Magazin

Volt egyszer egy Vietnám – Egy felesleges háború krónikája

A New York-filmjeiről ismert Spike Lee nem kis meglepetésre egy vietnámi háborúról szóló kalandfilmmel állt elő június első felében, és Az 5 bajtárs című alkotást rögtön az Oscar-várományosok között kezdték emlegetni. A jeles premier alkalmából gondolkoztunk el a vietnámi háború játékfilmes történetén.

1954-ben Vietnám lerázta magáról a francia gyarmati uralmat, ám az ország két részre szakadt: a kommunista Észak-Vietnámra és az Amerika-barát Dél-Vietnámra. A két terület között kialakuló ellentét pedig alkalmas volt arra, hogy a kapitalista alapokon nyugvó Egyesült Államok és a kommunista Szovjetunió közti, hidegháborús konfliktusok (Korea, Kuba, stb.) sorát gyarapítsa. Az indokínai hadmozdulatok célja amerikai oldalról az volt, hogy a világ e távoli pontján is megakadályozzák a proletárdiktatúra kiépülését, és lehetőség szerint biztosítsák, hogy a vietnámi térség egésze amerikai befolyás alatt állhasson. A nyomasztó technikai fölényben lévő amerikai sereg egy megsemmisítő erejű lerohanásra számított, ehelyett egy hosszan elnyúló, mindkét oldalon szörnyű veszteségekkel és iszonyú méretű vérontással járó háború kerekedett Dél-Vietnám támogatásából. A vietnámi háború (1964-1973) az USA teljes politikai vereségével zárult, világviszonylatban és odahaza egyaránt. Ez a hadjárat volt eleddig az egyetlen fegyveres konfliktus, amelyet az Egyesült Államok elveszített. A fiaskó következtében ráadásul instabillá váltak az ország addig sziklaszilárdnak hitt morális alapjai, nemzetének önbizalma pedig bő egy évtizedre romba dőlt.

Vietnám szégyene és traumája, 9/11-hez hasonlóan egy soha el nem múló heg az USA kollektív lelkiismeretén.

Nem meglepő hát, hogy az évtizedes csatározást és annak következményeit megéneklő tengerentúli filmeknek se szeri, se száma. Ám ahogy az amerikai népet örök időkre megosztotta a beavatkozás jogosságának és szükségszerűségének kérdése, úgy a vietnámi háború filmes feldolgozásainak irányai is szerteágazóak.

A kevés háborút támogató alkotással szemben (a legemlékezetesebb darab a Zöldsapkások, 1968), a konfliktust élesen ellenző filmek kerültek be a köztudatba. Írásunk első negyedében az utóbbi típusba sorolható művek legjelesebbjei kerülnek bemutatásra, majd külön szakaszban tárgyaljuk a Vietnám-ellenes áramlatba tartozó, veteránokkal foglalkozó alkotásokat. Az 1980-as években – Ronald Reagan újkonzervatív elnöklése idején – az akciófilm műfaja kapcsolódott rá a vietnámi traumára és sorozatos kiruccanásokat tett az ázsiai hadszíntérre. Cikkünk harmadik fejezetében ezért olyan mozgóképeket vizsgálunk meg, amik a reagani kormánypropagandának megfelelően a valós kudarc kompenzálására hívatottak, és a nemzeti (szuper)hősök emberfeletti tetteit mutatták be. Roppant izgalmas felfedezés az is, hogy az ezredforduló után egyrészt gyarapodni látszódnak a nem amerikai szemszögből készült, Vietnám tematikájú filmek, másrészt hogy a hollywoodi mozgóképek is új keletű célokra használják fel az időben távolodó konfliktust. Írásunk záró részében e gyártástörténeti és szemléletváltozásra térünk ki.

 

Az éden pokla

Miután egyre nyilvánvalóbbá vált az elhúzódó, mind több és nagyobb áldozattal járó vietnámi beavatkozás értelmetlensége, az Egyesült Államokban napról napra fokozódott a háborúellenes közhangulat. Mindezt csak tetézte a szörnyű harctéri (és azon kívüli) bűnök nyilvánosságra kerülése. A nyíltan vagy burkoltan Vietnám-ellenes darabok legerősebbjei még a történelmi időtávlaton jócskán belül, az 1970-es évek legvégén és az 1980-as években készültek el. Akkoriban szinte jelen idejű reflexiókként hatottak, és némelyikük gyomorba vágó erővel bír azóta is. A direkten, vagy „balos” indíttatásból Vietnám-kritikus opusok (A háború áldozatai, A szakasz) mellett akadnak olyanok is, melyek általános érvénnyel szólalnak fel a mindenkori tömeges vérontásokkal szemben (Acéllövedék, A szarvasvadász). Ugyanakkor készültek olyan pacifista alkotások is e korban, melyek nem sorolhatóak be egyik áramlatba se, ám letaglózó hatásuk (Apokalipszis most) vagy épp szórakoztatva tanító célzatuk (Jó reggelt, Vietnám!) miatt kihagyhatatlanok egy ilyen összeállításból.

Michael Cimino A szarvasvadász (1978) című filmje bemutatása óta támadások kereszttüzében áll. A két, egymással élesen szemben álló tábor egyike egyetemes érvényű háborúellenes példázatként tekint rá, míg az ellenoldal idegengyűlölő műként. Ez a megítélésbeli kettősség elsősorban a film belső, drámai hatásmechanizmusával magyarázható. Az amerikai katonák hadifogságban elszenvedett, testi-lelki gyötrelmei állnak szemben a vietkong gerilla nyíltan bemutatott vérengzésével és fogvatartó bajtársainak kegyetlenkedéseivel. Mégsem mondhatjuk, hogy egyoldalú ábrázolással van dolgunk. Mindkét térfélen esendő, hétköznapi hősök küzdelme ez az életben maradásért és az épelméjűség megőrzéséért.

Az orosz rulett és következményeinek bemutatása pedig az öldöklés mindenkori értelmetlenségének és kiszámíthatatlanságának metszően erős szimbóluma.

A történet középpontjában álló három amerikai acélmunkás fiú bevonulásuk előtt mintegy jó buliként tekintenek vietnámi katonai szolgálatukra. A cselekmény pillanatnyi idillként felvonultatott, majd kurtán elvágott életeseményei, mint az esküvő, a lánykérés és a vadászat utólag nyerik el értelmüket: a veszteség csillapíthatatlan fájdalmával telítődnek.

Korántsem szokványos vietnámi mozi  A szarvasvadász, hisz háromórás játékideje alatt csak egy rövid harci jelenetet mutat be, azt is csak mintegy dramaturgiai szükségszerűségként. Azt sem mondhatjuk, hogy a vietnámi szerepvállalás ellen emelne szót, sőt, az ázsiai ország földbe tiprásának lelkiismereti oldalával sem kíván szembesíteni. Sokkal inkább egy, saját fajunk sötét oldalával szemben megfogalmazott, kíméletlen kritikaként értelmezhető.

Michael Cimino: A szarvasvadász (1978)

Francis Ford Coppola Apokalipszis most (1979) című, időtlen klasszikusára tekintve úgy tűnhet, csupán eltérő hangneme miatt állítható szembe az 1970-es évek elején még gombamód szaporodó, dicshimnuszt zengő Vietnám-filmekkel. Egy nem kimondottan rokonszenves tiszt a főhőse, aki titkos megbízatást kap. A folyón felfelé hajózva, a dzsungel éjfekete szívébe tartó Willard százados feladata az egykor hős ezredes, Kurtz megölése. A megőrülése óta az esőerdő rémkirályaként uralkodó veterán likvidálásának története azonban nemcsak deheroizáló célzatú pszichodrámaként dekódolható.

Az Apokalipszis most fokozatosan leépülő karaktereivel, a pokoli út stációinak stilizálásával többrétegű allegóriaként és zavarba ejtő kettősségtől feszülő műként is működőképes. Dualitása leginkább ikonikussá lett helikopteres szcénájában érhető tetten. A Wagner grandiózus dallamaira ölő katonák tömény kéje, és a szörnyű jelenet fenséges képi kivitelezése egyszerre borzasztja el az átlagembert, és tölti el bűnös élvezettel a háborúság kórja által már megfertőzött, hadviselt nézőket. Ha Willard karaktere az amerikai nép csömöre és kételye, akkor Kurtz alakja a gyilkolástól és önnön hatalmától megmámorosodott zsarnok jelképe. A vietkongokat mészároló helikopterek pedig a személytelen rettenetet jelenítik meg, amely aztán negyed századdal később lecsapott a szabad világ lakóira is.

Francis Ford Coppola: Apokalipszis most (1979)

Az 1980-as évek az amerikai politikában a reagani konzervatív fordulat időszaka volt, és ugyanebben az évtizedben került a mozikba a legtöbb vietnámi témájú film. Érdemes megfigyelni, hogy ezen művek többsége az elődjeinél jóval direktebben kritizált, és a harcok minél nagyobb történelmi, és tárgyi hűségű felidézésére törekedett, egy részükkel viszont az objektivitást érintő problémák voltak.

Oliver Stone, A szakasz (1986) rendezője maga is megjárta a délkelet-ázsiai háborús poklot, így saját, ifjúkori vietnámi élményei adták az alapot a három filmből álló ciklusa első darabjához. (A trilógia későbbi tagjai a Született július 4-én, 1989 és az Ég és föld, 1993.) A szakasz az elsők között fogalmazott meg kőkemény bírálatot, kérlelhetetlenül felmutatva Amerika Vietnámmal kapcsolatos bűneit. Stone-t a kinyilatkoztatásban nemcsak vállaltan liberális érzelmei vezérelték. Módfelett bosszantották az akkoriban dívó sematikus, és a reagani propaganda által átitatott mozis értelmezések, mint például a Rambo (1982) vagy a Különleges küldetés (1983). A seregbe önként jelentkező, idealista fiatal, Chris Taylor beavatástörténete ennek megfelelően igazi gyomrosként hatott az akkori közönségre, és ma is az egyik legérvényesebb Vietnám-celluloid.

A szakaszban az újonc egy végsőkig elgyötört, céltalan dühöt, kiábrándult kegyetlenséget és fásult halálvágyat érző egységbe érkezik.

Ráadásul az alakulat tagjai a két, ellentétes szellemiségű őrmester – az amorális Barnes és a romlatlan Elias – konfliktusának satujába szorítva léteznek, ami megállíthatatlanul indítja el a társaságot a végső romlás útján. Stone műve a (vietnámi) háború lélektanának esszenciáját ragadja meg, lenyűgöző drámai erővel és őszinteséggel. Azt a végső pillanatot is átélhetjük vele, mikor már nincs semmi másunk, csak a legbelső, bénító félelem.

Oliver Stone: A szakasz (1986)

Stanley Kubrick Acéllövedék (1987) című alkotása a kor szavának engedelmeskedve lényegében csak ürügyként, jól eladható kulisszaként tekintett a vietnámi konfliktusra. Filmje hiába mutatja fel a sereg ingerszegény közegében kialakuló téboly lélektanilag hiteles mozzanatait, majd pedig a huei csata horrorisztikus pillanatait, mégis inkább univerzális, minden korban érvényes háborúellenes példázat, amit főképp kettétört elbeszélő struktúrájának köszönhet. Az Acéllövedék két részre tagolódó cselekményének első felében alapkiképzés címén a suhancok testi-lelki lealjasítását kísérhetjük figyelemmel a vadállati kegyetlenségű Hartman őrmester szakszerű irányításával. A szépen ívelő, szabályos történetként induló darab a második etapra – mikor a katonákat Vietnám poklába vezetik – zilált, epizodikus formát ölt, mellyel az emberi psziché háborús helyzetben megélt élményeit, benyomásait idézi meg a film. Az Acéllövedék szerint bármelyik háborúban hasonlóan érezhetjük magunkat parancsot teljesítő katonaként: gyorsan reagáló gyilkológépek leszünk, vagy meghalunk.

Kubrick filmjéről tehát összességében elmondható, hogy nem politizál, nem foglal állást. Az Acéllövedék a konstans vérontás, vagyis a mindenkori háborúskodás lélekölő, elembertelenítő hatását önti szörnyen hatásos képekbe és vérfagyasztó snittekbe.

Stanley Kubrick: Acéllövedék (1987)

Ha valaki csak egyetlen Vietnámban játszódó mozgóképet látott egész életében, akkor az jó eséllyel Barry Levinson Jó reggelt, Vietnám! (1987) című alkotása. A hadiállapot nézőbaráttá hígított tálalása, a vígjátéki és romantikus műfaji elemek beemelése, és persze a töménytelen mennyiségű pop-rock sláger nagyban hozzájárult a történet népszerűségéhez, idővel örökzölddé válásához. Igaz, a film a vietnámi háború korai időszakát, 1965-öt eleveníti fel, amikor is az irodalomban és a zenében egyaránt tombolt a beatkorszak. Az Adrian Cronauer nevű, amatőr DJ-t megformáló Robin Williams alakítása miatt is emlékezetes darab az összes létező érzést, hangulatot létrehozza nézőjében, amit csak egy ilyen intenzitású alkotástól elvárhatunk, és szívhez szóló – bár kissé didaktikus – eszközökkel az öldöklés bírálatát is megkapjuk tőle. A frontvonalban szolgáló katonákat szórakoztatva öntudatára ébredő és egy helyi lánnyal szerelembe eső rádiós meséjének érdeme mégis inkább az, hogy a honvédő helyieket és a behatoló amerikaiakat egyaránt megbocsátó, gyengéd szeretettel ábrázolja.

1989-ben Brian De Palma is leforgatta a maga Vietnám-filmjét. Izgalmas párhuzam, hogy a munkálatok idején Amerikában és a világban egyaránt világrengető események zajlottak. Idősebb Bush elnöksége idején szétesett a Szovjetunió, újraegyesült Németország, nem sokkal előtte pedig véget ért a hidegháború is. A háború áldozatai így egy új korszak hajnalán, 1990 őszén jelent meg, de még a politikai-társadalmi és kulturális paradigmaváltás előtti állapotok celluloid lenyomata. A korszak utolsó Vietnámról szóló filmjeinek egyikeként megélt vegyes fogadtatása talán az Egyesült Államok javuló közhangulatával, visszatérő önbizalmával, s vele a trauma-tematika csökkenő népszerűségével is magyarázható.

De Palma lélektani drámája csak részben játszódik a frontvonalban.

Öt főhőst szerepeltet, akik a moralitás főbb harctéri archetípusait jelenítik meg: a kiégett vezető, a balfék, a romlott szörnyeteg, a jó és rossz között billegő gyenge, és mindannyiuk lelkiismerete. Utóbbit az újonc Eriksson alakja képviseli a történetben, aki, látva társai leírhatatlan kegyetlenkedését és gyilkosságát egy járőrözés alkalmával, utóbb feljelenti őket.

A vizsgálat apropóján számos fájó kérdést fogalmaz meg De Palma alkotása, bár kétségtelen ereje ellenére mégsem hat a nagy elődökhöz mérhető revelációként. A háború áldozatai egy inspiráló időszak lezárása, hiszen az 1990-es évektől szinte teljesen a fiókok mélyére száműzték Vietnám emlékezetét, legtöbbször egy-egy zsánerfilm főhősét árnyalták a „vietnámi veterán” jelzővel. De ez már egy másik történet.

Lapozz tovább, ha a vietnámi veteránokról is szeretnél olvasni!

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Gueth Ádám

Gueth Ádám

Gueth Ádám 2017-ben csatlakozott a Filmtekercshez. Mióta 5-6 évesen először látta a Jurassic Parkot, vonzza a filmek világa. A Károli Gáspár Református Egyetemen történelem szakon végzett. Jelenleg az ELTE BTK Szabadbölcsészetének filmtudomány szakirányos tanulója, főállásban dolgozik egy helyi lapnál, mellette pedig több filmes portál és blog állandó és vendégszerzője. Elsősorban a történelmi, a háborús és a sci-fiction műfaj érdekli, szívesen elemzi történelmi filmek valós hátterét és igazságtartalmát. Kedvenc rendezői között találhatjuk Steven Spielberget, Ridley Scottot, Quentin Tarantinot és Stanley Kubrickot.

Avatar

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya