Nagyítás

A magyar film Szindbádja – Huszárik Zoltán (1931-1981)

Huszárik Zoltán idén májusban lett volna nyolcvanéves. A ’60-as, ’70-es évek egyik legjelentősebb hazai szerzőegyénisége, a Szindbád, az Elégia és a Csontváry rendezője azonban már harminc éve nincs köztünk. Önsorsrontó, kallódó, outsider művészóriás volt. Első játékfilmjét már életében a legnagyobb hazai alkotások között tartották számon, személyével mégsem tudott mit kezdeni a hatalom, sem a művészvilág.

„A valódi filmes, a valódi gondolkodó, aki megújítja a filmnyelvet, aki olyan pályán mozog, ami kockázatos, mindig marginalizálódik.” Tarr Béla ezen állítását Huszárik Zoltán pályaképénél és életútjánál aligha igazolhatja jobban bármi is.

Huszárik József Zoltán Domonyban, egy Galga menti faluban született. Édesapja elhunyt, mikor mindössze két éves volt, édesanyja egyedüli gyerekként nevelte. A tehetséges fiatalember érettségi után felkerül Pestre, ahol végül – az orvosi és a képzőművészeti pálya rovására – a filmet választja. Családjának több tagját azonban kuláksággal gyanúsítják, ezért elbocsátják őt a főiskoláról. Különböző munkákat vállal, hogy eltartsa magát, mielőtt – sok év kihagyással, Várkonyi Zoltán ajánlására – 1959-ben sikerül negyedéves hallgatóként visszatérnie.

Azonban pályája így is göröngyös: sokadszorra sikerül csak lediplomáznia, folyamatosan újabb és újabb akadályokat gördítenek az útjába. A legenda szerint Játék című vizsgafilmjét egy szerencsés véletlennek köszönhetően fogadják csak el: a római filmfőiskola igazgatója épp látogatást tesz a hazai intézményben, mikor Huszárik elmarasztalt alkotását megtekintve, élete legszebb kisfilmjének nevezi azt.

Mikor 1963-ban végre lediplomázik, Huszárik már több mint harminc éves. Erős képzőművészeti irányultsága, a népművészetre való érzékenysége és metafizikai témavilága hamar a lírai film, az asszociációkra épülő filmes avantgárd felé tereli. Aktív szerepet vállal a kísérleti filmes körökben, vitákban, műhelymunkákban. A Balázs Béla Stúdió 1965-ben lehetőséget ad számára egy húszperces filmetűd leforgatására, mellyel végül előtör az ismeretlenségből és örökre beírja magát a magyar filmtörténetbe.

Az Elégia Bódy Gábor szerint „az első magyar film, ami a film nyelvén gondolkodott”. Nem túlzás azt állítanunk, hogy ez a lírai filmetűd (vagy inkább filmköltemény) nyitotta meg az utat a következő évtized filmnyelvi gondolkodása előtt, azelőtt a kísérletező szemléletmód előtt, mely a filmre nem egy történet elbeszélésének eszközeként, hanem önálló nyelvvel és kifejezésmóddal rendelkező költői eszközként tekint. Huszárik saját bevallása szerint is a költői kifejezésmód sokoldalúsága, többszólamúsága és többértelműsége izgatta legjobban, ebből merítette inspirációját.

Kevés ilyen film van, mely húsz perc tömörségben képes ennyi mindenről beszélni, mint azt az Elégia teszi. Az ember és a ló közös történelmétől elválásukig, a búcsúig, az évezredes utaktól a nagyváros macskaköves magányáig, kizárólag a briliáns képekkel, ritmussal, zenével operálva. Igazi csapatmunkáról van szó, Huszárik, Tóth János operatőr, Morell Mihály vágó és Durkó Zsolt zeneszerző együttműködéséről, a filmtörténet egyik megismételhetetlen alkotói teamjéről.

Közel ötven éve próbálják megfejteni Huszárik filmjének vizuális metaforáit, szimbólumait. A ló az emberi sors metaforája? Az ember történetének képeit látjuk? A városokba vándorlás, az elmagányosodás, a sodróvá, lelketlenné vált lét képei ezek? Egyesek odáig mentek, hogy a patkolást a koncentrációs táborok rabjainak megjelölésével hozták párhuzamba annak idején.

Huszárik későbbi rövid filmetűdjei, a Capriccio, a Tisztelet az öregasszonyoknak és az A piacere szintén az elmúlásról, a halálról és az emlékezetről töprengenek, az utánunk maradt űrről, a rokonaikra, leszármazottainkra hagyott örökségről. A piacere – azaz, ahogy tetszik, hiszen mindenki bevégzi egyszer, mindegy, hol és miként éri az utolsó pillanat.

Amivel azonban végleg beírta nevét a filmtörténetbe, Huszárik első nagyjátékfilmje, az 1971-es Szindbád volt. Az Elégiához hasonlóan ez a film is alkotók egy páratlan együttműködése és egy szerencsés filmtörténeti pillanat találkozásának gyümölcse, ezért is olyan kiemelkedően csodálatos alkotás. A film megszületése önmagában körülményes volt – a forgatókönyvet többször visszadobták, érthetetlennek, zavarosnak nyilvánítva azt – Huszárik még ekkor sem tudta magát elfogadtatni a hivatalos filmgyártást uralókkal.

Aligha találhatott volna Krúdy Gyula látomásos tudatprózája hozzá illőbb filmes alkotót, mint Huszárik (és Tóth János, akitől a film ötlete származik, és aki ezúttal dramaturgként működött közre). Sára Sándor, Huszárik „földije” nyilvánvalóan Tóth képi világát örökítette tovább, gyönyörűen komponált, festői képekben örökítette meg ezt a letűnt, vagy tán sohasem létezett világot. És természetesen nem feledkezhetünk meg a főszereplő hibátlan alakításáról sem: Latinovits Zoltán, Huszárik kortársa, egy másik sorsüldözött zseni, akinek alakja ezt követően szinte egybeforrott Szindbádéval.

A filmben egyáltalán nincsen jelen klasszikus értelemben vett cselekmény (sokan akkortájt azon vitatkoztak, a filmnek egyáltalán van-e megkülönböztethető jelen ideje), a mű az emlékekre, álmokra, fantáziákra építve alakítja ki saját „kristályszerkezetét”, az európai modernizmus legjobb hagyományaival, Resnais-vel, Fellinivel, Paradzsanovval vetélkedve. A hangulatok, a színek, a hangok, a mikrofelvételeken látható természeti képek, a zsírcseppek összeolvadása a levesben, ezektől válik olyan megfoghatatlanul széppé, miközben végtelenül szatirikus mozzanatokból sincsen hiány.

Nem Krúdy novelláinak konkrét adaptációját látjuk, sokkal inkább egy szabadon értelmezett asszociatív játékot az irodalmi alapra építve. Szindbád állandóan vándorol, utazik, sodródik. A szó szoros értelmében nem cselekszik, csak „van”, létezik. Kallódó sors az övé, ahogyan Csontváryé, Latinovitsé és Huszáriké is az volt. „Sokat utaztam. Most elfáradtam.”

Összemosódik múlt, jelen, álom és valóság, az emlékek lírai talaján haladunk a fiatalságtól a rideg, szomorú elmúlásig, az elmúlt szép dolgok feletti nosztalgiázásig. Nem véletlen, hogy a halál motívuma ezúttal is fontos szerepet játszik a rendezőnél. A megfáradt, őszülő Szindbád végül a templomban végzi be földi utazását és indul utolsó útjára.

Nem próbálok választ találni rá, miért is került a Szindbád a magyar filmtörténeti kánon egyik csúcsára – nem tudnék választani a film számtalan erénye közül –, de tény, ami tény: amellett, hogy hatalmas Krúdy-nosztalgiahullámot indított el annak idején, kevés hazai filmről mondható el, hogy ennyi külön kötetet szenteltek neki, köztük olyan szépséges munkákat, mint B. Müller Magda öt évvel ezelőtt kiadott fotóalbuma. Az pedig magáért beszél, hogy nem csupán a szakma választotta be az „új budapesti tizenkettőbe”, de idén a Filmmúzeum nézői is „minden idők legjobb magyar filmjének” választották Huszárik remekét.

A válasz maradjon annyi: kevés film létezik, melyben ennyire tökéletesen a helyén van minden, ami ennyire – minden túlzás, nagyzolás nélkül – „tökéletes” lenne, ahol minden apró elem, minden lélegzetvétel, minden snitt ennyire pontosan illeszkedne, ennyire gyönyörűen kifejezné azt, amit alkotója (alkotói!) a film nyelvén közölni szeretnének.

Végül a rendező második és egyben utolsó játékfilmjében, a sokáig tervként dédelgetett Csontváryban folytatta a Szindbáddal megkezdett utat, leghíresebb művét azonban nem volt képes felülmúlni.

Ennek egyik oka természetesen a keletkezés zűrössége: Huszárik öt éven keresztül készítette filmjét, melynek főszerepére eredetileg Latinovitsot szerette volna felkérni, aki 1976-ban öngyilkos lett. Helyére egy kevéssé ismert bolgár színész, Itzhak Finzi ugrott be. Fokozatosan érkeztek az újabb és újabb nehézségek. Író írót váltott, a forgatókönyv folyamatosan alakult át, a költségek az egekig nőttek az egzotikus helyszíneken történő hosszú forgatásoknak köszönhetően.

Mikor 1980-ban, hosszú vajúdás után végre a közönség elé került a mű, hatalmasat bukott, mind a közönség, mind a szúrós szemű kritika körében. Huszárik életét addigra már épp eléggé tönkretették az állandó megpróbáltatások, a film hosszadalmasan elnyúló nehézségei, a mellőzöttség és az alkoholizmus.

A Csontváry elsősorban csodálatos képeinek, illetve a művészet és az élet, a művész és a világ kapcsolatát boncolgató fejtegetéseinek köszönhetően válik emlékezetessé. A film mindkét hőse (Csontváry és a Latinovits életútjára hajazó színész) utalhat Huszárik saját sorsára, a sodródó, mindenhonnan kilógó, outsider zseni figurájára. A festő, mint bolond bolyong korának emberi állatkertjében, majd miután meghal, képei eláznak, megsemmisülnek. Huszárik saját bevallása szerint is önarcképét látta Csontváry figurájában, ahogyan Latinovitsnak is önmagát kellett volna eljátszania a színész szerepében.

Az eljövendő normalitás kora, mint a film hőse mondja, majd kórházakat épít, ahol az egészséges embereket kigyógyíthatják eme rettenetes korból, és itt születhetnek majd meg az új Nietzschék, az új Napóleonok, vagyis azok a zsenik, vagy talán bolondok, akiket majd a világ csodál, s egyben retteg tőlük. Mert a művész mindig kicsit bolond, mindig kicsit különc, az átlagemberek számára megérthetetlen kívülálló.

Két film – ennyi az életmű. Mégis, kevés alkotó volt képes ilyen rövid pálya alatt egy teljes szerzői univerzumot építeni. Csonkban maradt, mégis teljes, egész. Egy filmrendező, egy képzőművész, egy önsorsrontó zseni képe rajzolódik ki belőle. „Egy lábnyomot hagyni magam után. Nem többet” – mondta Huszárik Zoltán alig fél évvel a halála előtt, arra a kérdésre, foglalkoztatja-e a halhatatlanság.

Rudolf Dániel

Nem is tudom mikorra vezethető vissza a film iránti érdeklődésem (értsd szenvedélyes rajongásom), talán valamikor ovis koromban történt először, hogy éles kritikusi szemmel elemeztem a Gumimacik aktuális epizódjait. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Jelenleg az ELTE bölcsészkarán tanulok filmtudomány mesterképzésen, korábban kommunikáció szakon végeztem a Kodolányi főiskolán, és időközben diákzsűriztem is pár filmfesztiválon.

Filmek: Elsősorban a filmtörténet és a klasszikusok érdekelnek, ezen belül bármi, Bergmantól a B-noirokig. „Emberi gyengeségemnek” a klasszikus Star Trek sorozat iránti rajongásomat tartom.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..