Fókuszban Nagyítás

Kis Cézár, Don Corleone és a Wall Street farkasa – A gengszterfilm története III.

Az 1970-es évekkel bezárult modern korszak a gengszterfilm formálásának letéteményese volt: új irányzatok alakultak ki, az alkotók a már meglévő szabályokat átírták, hogy így valamivel később a gengszterfilm is belépjen a posztmodern korba és a mai napig érvényes maradjon olyan filmek által, mint a Wall Street farkasa vagy az olyan lenyűgöző sorozatokkal, mint a Peaky Blinders.

A gengszterfilm történetét bemutató sorozatunk első részében a műfaj megszületésével foglalkoztunk, a másodikban pedig a zsáner különböző változatait ismertük meg, mint a heist vagy a szindikátusfilm alműfajok. Ez az úgynevezett modern korszak azonban az 1970-es évek végével lezárult. Vajon hogyan alakult a bűnfilmek sorsa a következő időszakban?

A stagnáló ’80-as évek

Az 1980-as évek nem igazán volt meghatározó a műfaj számára: az évtizedet a gengsztervígjátékok (A Prizzik becsülete, 1985) és a nosztalgiafilmek (Aki legyőzte Al Caponét, 1987) definiálják. Ezen alműfajok ahelyett, hogy a zsáner fejlesztésével, alakításával foglalkoznának Fran Mason szavaival élve „inkább a már kialakult narratívákra reflektálnak, ezzel demonstrálva, mennyire beépültek a populáris kultúra kollektív tudatába”. (Mason 142).

A komédiák a műfaj önreflexióját a paródián, a nosztalgiafilmek a klasszikus gengszterfilmek másolásán keresztül érik el.

 

A gengsztervígjátékok a post-code érát követő újabb hulláma tehát rengeteg változékony minőségű produkciót termelt ki, úgy mint a Johnny DeVeszélyes (1984), Párbaj a városban (1984), Nagyokosok (1986) vagy a Keresztanya (1988). Mind közül azonban a leginkább figyelemre méltó A Prizzik becsülete (1985), mivel észrevehető némi posztmodern tendencia a filmben. Rráadásul John Huston a rendező, aki a post-code gengsztervígjáték, a Key Largo (1948) direktora is. A Prizzik becsülete jellegzetes posztmodern vonás az irónia. Ez a műfaj további alkotásaira tett utalások esetén érhető leginkább tetten. A főszereplő gengszterek a zsáner egy tipikus karakterét, a bérgyilkost idézik meg, amely az 1950-es évek szindikátusfilmjeivel született meg a műfajban. Míg a Prizzik családja egyértelmű reflektálás A keresztapa (1972) Corleone-klánjára. Így például Huston filmje az olasz maffia családcentrikusságát fordítja ki azzal, hogy Kathleen Turner karaktere elárulja: a szicíliaiak hamarabb válnának meg a gyerekeiktől, mint a pénztől, pedig „tudod, mennyire szeretik az olaszok a gyerekeiket”.

A Prizzik becsülete

Ami a modern kornak a posztklasszikus gengszterfilm volt a felvállalt, valóságban is létező hősinspirációkkal, mint a Bonnie és Clyde (1967) vagy a Dillinger (1973); az az 1980-as éveknek a nosztalgiafilm. Ennek az irányzatnak olyan alkotásokat köszönhetünk, mint az Aki legyőzte Al Caponét (1987), a Volt egyszer egy Amerika (1984), valamint a Sebhelyesarcú (1983).

Sergio Leone több évtized történetét elmesélő gengsztereposza az egyik legkiemelkedőbb nosztalgiafilm:

a zsáner addigi tendenciáinak egyfajta enciklopédiájává vált.

A pre-code gengszterfilm klasszikus sémáiban (például alkoholtilalom, árulás-motívum, gengszteröltözék); a post-code gengszterfilm a törvényőri szerepet vállalt gengszter figurájában; a gengszter-noir a duplán jelenlévő átverés-szálban; a szindikátusfilm a gengszterek és a törvény képviselőinek szívélyes viszonyában, illetve a szakszervezetiség mint új elem behozatalában idéződik meg. A Volt egyszer egy Amerika számos későbbi alkotásra tett nagy hatást, így a Kutyaszorítóbanra (1992) és a Ponyvaregényre (1994) is.

Tarantino rendezései a posztmodern filmek alapvető képviselői, ám a korszakot többek között De Palma alkotása előlegezte meg. A Sebhelyesarcú így a posztmodern gengszterfilm és a nosztalgiahullám közé tagozódik be. Legfőképpen azért, mert a klasszikus gengszterfilm remake-jeként De Palma megtartja az eredeti Scarface (1932) főbb vonásait – bár csúcsrajáratja a mértéktelenséget és az erőszakot, mely utóbbi szinte parodisztikusan van jelen a filmben (McCarty, 1993: 67) –, így az alkotás mint pastiche értelmezhető. Ez pedig – ahogy általában a posztmodernre jellemző – amolyan „üres paródiaként” (Mason 2002:146) funkcionál.

Kis Cézár, Don Corleone és a Wall Street farkasa – A gengszterfilm története I.

A posztmodern gengszterfilm: A halál keresztútján, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény

A posztmodern szerzők azonban nemcsak a pastiche-t, hanem az intertextualitás egyéb formáit (azaz az idézet, célzás és utalás) is ironikusan építik be a filmjeikbe. Így például a Coen-fivérek válasza a klasszikus (és modern) gengszterfilmre, A halál keresztútján (1990) a Keresztapa nyitányát idézi meg. Míg Tarantino a Kutyaszorítóban esetében például a Nagymenőket (1990) intertextualizálja – a kifejtetlen rablás-narratíva által –, a Ponyvaregényben pedig többek között A gyilkosokra (1946) tesz utalást Brett megölésekor.

Mindezeken kívül a posztmodern filmek az erőszak-ábrázolásukban (Kutyaszorítóban), társadalomkritikusságukban (A halál keresztútján), illetve a műfaji konvenciókkal szemben is (Ponyvaregény) gyakran ironikus felhangot ütnek meg.

A halál keresztútján

A Kutyaszorítóban az említett módon ábrázolt erőszak-esztétikájának jelenlétére remek példa az a jelenet, amelyben Mr. Blonde a Stealers Wheel Stuck In The Middle With You című számra táncolva vágja le a túszul ejtett rendőr fülét. A Coen-fivérek idézőjelbe tett társadalmi reflektálása A halál keresztútjánban leginkább a főhős alakjában nyilvánul meg, aki vezetéknevét Ronald Reagen, amerikai elnök után kapta. Tom Reagen pedig egyáltalán nem tudatosan cselekszik, esetleges sikerei csak a vakszerencse következményei. A Ponyvaregény műfaji konvenciókkal való ironizálásának illusztrálásaként pedig a gengszter végső sorsának paródiáit emelhetjük ki. A klasszikus és modern érában három lehetősége volt a gengszternek: elbukik, megtér vagy tovább folytatja a bűnözést. Tarantino e három sémát fordítja ki ironikusan Vincent Vega, Jules Winnfield és Marsellus Wallace sorsában – Vincentet a mellékhelyiségben éri a halál, Jules megtér, Marsellus pedig végül marad a geng élén.

E három alkotás tehát remekül reprezentálja a posztmodern korszakot, ezért az éra egyéb jellemzőinek bemutatására is kiváló példák.

A halál keresztútján egy közel két órás játék a gengszterfilm műfajával, amely egyúttal le is rombolja a korábbi filmek hatalmas, szinte sebezhetetlennek beállított bűnözőit (lsd. Don Vito és Michael Corleone, Tony Montana, Jimmy Conway). Tom Raegen nem csupán egy társadalmi fricska, hanem a (modern korszak kezdetén már dicsvesztett) Big Shot (ismételt) destruálása. Aki bár célorientált, mégis passzív, sodródik, s az ikonikus gengszteröltözék esszenciális darabja, a kalap elvesztése a karakter gyengeségét jelzi.

A műfaji határsértések mellett a zsánerek keveredése az egyik legfontosabb posztmodern tulajdonság.

A Kutyaszorítóban például egyszerre elegyülnek gengszter alműfajok – heist és cops-and-robbers (Mr. Narancs figurájával) – egyéb zsánerekkel, mint a fekete komédia, a horror vagy a B-film (Mason 153). Utóbbira példa a nyitójelenet, ami egy „proletár verziója” a gengszterek nagy volumenű életvitelének és szenvedélyeinek; hiszen hétköznapi témáról folyik a társalgás, illetve pitiáner módon a borravalón is vitatkoznak a gengszterek. A Ponyvaregényben azonban, ha közelebbről megvizsgáljuk, ennél sokkal több (al)műfaj keveredik: szinte minden cselekményszál/karakter egy-egy gengszter szubzsáner képviselője. Így – a teljesség igénye nélkül – Honey Bunny és Pumpkin a Bonnie és Clyde-típusú menekülő szerelmesek, Marsellus Wallace a Big Shot, Vincent Vega pedig a loser gengszter-filmet emeli be a narratívába.

Tarantino a filmjeiben ezen túl még a posztmodern azon vonását is előszeretettel alkalmazza, hogy kifejezetten nagy hangsúlyt fektet a stílusra. Így gyakran csak azért szemezget a filmek formanyelvi eszköztárából, mert „jól néz ki”. Gondolhatunk itt a gyakori tempóváltásokra, akárcsak a lassítva vonuló gengszterek csoportja a Kutyaszorítóban főcímében (amely egyben utalás is a Dicső tizenegyre (1960) (Mason 153)), a már említett zenehasználatra, ami a Ponyvaregényben szintúgy kiemelt szerepet kap. Vagy épp utóbbi alkotás olyan motívumaira, mint a világító bőrönd vagy az ikonikus párbeszédek.

Kis Cézár, Don Corleone és a Wall Street farkasa – A gengszterfilm története II.

Mai trendek

A posztmodern bűnfilm a – többek között – Ponyvaregényben való kicsúcsosodása után nem torpant meg, és az ezredfordulón, s azon túl is létezik különböző formákban. „Nem utolsó sorban azért, mert a kulturális és ideológiai vonatkozások, illetve a zsáner ikonográfiája kifejezi a (poszt)modernitásban való létezés mindennapi körülményeit.” (Mason 2002:162) A műfaj továbbra is előtérbe helyezi a stílust és a gengszter kódokat, ahogy Mason is említi, s ez a mai napig érzékelhető. A zsáner néhány vonása azonban jelentősen megváltozott a klasszikus korszak óta.

Ami az 1920-as években az alkohol volt, az manapság már a drog, legfőképpen a kokain.

Épp ezért nem véletlen, hogy az illegális szeszcsempészet motívumát felváltotta a drogkereskedelem, úgy az életben, mint a filmekben is. Az anyag az 1980-as évek közepére vált igazán népszerűvé, amire rögtön érkezett is a mozis válasz: A sebhelyesarcú. (Megjegyzendő azonban, hogy jelzésértékűen a crack már az 1932-es Three on a Match című bűnfilmben is megjelent.) Manapság pedig már elképzelhetetlen lenne ez a kultfilm a Tony Montana előtt tornyosuló kokainhalmok, és a beszívott gengszter nélkül, aki azt hiszi, képes elbánni egymaga a bolíviai drogkartell tagjaival. A későbbiekben a műfaj alkotásaiban még jelentősebbé vált a kokain. Martin Scorsese például egy egész trilógiát készített a drog köré (Nagymenők (1990), Casino (1995), A Wall Street farkasa, 2013); de a mester filmjein kívül is számos cracket tematizáló gengszterfilm került a nagyvászonra, mint például a Betépve (2001), Amerikai gengszter (2007), vagy a Sicario – A bérgyilkos (2015).

Sicario

Denis Villeneuve alkotása a 2000-es, 2010-es években tovább folytatódó műfaji dekonstrukcióra is remek példa, hiszen mint ahogy Pápai Zsolt is mondja, „ezer szállal kapcsolódik a hagyományokhoz, egyúttal eloldja magát azoktól, és számos elemével kikezdi, korrigálja, újraírja a tradíciót.” (Pápai 2016: 30-34) A Sicario elsősorban a G-Man és a szindikátusfilm szubzsánereket destruálja. Előbbit azért, mert a rendfenntartó erők nem csupán gengszterként viselkednek, ahogy az a post-code bűnfilmkenél láttuk, hanem az ügynökcsapat vezetője, Alejandro maga is gengszter: azaz ő a címbéli sicario/hitman/bérgyilkos. Utóbbit pedig azért, mert kétséget kizáróan kijelenti: a bűnözők mellett mostanra már a bűnüldözők is szindikátusokba szerveződtek. (Pápai 2016: 30-34)

A szindikátusfilm alműfaja egy másik irányvonalon is tovább él a kortárs közegben, mégpedig a fehérgalléros bűnözés beemelése által. Az ilyen – vagyis nagyrészt erőszak nélküli – gengszter általában pénzmosással, csalással, sikkasztással, és hasonló típusú visszaélésekkel szegi meg a törvényt.

A bűnelkövetés e formájának (ami manapság menedzser-, vagy elitbűnözésként is hívnak) terminusa 1939-ben megszületett, és bár több száz éves múltja van, mégis a 21. században terjedt el igazán, elsősorban a globalizáció hatására. Hiszen a csalás számos formája anno „sem volt ismeretlen, azonban jellemzően lokális jelenségként volt kezelhető. (…) A posztmodern időszakban viszont – éppen a gondolkodásbeli váltás nehézségei folytán – a döntések következményei túllépnek [a nemzetek] határ[ain] és széles körben érvényesülnek” (Irk 2012: 60) – írja Irk Ferenc a fehérgalléros bűnözésről szóló tanulmányában.

A gengszterfilm pedig ez esetben is a valóság leképezéseként működik. A „vállalati emberekké” (Munby 1999:127) vált brigantik nem ismeretlen a műfaj számára, hiszen épp ez a tárgyalt szubzsáner egyik alapvetése, ám az ilyenfajta szervezett bűnözés e produkciók esetén valóban legális keretek között, erőszakmentesen történik. Ez az irányzat többek között az 1987-es Tőzsdecápákkal vált igazán jelentőssé, hogy a 2000-es, 2010-es években kicsúcsosodjon az olyan filmekkel, mint a Kapj el, ha tudsz (2002, csekkhamisítás), A Wall Street Farkasa (értékpapír csalás) vagy A nagy dobás (2015, jelzálogcsalás).

A szindikátusfilm „párja”, a vele egy időben született heist szintén nem tűnt el az ezredfordulóval a mozikból, s ennek is két fő irányzata alakult ki – mindkettő a posztmodern korszak egy-egy jellegzetességével fémjelezve.

Az egyik a stílust előtérbe helyező filmek, vagyis azok, amelyek – a Ponyvaregény által elkezdett trendet követve – „menővé” teszik a gengsztereket, akik ezáltal a popkultúra szerves részévé válnak. E vonulat zászlóshajója Steven Soderbergh Ocean’s-trilógiája, kiváltképp az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi.  Soderbergh rendezésének 2001-es debütálását követően Hollywood számos hasonló produkcióval állt elő, s az összes alkotásnál a sajátos filmnyelv mellett gyakori, hogy a zene is kifejezetten nagy hangsúlyt kap, mely így a stilizáció újabb rétegévé válik.

Drive

Nicolas Winding Refn Drive – Gázt! (2011) című filmje és a Nyomd, Bébi, nyomd! (2017) Edgar Wrighttól egyaránt a rablásoknál sofőrként segédkező bűnözőre fókuszál, s a soundtrack mindkét esetben segít, hogy a néző a vezető szemszögéből lássa az eseményeket. Utóbbinál pedig a zenére komponálásban egyértelműen a vágás játszik hatalmas szerepet, mely a kategória tömegfilmes képviselőjénél, a Focus: A látszat csal (2015) esetében is fontos: a dinamikus zsebtolvajlás-montázsoktól válik igazán stílusossá a film.

A posztmodern másik fő jellemvonása, a műfaji hibridizáció a 21. században vált csak igazán népszerűvé az alkotók körében.

A heistet a kortárs rendezők keverték már westernnel (A préri urai, 2016), thrillerrel (Pánikszoba, 2002), sci-fivel (A robot és Frank, 2012) és bűvészfilmmel (Szemfényvesztők, 2013) is.  De az egyik legizgalmasabb képviselője e szubzsánernek a jelen évszázadból az Eredet (2010).

Christopher Nolan ugyanis egyike azon rendezőknek, akik az 1990-es években indult, egyre karakteresebbé váló irányzatot elindították. Ez pedig nem más, mint – Thomas Elsaesser kifejezésével élve – az elmejátékfilmek. Az elméletíró olyan alkotásokat sorol e tendenciához, mint a Harcosok klubja (1999), a Truman Show (1998) vagy a Hatodik érzék (1999). Illetve Nolan filmjei közül említhetjük szinte bármelyiket: Mementó (2000), Álmatlanság (2002), Tökéletes trükk (2006), de még a Sötét lovag (2008) is ide tartozik. Az elmejátékfilmek Elsaesser szerint játszhatnak magával a főszereplővel úgy, hogy az akár nem is tud erről (Játsz/ma, 1997), vagy megtévesztheti a nézőt, akinek újabb és újabb narratív elméleteket kell gyártania mozizás közben (Hetedik, 1995). (Elsaesser 2008:14) Emellett közös nevező többek között az onirikusság, mivel a főszereplő sokszor maga sem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzeletétől (Mátrix, 1999), az, hogy van egy társa, akiről kiderül, hogy csak a képzelete szüleménye (Donnie Darko, 2001), illetve gyakran meg kell kérdezni magától: „ki vagyok és mi a valóságom?” (Különvélemény, 2002). (Elsasser 2008:17-18)

Eredet

Az Eredet pedig egyértelműen kipipálja ezeket a tulajdonságokat (az álom az álomban alapvetés megköveteli Cobbtól a folytonos ellenőrzést; s az állandóan vele tartó plusz egy fő, a felesége, Mal már csak az emlékeiben él; hogy a finálébeli talányt – álom vagy valóság? – ne is említsük), sőt, ha ez nem lenne elég, Nolan a filmjében ki is fordítja a heist fő toposzát. A különböző területek szakértőiből összeállt csapat megbízása ugyanis ezúttal nem valami ellopása, hanem annak becsempészése. Emellett pedig, az illúzió világa miatt egy rendkívül stilizált filmről is van szó.

Visszatérés a ’80-as évekhez

A gengszterfilm esetében egy műfajkeveredés egészen töretlennek mondható: a gengsztervígjátékok, mint tudjuk már szinte a kezdetektől léteztek. A hullámokban újabb s újabb erőre kapó hibrid pedig a kortárs szférában ismét lendületet vett, s a zsáner számos direktíváját öltöztette humoros köntösbe.

A klasszikus Big Shot gengszter vicces verzióját stílszerűen Robert De Niro alakítja példának okáért a Csak egy kis pánik (1999) és Még egy kis pánik (2002) filmekben, míg a bérgyilkost Bruce Willis formálja meg szintén kétszer: Bérgyilkos a szomszédom (2000), Már megint bérgyilkos a szomszédom (2004). A vígjátéki heist, másnéven caperre példa a Hogyan lopjunk felhőkarcolót? (2011), a Lángelmék (2016) vagy a Csaló csajok (2019) a szervezett bűnözést, vagyis a szindikátust parodizáló produkcióra pedig a Vérmesék (2013) – szintén De Niróval a főszerepben –, vagy az animációs filmmel is keveredő Zootropolis – Állati nagy balhé (2016). De már a drogos bűnfilmekre is megszületett a vígjátéki válasz többek között az Ananász expressz (2008) vagy a Családi üzelmek (2013) formájában.

Az 1980-as években népszerű másik trend, a nosztalgiafilm szintén visszatér az ezredfordulóra.

Ezúttal azonban jobban hajaz a korábbi, modern korszakban népszerű posztklasszikus, valós modellekből inspirálódó alkotásaira, s döntő többségben eddig elhanyagolt gengszterek életét feldolgozó filmek születnek.

A múlt díszletei között játszódó bűnfilmek az Egyesült Királyság történelmét is bevonták a kánonba a Ronald és Reginald Kray 1950-60-as évekbeli tetteinek elmesélésével a Legendában (2015). Az 1970-es évektől tevékenykedő, később FBI informátorrá, majd szökevénnyé vált Whitey Bulger történetét a szintén 2015-ös Fekete mise mutatta be. A 19. századi bandavezért, William Poole-t, ismertem nevén, Bill a hentest pedig Daniel Day Lewis formálta meg a New York bandáiban (2002). De ugyancsak valódi maffiavezér volt Frank Costello A téglából (2006) vagy épp Benjamin Ruggiero, azaz Lefty a Fedőneve: Donnie Brasco-ból (1997).

Kivétel a sorban a John Dillingerről szóló Közellenségek (2009), valamint a Mickey Cohent szerepeltető Gengszterorsztag (2013), hiszen e két gengsztert korábban már számos műben feldolgozták. Az amerikai Közép-Nyugat leghírhedtebb bankrablójáról a leghíresebb a Dillinger 1973-ból, Cohen pedig Oscar-jelölést ért Harvey Keitelnek, mikor a Bugsyban (1991) formálta meg a bűnözőt.

A filmezés jövője?

Mint látható tehát az egyik legnépszerűbb formája a gengszeterfilmnek a kortárs érában a klasszikus korszakot megidéző, tradicionális ikonográfiával, hőssel és toposzokkal dolgozó típus. A posztklasszikus gengszterfilmek pedig a manapság kétségtelenül aranykorát élő sorozatok szférájában is megtalálta a helyét.

Ilyen például a most is futó Peaky Blinders, mely valódi bűnözőkről mintázott gengszterek járják Birmingham utcáit korhű díszletek között. A brit gengsztersorozat jelentősége, hogy posztmodern módszerekkel élve – anakronisztikus zenehasználat, gyakori tempóváltások, s a markáns stilizáció – a műfaj eddig ismert szubzsánereit és korszakait idézi meg, így mondhatjuk, hogy

a Volt egyszer egy Amerika után a Peaky Blinders lesz a gengszterfilm zsánerének új enciklopédiája.

De a zsáner és korunk egyik legkiválóbb rendezője, Martin Scorsese produceri vezénylete alatt készült Gengszterkorzó (2010-2014) is e kategóriába sorolható. Hisz konkrétan a műfaj kezdetét jelölő viharos húszas években játszódik, ráadásul Nucky Thompson karakterét Enoch L. Johnson, politikus és maffiavezér inspirálta, de mellette a legtöbb visszatérő szereplő is valós személy volt, úgy mint Al Capone vagy Hymie Weiss.

Peaky Blinders
Peaky Blinders

Az HBO sorozatának kimagasló minősége és sikere igazán nem meglepő, hiszen olyan produkciókat követve készült el, mint a posztmodern Maffiózók (1999-2007), vagy a drogot tematizáló irányzatba kapcsolódó Drót (2002-2008).

E szériákat pedig a populáris kultúra azóta is a „világ legjobb sorozatai” között tartja számon.

A kokainfilmeknek azóta több sorozatos képviselője is született, mint a Breaking Bad, vagy a Narcos és annak spin-offjai. De az ezredforduló másik irányzatába, a fehér galléros bűnözést tematizáló szindikátusfilmeknek is készült televíziós variánsa: ilyen volt A nagy svindli és a még mindig folyó Billions. Ráadásul egyre több külföldi bűnügyi sorozat is felkerül a nagyközönség radarjára – mint az olasz Suburra vagy a spanyol La Casa Del Papel –, a streaming szolgáltatók és a valóban kicsit sem stagnáló, sőt egyre csak növekvő minőségnek köszönhetően.

A szeriális narratív szerkezet (azaz cselekmény egy, vagy akár több évadon keresztül bontakozik ki) tered enged az alkotóknak, hogy elmerüljenek a sorozat világában, a karakterek jellemrajzában, s így szériák helyett valójában több órára nyújtott filmeket készítsenek. És bár ez egy moziteremben nem állná meg a helyét, az egyben „ledarált” sorozatok a mozizás hatványra emelt élményét nyújthatják. Sőt, a streaming platformokra egyre több film is készül: a Netflixen láthatjuk legközelebb a gengszterfilmek legújabb felvonását, Scorsese The Irishmanjét (2019) is.

Rakita Vivien

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..