Magazin

Zdeněk Miler és a Kisvakond

A cseh animáció gyászol. Zdeněk Miler halálával nem csak a szakma lett szegényebb egy kiváló animációs rendezővel, az egész világnak hiányozni fog Kisvakond életre keltője.

Pedig kettejük találkozása nem indult teljesen zökkenőmentesen: Miler a koncentrációs tábor elől menekülve vállalt állást a rajzfilmiparban, hogy aztán 1954-ben gyerekeknek szóló, oktatási célú filmek készítésével bízzák meg az ekkor már a Bratři v triku stúdióban munkálkodó szakembert. Miler gyorsan rájött, mivel lehet megfogni a gyerekek fantáziáját, így az unalmas, a korban divatos narrátorhangos propagandafilm helyett rögtön valami másban kezdett el gondolkozni, így Walt Disney és egy vakondtúrás hatására hosszas gondolkodás után megszületett Krtek, azaz Kisvakond karaktere.

Az amerikai rajzfilmóriás hozta divatba az antropomorf állatfigurákat, a Disney-láz pedig Milert is elérte: mindenképpen egy kedves kisállat figuráján keresztül szeretett volna a gyerekekhez szólni – nehéz volt azonban valami igazán új és egyedi karaktert kitalálnia. Egy sétája során jött a megfejtés, amikor is egy ballépésnek köszönhetően megbotlott egy vakondtúrásban, Kisvakond pedig megszületett. Olyannyira, hogy rögtön az első epizóddal, a A Kisvakond nadrágjával Miler elnyerte a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlánját, Krtek pedig idővel nem csak a szocialista országok gyerekeit hódította meg – a világ több mint 80 országában talált lelkes rajongókra. Mindehhez az a rajzfilmeknél megszokott döntés is hozzájárult, hogy az első rész megszólaló hőse a továbbiakban csak rövid, érzelemkifejező hangokat hallasson, amit rajzolója pantomimjátékkal egészített ki – a sorozat részei így hangutómunka nélkül is érthetővé váltak a világ összes országában.

A Kisvakond nadrágja

Bár a sorozat elsősorban oktatási célzattal jött létre, végül sokkal több lett annál. Igaz ugyan, hogy Kisvakond az első részekben olyan dolgokat ismertet meg a nézőkkel, mint a textilipar, a rakéta, az autó vagy éppen a rádió – és működésük –, de mindezt nem egyedül, hanem barátai segítségével teszi. Az erdő vagy egyéb területek lakói kis közösséget alkotva segítik a főhőst, így a barátság és az összefogás sokszor nagyobb hangsúlyt kap egy-egy részben, mint maga az epizód oktatási jellege. A Kisvakond és a hóemberben például már nem is találkozunk a technikával vagy annak valamelyik soron következő vívmányával, ehelyett a baráti összetartás áll a teljes epizód középpontjában.
Az egyes részek, legyenek öt, tíz vagy éppen harminc percesek, mint A Kisvakond álmodik, mindig a főszereplő emblematikus megjelenésével kezdődnek, ahogy előássa magát vakondtúrásából, maguk az epizódok pedig ugyanarra a dramaturgiai ívre épülnek fel: alapszituáció-konfliktus-megoldás. A kiszámítható séma ellenére Krtek nem válik unalmassá, és sok más rajzfilmfigurával ellentétben veszélybe is kerülhet: A Kisvakond és a metróban egy barátját a cápa gyomrából kell kiszabadítani, egy másik részben pedig ő maga kerül életveszélybe egy autóbaleset folytán.

Zdeněk Miler (1921-2011)

A Kisvakond népszerűsége a mai napig töretlen, sőt, egy komplett brandet építettek rá az amerikai blockbusterek mintájára. Szerencsére mindez nem hatott elidegenítően a rajongókra, akik a könyveknek, plüssfiguráknak vagy éppen kulcstartóknak köszönhetően hazavihettek egy szeletet abból a birodalomból, amit Miler az elmúlt bő ötven évben megteremtett.

Mindezek fényében is nehéz pontosan megmondani, mi tette Kisvakondot ennyire népszerűvé a világ minden táján. Egy biztos: ahhoz, hogy egy rajzfilmfigura emberek millióinak melengesse meg a szívét, egy összetevő elengedhetetlen: az alkotó maga. Miler nem csak megteremtette Krteket, hanem elhelyezett benne egy darabot önmagából – és ez az a darabka, ami halhatatlanná teszi. Bár Zdeněk Miler 2011. november 30-án örökre lehunyta szemét, szellemét a Kisvakond még hosszú évtizedekig őrizni fogja – ebben mindannyian biztosak lehetünk.

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com