A Budapesti Klasszikus Film Maraton szabadtéri vetítés keretében műsorra tűzte az ötvenéves jubileumát ünneplő Volt egyszer egy Vadnyugatot. Teljesen szubjektív élménybeszámoló és emléknyomok felkutatása következik: mert még mindig ez minden idők legjobb filmje.
Édesapámnak három olyan film volt az életében, amit végtelenszer látott, mégsem volt képes megunni őket, közös mozizásaink alkalmával jellemzően ezeket a filmeket néztük újra és újra rendületlenül. A Nagymenők csibészes lazasága, pergő dialógusai és a cselekmény brutalitása mindig tartogatott valami felfedeznivalót. A Volt egyszer egy Amerika eposzi hosszúsága és a gyermeki agyamnak indokolatlanul túlzásba vitt szexuális telítettsége mindig viszolygást váltott ki belőlem. Ám Sergio Leone másik magnum opusa, a Volt egyszer egy Vadnyugat minden egyes megtekintés alkalmával beszippantott.
Néztem az elképesztő precizitással megkomponált képeket, a film ritmusára lélegző zenét és a lassú haláltáncot, amit a szereplők Ennio Morricone taktusaira járnak.
Ennek a végtelennek tűnő újranézési hullámnak több mint tíz éve vége szakadt, azóta eszembe sem jutott levenni a polcról Leone klasszikusát. Annyi olyan film van, amit pótolni kell a filmtörténetből, a mozik és online szolgáltatók naponta mutatják be a jobbnál jobb alkotásokat, hogyan is lenne az embernek ideje újranézni régi kedvenceit?
Film van dögivel, idő nincs semmire, a jövőt már elhasználtuk.
Aztán jött a hír, hogy a Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében egy rendhagyó szabadtéri vetítés keretében
újra műsorra tűzik a westernek westernjét, a műfaj betetőzését, egy korszak mozgóképes összefoglalását.
Az elmúlt ötven évben a filmkritikusok, a szakma és a rajongók sem szűkölködtek a hangzatos jelzők halmozásában, ám bennem még mindig egy kedves gyermekkori élményként élt a film, nem pedig filmtörténeti mérföldkőként. Saját lényem és filmes tudásom axiómája, amelynek különböző olvasatain nem elmélkedek, felépítésének zsenialitásán nem gondolkozom. Emlék, ami lényem része, a film, ami eggyé vált velem.
Fogalmam sem volt, mire számítsak a vetítés előtt: enyhe csalódásra és kiábrándultságra, mint A sebhelyesarcú újranézése alkalmával? Kellemes nosztalgiázásra, mint a Macskafogó esetében?
A székbe, amit felállítottak a Bazilikával szemben elhelyezkedő kivetítőn, egy 26 éves csávó ült le, de egy 16 éves tini srác nézte végig a filmet. Ez a tini ismerte a fordulatokat, tudta az események végkimenetelét, de mégis minden egyes jelenet úgy megbabonázta, mint az esti mese, ami ezredszerre is ugyanolyan izgalmas, mint elsőre. Ebben a 165 percben az idő linearitása elgörbült és egy kört formázott. A film megtekintésével újra megszületett tíz évvel ezelőtti énem, hogy a vége főcím elhalványulásával ő is távozzon.
A Volt egyszer egy Vadnyugat minden képkockájában és minden dallamában ott rezonál a születés és elmúlás örök körforgása. A filmben megjelenő szélsőségek és az egymásnak feszülő ellentétek olyan hatásfokon égnek, hogy szinte kioltják egymást. Timmy McBain meggyilkolásának képét Cheyenne laza aranyköpései követik. Claudia Cardinale mint az események sodrásában vergődő finom hölgy és a túlélésért bármire képes prostituált. A tájat átszelő vasút, ami elhozta az ország felvirágzását, viszont a kapitalizmus mindenen átgázoló elterjedését is. A hosszan kitartott csöndek, a mindennapi élet egyszerű, ám annál beszédesebb zajai és Morricone nagyívű zenéje: Jill fenséges, légies témáját egy pillanat alatt váltja fel Harmonika baljós fúvósa.
Itt ülök és életem egyik legmeghatározóbb filmjét nézem újra, nagyvásznon, ahogyan azt 50 évvel ezelőtt látták a nézők.
Része vagyok egy megismételhetetlen pillanatnak, ahol egy kerek évforduló és Claudia Cardinale bevezetője után újraélek 165 percet gyermekkoromból. A Szent István tér éttermeiből ideszáll néhány rozétól ázott szerelmes szó, a riksák monoton technója gyorsan elszáll, ahogy tovább száguldanak; a vászon mellett elsétáló fiatalok röhögve kérdezik, hogy ez vajon a Harry Potter és az azkabani fogoly vetítése-e.
A vásznon Cheyenne éppen finoman megpaskolja Jill popsiját, én pedig a Bazilika előtt ülhetek és részese vagyok életem egyik legszebb filmes élményének. Mire ezt átgondolom, Cheyenne kileheli a lelkét, Harmonika bosszújának beteljesítése után ellovagol a semmibe, a munkások pedig fáradhatatlanul építik a vasutat, ami a pusztulással terhes jövő felé visz. Lepereg az utolsó filmkocka, a vásznat leeresztik, a pillanat és a varázs elmúlik. Szedelődzködünk és az emlékké váló élménnyel mi is megyünk tovább egy ismeretlen jövő felé.
