zeneszerzője. Morricone művészetét már rengetegen méltatták és elemezték, ezért mi egy személyesebb cikkel emlékezünk meg róla: olyan élményeket, benyomásokat, mérföldköveket gyűjtöttünk össze, amelyeket a legmeghatározóbbnak érzünk rá nézve. És amelyek minket is meghatároznak, most már mindörökre. 

A dallam, ami felépítette a Vadnyugatot

Morricone már akkor velem volt, amikor még azt sem tudtam, hogy ki ő, hogy mit tett a moziért, vagy én magam rendszeres mozilátogató lettem volna. Kisiskolásként, talán 8-9 évesen egy kerületi angolversenyen country dalokból álló válogatást adtunk elő: énekeltünk, táncoltunk, nagyon cuki kis produkció volt. A negyedórás műsorunk fő attrakciója minden westernfilm sorsfordító pillanata, a párbaj volt. Lövés nem dördült, egy egyszerű kis gegre futott ki a dolog, amire nem emlékszem – arra azonban tisztán, hogy abban a pillanatban, amikor a két cowboy egymással szembe fordult, Morricone legemblematikusabb dallama hangzott fel, ami már akkor egészen elbűvölt. 

Amint felsírt a szájharmonika – ma már tudom – a Volt egyszer egy Vadnyugat című filmből, egyszerre ördögszekeret vitt a szél a Kispesti Munkásotthon színpadán, és szinte láttam-hallottam, ahogy csapódtak a spaletták, és az emberek behúzódnak a csetepaté elől. Talán ez volt az a pillanat, amikor megszólított a színpad is – sokáig színésznek készültem –, hiszen ennek a néhány hangjegynek köszönhetően megsejtettem, micsoda élmény lehet más bőrébe bújni, egy másik világban élni. Végül másfelé vitt a sors, Morricone azonban velem jött – és vele minden más is, amit egy igazi filmzene adhat, még akkor is, ha a filmkockák elmaradnak mellőle. (Molnár Kata Orsolya)

A misszió

Nem csak a legjobb történelmi filmnek tartom az 1986-os A missziót, de filmzenéje is a legerősebbek között van. Morricone dallamai válnak fő hordozóivá annak a szépségnek, ami belengi az egész, tragédiára ítélt vállalkozást, a szerzetesrend és a bennszülöttek küzdelmét a kapzsi állam ellen; Morricone teszi világossá és írja be a szívünkbe, hogy a hatalmas kísérlet igenis megérte.

Még érdekesebb, ahogyan a film cselekményével illusztrálja magának a zenének az emberré tévő erejét. A misszió egy pontján a bennszülött gyermekek kórusával próbálják bizonyítani az európai hatalmasok előtt, hogy az indiánokban ugyanolyan emberség lakozik, mint bárki másban: a jelenet hatalmas feladat Morricone számára, de gyönyörű sikerrel zárul; a film e pontja után a néző nem csak egyetért a film tragikus hőseivel, de egész szívével mellettük foglal állást. Morricone egész karrierjére kivetíthető, amit a film itt állít: a zene humanizál még azok szemében is, akik tagadni kívánják mások emberségét. (Havasmezői Gergely

Cseppet sem volt érinthetetlen

Gyerekkoromban faltam az erőszakosabb zsánerfilmeket, westerneket (Egy maréknyi dollárért), horrorokat (A dolog), gengszterfilmeket (Bugsy), így rendszeresen találkoztam Ennio Morricone nevével és zenéjével. Közülük a legemlékezetesebbnek az Aki legyőzte Al Caponét főcímzenéje, a The Strength of Rightous bizonyult – akkoriban a szokatlanul lendületes zenei anyagban még csak a féktelenség dinamikáját éreztem meg.

Idősebb fejjel viszont már döbbenetesen sokrétűnek találtam az Oscar-jelölést érdemlő filmzenét, azért kezdtem szeretni, mert oly szoros kapcsolatban állt a film eredeti, telitalálatos, angol címével, The Untouchables-szel. Az Aki legyőzte Al Caponét az érinthetetlenség illúziója körül forog történeti, műfaji, zenei és alkotói szinten. Az ártatlan kislány felrobbantható, a Chicagót uraló gengszter letartóztatható, a főszereplők megölhetők, a legerkölcsösebb zsaru pedig az önbíráskodás bűnébe eshet. Hasonlóképp az érinthetetlenség keserű illúziója vezérli Morricone score-jait is. A Four Friends és a The Death zenei anyaga nem véletlenül rímel egymásra, de az is gyönyörű megoldás, ahogy The Strength of Rightous dinamikus szólamai ismétlődnek, és megkérdőjeleződnek egyes betétekben: az On the Rooftops esetében már a főszereplő erkölcsi hanyatlását festik alá.

Más irányból nézve: a szesztilalom idején játszódó történeteket általában vagy gengszterfilmként vagy zsarufilmként szokás elmesélni, az Aki legyőzte Al Caponét viszont a műfaji határokat sem hagyja érintetlenül. A két domináns műfajt összevegyíti, sőt megtoldja egy westernbe illő rajtaütés jelenettel. A vadnyugati zsánerhez oly szorosan kötődő Morricone pedig egy egészen fennkölt zenei anyaggal (Victorious) támogatta meg a korszak motívumkészletétől elütő lovasvágtát.

Az innovatív zeneszerzőnek bizonyuló Ennio Morricone rendszeresen dolgozott együtt egyéni hangú, de nehezen kezelhető rendezőkkel. Sergio Leone mellett Brian De Palmával való kapcsolata is viszontagságokkal teli volt, ám az Aki legyőzte Al Caponét felejthetetlensége a legfőbb bizonyítéka annak, hogy az érinthetetlennek tűnő szellemi nagyságok együttműködése fantasztikus filmeket teremthet. (Kiss Tamás

Cinema Paradiso

Egy film, amely a mozi végtelen erejének és generációkon átívelő hatalmának állít emléket. Szerelem ez a javából, mely nemcsak az embertársak iránt érzett érzelmeket, hanem a filmszínház iránti rajongást is képes szívfacsaróan megragadni, amolyan igazi olaszos lelkülettel. Nem véletlen tehát a Cinema Paradiso hatalmas nemzetközi sikere és az sem, hogy az 1989-es Oscar-gálán a legjobb idegennyelvű film díját is elvihette. Ebben hatalmas szerepe van Ennio és fia, Andrea Morricone zenéjének, melyet 1991-ben Bafta-díjjal is jutalmaztak. 

A film talán legnagyobb erénye, hogy érzelmesen, de túlzott csöpögés nélkül képes megidézni egy olyan filmes korszakot, melynek megteremtésében maga Morricone is aktív szerepet vállalt. A nézők együtt éltek, lélegeztek a filmekkel, a gépészek testi épségüket és a szemük világát is képesek voltak kockára tenni a szórakoztatásért, az alkotók pedig az életüket tették fel az alkotás okozta narkotikus hatás érdekében. Más idők, más kor, mely nagyon messze áll a mai multiplex típusú filmfogyasztástól.

Morriconéék muzsikája pedig menthetetlenül összenőtt a film zárójelenetével, melyben 47 összevágott csókjelenetet láthatunk (érdekesség, hogy a tekercseket maga a rendező, Giuseppe Tornatore vetíti le). A korábbi filmes cenzúra során kivágott szegmensek egyszerre zúdulnak a filmrendezővé vált fiúra, melybe a valódi érzelmi töltetet természetesen a híres komponista csempészi. A muzsika közben, mely finoman, fokozatosan, de erőteljesen építkezik egy egyszerű témára a csókok és szerelmek által összetört és beteljesületlen szerelmek képe pereg nem csak a főhős, de a néző lelki szemei előtt is. Hiszen mindannyian átélünk nagy érzelmi mélységeket, melyből nagyon sokunknak a film és a hozzátartozó muzsika jelent kiutat. Talán ezért szeretünk igazán moziba járni. (Gueth Ádám

Csillapíthatatlan lelkesedés

Mindig meglep, amikor hallgatom, hogy mennyire széles az Ennio Morricone által választott filmek műfajskálája.  Kérdez-felelek dallamok körül lobognak a vadnyugat hosszú kabátjai, a feszültséget hangjegyről hangjegyre építő, a koponya hátsó részén doboló ütemek rémisztik a nézőket A dologban. Nehéz elhinni, hogy csak e két film zenéjét ugyanaz a szerző jegyzi. Rejtélyessé teszi a legtöbbször csak anyanyelvén megszólaló, megjelenésében egyszerre visszafogott, mégis impulzív benyomást keltő zeneszerzőt, aki gyakran élt a lehetőséggel, hogy a klasszikus hangszerelés előterébe egyedi hangszereket választva tegye izgalmasabbá műveit. Latin dallamok elektromos gitáron előadva, pánsíp, oboa, harang. Morricone szerette meglepni választásaival közönségét. (Állítólag Brian DePalma annak idején sokkot kapott, amikor először hallotta A háború áldozatai zenei terveiről. Több vitája volt Morriconéval a pánsípok használatával kapcsolatban, arról pedig, hogy az egész téma azon alapuljon, hallani sem akart.) 

Az eredeti megoldások iránt érzett olthatatlan vágy eredménye egy meghökkentően sokszínű életmű. Szeretnék olyan tesztet csinálni, hogy valaki, aki nem szakavatott ismerője Morricone munkásságának, ráismer-e egyes dallamok mögött az azonos szerzőre. Aligha. Morriconét a zene, az adott téma és a kísérletezés sokkal jobban érdekelte, mint az, hogy önmagáról fessen egy összefüggő zenei képet. Emellett azonban állítólag lehengerlően fegyelmezett volt a munkájával kapcsolatban, miközben már-már zabolátlan odaadással próbált ki újabb és újabb megoldásokat.  Ha tehette, maga vezényelte le műveit. Rajongott azért, amit csinált. Lelkesedése idős korában is sütött róla, akárcsak műveiből. (Mlinárik Mariann)

Aljas nyolcas

Kevés nagyobb dolog van annál, mint ha egy művész képes megújulni. Főleg, ha már nyolcvan éves is jócskán elmúlt. Morricone pedig pontosan ezt tette, amikor – azok után, hogy Tarantino évtizedeken át „lopkodta” a műveit – megírta az Aljas nyolcas zenéjét. 34 év után nyúlt ismét a western műfajához, azonban új munkája nem a tőle megszokott westernes, dallamos fúvósokkal, elektromos gitárral vagy füttyszóval kikövezett mederben folyik: az Aljas nyolcas sok év után ismét Morricone sötét oldalát mutatja meg, hiszen részben a Carpenter-féle A dolog fel nem használt darabkáit építette bele. Az idegtépően monoton, lassan formálódó, egyetlen motívumra épülő dallam tökéletesen illik Tarantino feszült és erőszakos kamaradrámájához.

 

A mester és Hollywood viszonya mindig is kicsit ellentmondásos volt, hiszen bár számos sikeres amerikai filmhez írt zenét, sosem költözött Amerikába (eleinte repülőre ülni sem volt hajlandó) és angolul sem tanult meg. A legtöbben valószínűleg mindig is az európai filmjeivel azonosították, amelyek fölött persze az Akadémia szemet huny. Hosszú pályája során „mindössze” hatszor jelölték Oscar-díjra, és egy életműdíj után az Aljas nyolcasért kapta meg először a szobrot 87 évesen. S bár az vitatható, hogy ez lenne Morricone legjobb filmzenéje, az bizonyos, hogy a mester győzelme és köszönőbeszéde a 2016-os gála egyik legmeghatóbb jelenetét eredményezte. Olaszul, szerényen, röviden. Ahogy mindig. (Gyöngyösi Lilla

Az utolsó nagykoncert Budapesten

Az idő vasfoga legyőzhetetlen. Azzal szemben állva minden törékeny és mulandó. Bár a mester látszólag jó egészségnek örvendett, nem lehetett leküzdeni az érzést, hogy Morricone 2019. január 23-án, Budapesten adott nagyzenekari koncertjének volt egy erős befejezés-hangulata. Egy gigantikus életmű utolsó, látványos megünneplése, két és fél óra örömzenélés, egy bensőséges utazás. Aztán jön a meghajlás és a függöny. Mert egyszer minden véget ér.

Elmondani se tudom, mennyire szerencsésnek érzem magam azokkal együtt, akik pénzt se spórolva ott lehettünk ezen a koncerten. Lehet áltatni magunkat azzal, hogy a mai internetes korszakban elég csak kattintani a YouTube-os koncertfelvételekre, és már le is tudtuk az élőzenei élményt. De aki testben és lélekben ott volt, és a saját szemével, fülével és elméjével élte át a Dollár-trilógia, A misszió vagy a Volt egyszer egy Amerika felejthetetlen taktusait, az pontosan tudja mi a különbség. Egy grandiózus, katartikus este végtelenül szerény és alázatos előadásmóddal. Jómagam még tíz jó évet kívántam Morriconénak a koncert után, a sors nem adta meg. Viszont ezt az estét és zenéjét síromig szívemben fogom hordani. (Szabó Kristóf)

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya