Ha életrajzi filmekre gondolunk, általában művészek, politikusok, sportolók, tudósok páratlan életútja dereng fel előttünk. Más filmek az emberiség életét megváltoztató találmányok körül forognak. A kapitalizmus túlburjánzásaként aztán az elmúlt másfél évtizedben megjelentek azok az életrajzok, amelyek legalább annyira szólnak egy-egy konkrét cég, márka alapításáról, felemelkedéséről vagy éppen bukásáról, mint a mögöttük álló emberekről. De mit állítanak ezek a darabok a világunkról, fogyasztói társadalmunkról és a középpontban álló zsenikről, üzletemberekről vagy balekokról? Listánkban ennek jártunk utána a nemrég mozikba került Air apropóján.
The Social Network – A közösségi háló (David Fincher, 2010)
Kevés gúnyosabb nyitójelenet van a filmtörténetben, mint A közösségi háló kezdő képsorai: Mark Zuckerberg, a leendő milliárdos tech guru itt még csak egy a harvardi egyetemisták közül, aki éppen egy kocsmában próbálja dekódolni, hogy barátnője mit is szeretne tőle. A normális kapcsolódásra képtelennek tűnő srác folyamatosan megbántja a lányt, aki végül szakít vele. Zuckerberg még aznap este a blogján alázza meg a lányt, majd ír egy programot, amin egyetemista szaktársnői képeit kell összehasonlítani és megtippelni, hogy ki a szexibb.
Innen már csak egy lépés a Facebook megszületése.
David Fincher filmje bemutatásának évében a Facebook már olyan megkerülhetetlen globális jelenség volt, ami alapjaiban formálta át az emberi interakciókat és a társadalmat, amelyben élünk. Első ránézésre ezért is tűnhet meglepőnek, hogy A közösségi háló 2 órás játékidejében elenyésző szerepet kap a mindent átformáló oldal létrehozásának bemutatása.
David Fincher ehelyett Zuckerberg rendkívül ellentmondásos megjelenítésére törekszik, ami garantálja azt, hogy az utolsó pillanatig képtelenek legyünk eldönteni, hogy egy ártatlanul megvádolt zseni felemelkedéstörténetét követtük végig, vagy egy kapitalizmus szabályrendszere szerint törvényszerűen elvtelen üzletember elmagányosodását. A közösségi háló remekül érzékelteti azt, hogyan lesz egy ember hiányosságait elfedő eszközből milliók életét megváltoztató, irányíthatatlan gépezet. Aaron Sorkin Oscar-díjas forgatókönyve folyamatosan párhuzamba állítja az ifjú Zuckerberg szerény kommunikációs képességeit, vágyát a kapcsolódásra a Facebook egyre agresszívabb térnyerésével. A film végére a kapitalizmus logikája szerint saját farkába harap a kígyó – Zuckerberg a világ legsikeresebb cégével a háta mögött ül a számítógép előtt és várja, hogy volt barátnője, akivel a történet elején szakított visszajelölje Facebookon. (Dunai Marcell)
Jobs (Joshua Michael Stern, 2013) / Steve Jobs (Danny Boyle, 2015)
A 2011-ben elhunyt Steve Jobs neve mindörökre egybeforrt az Apple leghíresebb termékeivel. A cég legnagyobb diadalait, ugyanakkor fordulatos hullámvölgyeit is az excentrikus és vizionárius alapítójának köszönheti. Az Apple-iPhone-Jobs hármas annyira eggyé vált, hogy nehéz pontosan megmondani, melyik ponton kinek köszönhető egyáltalán ez a siker. A tízes évek elején két film is megpróbálta ezt feltérképezni, az Ashton Kutcher nevével fémjelzett Jobs a hagyományos életrajzi filmek útját követte (sajnos elég gyenge minőségben), a Michael Fassbender-féle Steve Jobs azonban továbbment, és megpróbálta felfejteni a tech-istent övező kultuszt.
A Steve Jobs két ikonikus pillanat köré húzza fel az eseményeket: az egyik a Macintosh 1984-es bemutatója, a másik pedig az 1998-as iMacé. Azonban ez a film szerencsére nem ragad le azon a szinten, hogy a két, valóban az egész világot felforgató terméket csodálja – ez nem egy óda az Apple-höz. Ellenkezőleg, Danny Boyle rendező és Aaron Sorkin forgatókönyvíró inkább azokat az áldozatokat mutatja meg, amivel mindez jár az egyén számára. A sokkal hagyományosabb Jobs ehhez képest egy pusztítóan buta film, amit ezerszer láttunk már: egy csapat fickó sikeres lesz, pedig ki nem néztük volna belőlük, aztán a pénz megrészegíti őket, az egyik elhullik, de végül a jó győz.
A két megközelítésben az az érdekes, hogy bár az utóbbit látjuk többször a mozikban, valójában az angol Danny Boyle domborítja ki jobban az amerikai néplélek ellentmondásait.
A Jobs kitér a termékek iránti bálványimádatra, de közben egy percig nem állítja, hogy mindez rossz dolog lenne, inkább arra fókuszál, hogy ez mibe kerül az alapítónak az élet többi területén.
A termékekről szóló filmekben pont az a furcsa, hogy úgy beszélnek cipőkről, telefonokról vagy gyorsétterem-láncokról, mintha azok művészeti alkotások lennének, amelyek kiérdemelnék a sok fáradozást. Közben pedig nem veszik észre, hogy itt nem a Bohemian Rhapsody-ról, Van Gogh Napraforgóiról vagy a Varázsfuvoláról van szó, hanem ipari tömegtermékekről. Ezt az önellentmondást pedig a Jobs sem veszi észre, de legalább nem is próbálja meg úgy beállítani, mintha Steve Jobs számítógépe egy műtárgy lenne. (Tóth Nándor Tamás)
Adidas vagy Puma – Két testvér története (Oliver Dommenget, 2016)
Sokan nem tudják, hogy a két sportszer-világmárka, az Adidas és a Puma alapítói testvérek voltak, a két cég pedig elmérgesedő viszonyukból és rivalizálásukból született meg. Pedig Adolf és Rudolf Dassler karrierje közös vállalkozásból indult: a Dassler Testvérek Sportcipőgyára harminc éven át fejlődött, hogy aztán kettéválása ne csak egy német kisvárost, hanem a világot is két táborra ossza.
A márkák születésének történetét két német produkció, egy kétrészes, és ez az egyrészes tévéfilm is feldolgozta. Az Adidas vagy Puma – Két testvér története erősen a német történelembe ágyazza a családi viszályt. A német felsőbbrendűség hirdetése a sporton (és a sportcipőkön) keresztül, illetve a fekete atléta, Jesse Owens Dassler-cipőben szerzett olimpiai aranyai izgalmas távlatokat nyitnak a mai néző számára is. A testvérpár felemelkedése ugyanis párhuzamosan zajlott a nemzetiszocialista párt és Hitler megerősödésével – a film nem hallgatja el, hogy a fivérek beléptek a pártba, majd szoros kapcsolatokat ápoltak a sportéletben érintett politikusokkal az üzleti siker érdekében. Nemcsak ennek az együttműködésnek a bizonytalan határai, hanem az ellentétes személyiségük és a feleségeik is repedéseket hoztak létre a kapcsolatukban, ami végül a második világháború után vezetett szakításhoz, miután kölcsönösen megpróbálták besározni egymást a náciságukat firtató vizsgálatok során.
Az Adidas vagy Puma kissé szögletes, tévéfilmes megközelítésben tálalja a viszályt:
Adi a precíz, mániákus, tökéletességet elváró tervező, míg Rudi a dörzsölt, nőcsábász, tömegtermelésre vágyó üzletember. Bár a film törekszik arra, hogy háromdimenziós jellemeket teremtsen és pártatlan legyen, végeredményben Adi felé húz, ami némiképp megkérdőjelezhető döntés. Ennek ellenére nemcsak a sportcipők rajongóinak, hanem a történelem kedvelőinek is érdekes adalékokkal szolgálhat a film: a konklúzió persze nem az, hogy két náci termékeit használjuk, de a körülmények mégis sajátos fénytörésbe vonják az európai márkák huszadik századi felemelkedését, mely korszak sok egyéb, hasonlóan sikeres vállalat történetében is fekete foltokat hagyott. (Gyöngyösi Lilla)
Az alapító (John Lee Hancock, 2016)
Ha a Tetrist felfuttató Henk Rogersnek van „párhuzamos univerzumbéli, gonosz ikertestvére”, akkor az minden bizonnyal a McDonald’sból világmárkát építő Ray Krock. Hiszen első ránézésre a két vállalkozó nagyon hasonló utat járt be: egyik sem a saját termekéből, találmányából vált naggyá. Sőt a maguk terén sem voltak kifejezetten sikeresek, egészen addig, amíg a szerencsének köszönhetően rá nem találtak egy tuti ötletre. Egy olyan ötletre, amiben meglátták azt az innovatív potenciált, amivel talán maguk a feltalálók sem voltak tisztában – vagy nem akarták, tudták kihasználni. Krock esetében ez a McDonald’s fivérek hamburgerezője volt. Pontosabban az általuk kitalált gyors éttermi rendszer – azaz, hogy a rendeléstől számított 30 másodpercen belül megkapod a hamburgered. A párhuzamok azonban nagyjából itt érnek véget, hiszen szemben az idealista Rogersszel, Krock a lehető legrosszabb értelemben véve is vérbeli kapitalista. Kétségtelen, hogy Ray Krock nélkül ma nincsen McDonald’s.
Vagy legalábbis a ma ismert „a világ legnagyobb gyorséttermi lánca” értelmében.
Krock példája egyfelől tökéletes tanmese: a kockázatvállaló, jó üzleti érzékkel bíró, határozott és kitartó „kisember” a semmiből birodalmat épít. Hajrá! Lehet utána csinálni. A róla szóló Az alapító legnagyobb erénye – a címszereplő Michael Keaton mellett természetesen – hogy mindeközben le is rántja a leplet a kapitalizmus álságos hazugságáról. A sikerhez ugyanis nem elég egy jó ötlet. Krock sem a csak azzal (ami nem is az övé volt, ugye) hódította meg a világot. A kapitalista siker egyik legfontosabb összetevője a gátlástalanság. Hogy lelkiismeret-furdalás nélkül legyél képes bárkin és bármin átgyalogolni., Ahogy tette azt „hősünk” a McDonald’s testvérekkel is. Azokkal, akik nélkül ő élete végig turmixgépekkel házalt volna.
Nem Krock alapította az első McDonald’s éttermet, a gyors kiszolgálási metódus sem az ő találmánya, ahogyan az ő aranyboltív sem. Sőt, már maguk a McDonald’s fivérek is megpróbálták franchise-á bővíteni az éttermüket. Ám nekik ez nem sikerült. Krock azonban megoldotta a minőségbiztosítás problémáját („burger egyetem”: az alkalmazottak kötelező képzése, ami szavatolja, hogy bárhol is jársz, megbízhatóan ugyanazt kapod) és segítséggel arra is rájött, hogy a nagy pénz nem is az eladott burgerekből jön, hanem azokból a telkekből, amin az éttermek állnak. (Ma már az összes franchise étteremlánc ez alapján üzemel.) Az ő vezetésével sikerült a márkának terjeszkednie. Aztán vérszemet kapott: egyre többet és többet akart. Így a nárcisztikus, egomán üzletember felzabálta a kezet, ami enni adott neki. Legyőzte és félredobta a McDonald’s testvéreket. Ő nyert, így ő lett „az alapító”. Mert a történelmet a győztesek írják, a piaci versenyben nincsen fair play.
Krock példája nem egyedi, a kapitalizmus nem igazságos. Számos nagy találmányt és ötletet ismerünk, amelyekből végül éppen az azokat kitalálók profitáltak a legkevesebbet (már ha egyáltalán). (Elon Musk „találmányairól” mikor lesz film?) (Pongrácz Máté)
A Gucci-ház (Ridley Scott, 2021)
Ha egy márkáról szóló filmről beszélünk, vajon mennyire brandépítő jellegű, ha éppen a logó szakítja szét a családot. Na jó, kicsit bonyolultabb a helyzet Ridely Scott A Gucci-ház című filmjében, de a 2021-ben megjelent életrajzi mozi kb. úgy sározza be a Gucci nevet, mint Cersei tette azt a Lannisterrel. A Gucci-házban mindössze egy ember van, aki azonosulható, de a történet végére ő is teljesen feloldódik a márkával keresett dollármilliókban, és ezt az érzést csak fokozza a film kliséfolyamban megúsztatott manírossága. Az ítéletként is felfogható végkifejlet pedig egyértelmű:
hogy egy márka meghódíthassa a világot, a családnak vesznie kell.
Patrizia (Lady Gaga) mikor egy buliban találkozik Maurizio Guccival (Adam Driver), azonnal a vagyont látja újdonsült szerelme vezetékneve mögött. Bár Maurizio elmondása szerint ő ugyan nem része a pénzhajhász és sokszor sznob módon viselkedő családjának, később csak azonosul velük és együtt golyózzák ki Aldót (Al Pacino), majd Paolót (Jared Leto) a családi vállalkozásból.
A film egy két és fél órás divatbemutató, melyen felvonul a 70-es évek végétől a 90-es évek végéig szinte minden Gucci cipő, táska és öv, majd a márka nagy megújhodását is láthatjuk, de a hangsúly mégis a Gucci név családot szétromboló hatásán van. Először Patriziát rontják meg teljesen a márkajelzett pénzeszsákok, majd a józan eszű és földhözragadt Maurizio is Lamborghinibe és szemkápráztató villákba forgatja a legendás vállalkozás minden megtermelt líráját. Hiába a legmagasabb minőségű toszkán szarvasmarha mesterien megmunkált bőre, a film elején a Gucci egyet jelent a minőséggel, a film végére a Gucci nem marad más, mint önzés, kapzsiság és halál. (Nagy Tibor)
A kibukott (Elizabeth Meriwether, 2022)
A listánk némileg kakkuktojása A kibukott (The Dropout), ami nem film, hanem minisorozat formájában dolgozta fel minden idők egyik legnagyobb átverésének történetét. Egy olyan márkáról szól, ami mögött valójában nincs termék, de mire erre ráébredtek a befektetők, már egy több milliárd dolláros vállalkozássá nőtte ki magát a nagy blöff.
Elizabeth Holmes 19 évesen alapította meg a Theranost, miután elsőévesként kibukott a Stanfordról és a fel nem használt tandíját inkább a saját vállalkozásába ölte bele. Holmes nagy ötlete egy olyan eszköz volt, ami mindössze pár csepp vérből hatalmas mennyiségű egészségügyi adatot tudna leolvasni, ezzel sokkal egyszerűbbé és kellemesebbé téve a vizsgálatokat. Csakhogy az ötlet sosem jutott el a megvalósításig, de ez nem akadályozta meg Holmest abban, hogy százmilliós befektetéseket szerezzen a cégének, és hamisított laboreredményekkel, illetve folyamatos titkolózással több mint tíz évig hitesse el a világgal, hogy a gépezetük működőképes.
A Theranos sztorija több szempontból is rendkívül tanulságos és képernyőre illő:
sokat elárul az ezredforduló utáni feltétlen bizalomról, amit a magukat jól eladó start-upokba vetett a piac, illetve a feminizmus vakfoltjairól is: Elizabeth Holmest példaértékű női vezetőként, üvegplafontörő tudósként ünnepelte az egész világ, anélkül, hogy felmutatott volna egyetlen ténylegesen értékelhető innovációt is. Ezek feldolgozásra kerülnek Elizabeth Meriwether minisorozatában is, ami megmutatja azt is, hogy nőként Holmesnak valóban sokkal nehezebb volt a kezdetben támogatókra lelni, de később ügyesen megtalálta a módját annak, hogy nemét a saját előnyére fordítsa.
Holmes (akit Amanda Seyfried formál meg fantasztikus átalakulással) különleges figura, minden szinten átverőművész. Hatalmas Steve Jobs-rajongóként a fekete garbót tette meg védjegyévé és állítólag még a hangját is direkt elmélyítette, hogy komolyabban vegyék. A cége és ő maga is egy hazug imidzsre épült, és a róla szóló minisorozat is leginkább abban hagyhat hiányérzetet, hogy nem sikerül közelebb férkőznünk hozzá. Ugyanakkor tökéletesen belelátunk, hogyan lehet megfélemlítéssel és különböző manipulációs eszközökkel sakkban tartani egy cég dolgozóit, illetve milyen könnyű kihasználni a kapitalista gondolkodásmódot a valódi érték nélküli pénzszerzéshez. Az igaz sztori és az abból készült sorozat fontos emlékeztető az Elon Muskok korában, hogy csak azért, mert valaki milliárdokat érő üzletember, még nem biztos, hogy a szemfényvesztésen túl ért is valamihez. (Rácz Viktória)
Tetris (Jon S. Baird, 2023)
A kapitalizmus kétarcú Isten. Egyfelől kizsákmányol, pusztít és rombol. Más részről pedig folyamatosan ott lebegteti előttünk az amerikai álmot. Azt, hogy bárki lehet sikeres, elég egy jó ötlet és mindent legyőző kitartás. És dacára annak, hogy a kapitalizmus milyen társadalmi és környezeti károkat okoz, néha valóban megtörténik a csoda. Olykor-olykor a kitartó munka tényleg meghozza a gyümölcsét. Hollywood pedig előszeretettel dolgozza fel ezeket az inspiráló és példamutató történeteket arról, hogy a kis ember hogyan hódítja meg a világot. Ilyen sztori a Tetrisé is.
A sors iróniája, hogy minden idők egyik leghíresebb és legnépszerűbb videójátéka valójában a Szovjetunióban született meg. Ám szocialista rendszer sajátoságainak okaiból az azt fejlesztő Alexey Pajitnov semmilyen profitot nem tudod belőle realizálni. Így a jogokat átadta az ELORGnak (az állami számitástechnikai vállalatnak). Nyugatra egy Robert Stein nevű vállalkozó közvetítésével került a Tetris, aki Kelet-Európát járva keresett licenszelhető videójátékokat. Stein aztán eladta a jogokat a kor egyik legnagyobb médiaipari vállalkozója, Robert Maxwell tulajdonában lévő Mirrorsoftnak. Itt lép a képbe főhősünk, Henk Rogers (Taron Egerton), aki ezt követően a Las Vegas-i CES expón találkozott a játékkal, ami annyira megtetszett neki, hogy azonnal megvette annak a japán piacra történő forgalmazási jogait.
Ezzel kezdődött a Tetris különféle verzióinak forgalmazási jogaiért zajló sokszereplős, ádáz háború.
Ezt a harcot könnyed kémfilmes elemekkel kiegészítve meséli el a Jon S. Baird rendezte Tetris. Az Apple TV+-on debütáló film tulajdonképpen egy klasszikus kapitalista tanmese, amelyben a kitartó, hajthatatlan „kisember” vállalkozó, reszkírozva az egész életét és egzisztenciáját, tűzön-vízen keresztülmegy, hogy megvalósíts az álmát. „Mert egy jó ötlet képes bármilyen határt legyőzni.”
Ám hősünk nemcsak jó kapitalista, hanem jó ember is, így aztán persze a játék eredeti feltalálóját sem hagyja hátra, aki nyugatra érve szintén megkapja a neki kijáró jutalmat. Az ellene áskálódó korrupt szovjet politikusok, és a még korruptabb amerikai pénzemberek pedig végül elnyerik a méltó büntetésüket. Mi meg nagyon örülünk ennek, különösen, mert többnyire igaz a sztori – persze azért kellően játékfilmesre formálva, autósüldözéssel és gonosz, önérdek által hajtott KGB ügynökkel feldobva. A Tetrisért zajló küzdelmet tényleg a mega céggel szemben álló kisvállalkozó nyerte meg, és hiába szovjet találmány, a világsiker csak a kapitalizmusban lehetett. Így a néző nyugodtan hátradőlhet az amúgy hangulatos és kellemesen szórakoztató két óra után, hiszen minden rendben van a világban. Aki mer, az nyer! (Pongrácz Máté)
BlackBerry (Matt Johnson, 2023)
Miközben a nosztalgiahullám a nyolcvanas évekről lassan átcsap a kilencvenes évekre, egy film rávilágít arra, hogy egy mérnök-zseni is lehet totálisan életképtelen, a gyerekkori haver kínos kerékkötő, az üzleti elme pedig a sikertől megrészegült csaló. A Berlinalén debütáló, kanadai BlackBerry a címadó telefon megszületéséről, példátlan szárnyalásról és csúfos bukásáról szól, de korántsem drámai, inkább vígjátéki hangnemben. A Wall Street farkasa, csak nők és drogok nélkül – szürkének hangzik, pedig a javíthatatlanul geek és/vagy mániákus karakterek parádésan szórakoztatóvá teszik Matt Johnson függetlenfilmes hangulatú életrajzi darabját.
A BlackBerry enyhén karikírozott alapítói a film szerint felnőtt testbe zárt kiskamaszok voltak, akik egy tenyérnyi irodában egész nap számítógépes játékokat játszottak vagy kultfilmekből tartottak mozidélutánt, ám a zsenijüket képtelenek voltak eladni – amíg össze nem akadtak egy sértett menedzserrel, aki egy sokkal magasabb ligában játszva felfuttatta forradalmi terméküket. Johnson – aki a legröhejesebb karakter szerepét magára osztotta – mélyen az ezredforduló mindennapjaiba ágyazza a filmjét: információs forradalom, indie-pop dalok, átalakuló üzleti élet övezi az első okostelefon diadalmenetét, amely talán itthon kevésbé volt meghatározó, a világ számos pontján azonban volt egy olyan periódus, hogy a BlackBerry igazi státuszszimbólum és az imádat tárgya volt. A népszerűség érzékeltetésén túl közérthető technikai háttér teszi világossá, mekkora tényezővé vált néhány év alatt a BlackBerry.
A sikerrel pedig maguk az előidézői sem tudtak lépést tartani.
A BlackBerry a bukást is borítékolhatóvá teszi, ám az ettől nem lesz kevésbé szomorú. A készülék és a hálózat megoldhatatlan technikai korlátai, garázsvállalkozásból naggyá válás lehetetlensége, a cápaként tisztességtelen üzleti gyakorlatot követő társtulajdonos lelepleződése és nem utolsó sorban az iPhone berobbanása egy ponton maga alá temette a BlackBerryt, amely épp olyan hirtelen tűnt el az ipartörténet süllyesztőjében, mint ahogy a csúcsra tört. (Gyöngyösi Lilla)
