Fókuszban Nagyítás

Vigyázó szemeink a filmiparra vessük! – A magyar mozi kilátásai Andy Vajna nélkül

Andy Vajna váratlan halála kapcsán számos fontos kérdés vetődik fel a magyar film további sorsát illetően. Cikkünkben számot vetünk a Filmalap eddigi nyolc évéről, és elmélkedünk arról is, hogy mi várható a Vajna-éra lezárását követően.

Az Andy Vajna által megreformált filmtámogatási rendszer jól működő, fejlődőképes és fenntartható konstrukciónak bizonyult. Ez utóbbi kiváltképp fontos kitétel, mivel a filmkészítés egy hosszú folyamat, ezért elengedhetetlen hozzá a gazdasági kiszámíthatóság. Habár a hazai kulturális szcéna különböző területei politikai-ideológiai ellentétek következtében számos sérelmet szenvedtek el az elmúlt időszakban, a filmipar nemcsak hogy nem érzékelt ebből semmit, de még növekedett/fejlődött is. Azonban ha figyelemmel kísértük az elmúlt hónapokban, a filmkultúrán belül észlelhető agresszív és tagadhatatlanul ideológiai-politikai alapú vitákat, akkor jogosan alakulhat ki bennünk némi bizonytalanság a filmipar biztonságát, jövőjét illetően is.

Írásom első felében azt vizsgálom, hogy milyen kételyek és elvárások jellemezték a szakmát a Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásakor. Ezeket aztán összehasonlítom az intézmény jelenlegi eredményeivel, végül pedig kitérek arra, hogy mit tartok a legnagyobb veszélynek a jelenlegi filmes rendszerre nézve.

Kezdeti félelmek a jelen tükrében

A 2011-ben megalakuló Magyar Nemzeti Filmalap (MNF, FA) rettentően szorult helyzetből startolt. A jogutód nélkül megszűnt MMKA (Magyar Mozgókép Közalapítvány) utáni 10 milliárdos adósságállomány és a megtépázott magyar film renoméjának konszolidálása volt az elsődleges cél. A munkát erős társadalmi és szakmai ellenszélben kellett megkezdeni. Tanulságos lehet röviden (és a teljesség igénye nélkül) felsorolni a Filmalap kezdeti időszakában megfogalmazott legelterjedtebb félelmeket/kritikákat, illetve megvizsgálni, hogy ezekre talált-e megoldást az intézmény.

A közvélemény elsősorban Andy Vajna személyét kifogásolta, egyrészt mert azt gondolták, hogy ő majd csak közönségfilmekre ad pénzt, másrészt pedig azért, mert idegenből érkezett, és ezért nem értheti a hazai viszonyokat és szerzői filmes hagyományokat. Számos kritika érte – elsősorban szakmabeliektől – az intézmény frissen átalakított működési struktúráját is, nevezetesen az egyablakos finanszírozási rendszert. Innentől kezdve ugyanis, ha valaki filmet akart készíteni, már csak egyetlen helyre pályázhatott a tervével.

Andy Vajna és Arnold Schwarzenegger

Jó ideig vita tárgyát képezte az is, hogy a Filmalap csak nagyjátékfilmeket támogat, miközben az MMKA kuratóriumai a filmgyártás majd’ minden szegmensét lefedték. Továbbá évekig szegezték a FA-nak azt a kérdést, hogy miért készül elenyésző számú film, és miért nincs rotáció a pályázatok támogatásáról döntő öttagú grémiumban.

E kérdések, kételyek jogosan merültek fel, azonban nyolc év távlatából tisztán látszik, hogy a félelmek jelentős része nem igazolódott be.

2012-ben megindult a filmgyártás, az eleinte kitűzött „termelési” terv (évi 8-10 film) idővel megvalósult. Igaz ugyan, hogy a MNF rendszerében kevesebb alkotás jut pénzhez, mint az MMKA idején, de ez többnyire a filmek technikai minőségén is meglátszik. Az MMKA alatt sok film (akár évi több tucat) jutott kevés pénzhez, így rengeteg ígéretes, de végül félkész alkotás született, míg a mostani rendszer igyekszik teljes értékű, kész munkákat kiadni és végigkövetni egy produkció életét és növekedését előkészítéstől az utómunkálatokon át a terjesztésig.

Magyar Filmszüret: Metro-Goldwyn-Filmalap – Öt éve működik a Magyar Nemzeti Filmalap

Az olyan filmek támogatásával, mint A nagy füzet (Szász János, 2013), az Utóélet (Zomborácz Virág, 2014), a Saul fia (Nemes László, 2015) vagy éppen a Zero (Nemes Gyula, 2015) fokozatosan vált nyilvánvalóvá, hogy Vajnának nem áll szándékában ráerőszakolni a hollywoodi normákat a pályázókra. Ezt támasztja alá számos filmes nyilatkozata is, akik szerint a forgatókönyv-fejlesztés során sem az ipari konvenciók erőltetése a meghatározó, hanem az alkotókkal való közös ötletelés, illetve a javaslatok megfogalmazása (Prizma, 2016).

Mundruczó Kornél és Andy Vajna konzultál a Jupiter holdja forgatásán

A szerzői igényű filmek korántsem szorultak háttérbe a zsánerdarabok mellett. Erre talán a legszembetűnőbb példa a Napszállta (Nemes László, 2018) és Az Úr hangja (Pálfi György, 2018), melyek együttesen két és fél milliárd forint Filmalapos támogatásban részesültek – annak ellenére, hogy egyik sem nevezhető közönségbarát alkotásnak. Fontos megemlíteni, hogy az eleinte csak nagyjátékfilmekre fókuszáló rendszer a dokumentum- (Könnyű leckék, 2018), az animációs- (Ruben Brandt, a gyűjtő, 2018) és rövidfilmek (Ostrom, 2018) felé is nyitott.

S noha az egyablakos rendszer továbbra is egyablakos maradt, néhány kivételtől eltekintve nagyjából ezt is megszokta a szakma. Persze mindig akadtak olyanok, akik a rövidebbet húzták. Schwechtje Mihály évekig kopogtatott a Filmalapnál, mégsem kapott támogatást, így a Remélem legközelebb sikerül meghalnod (2018) című (egyébként remek) alkotását alternatív forrásokból kellett megvalósítania. Pálfi György pedig a nagyszabású Toldi-projektjét bukta el, saját elmondása szerint a Vajnával való személyes nézeteltérés miatt.

Magyar Filmszüret: A függetlenségnek ára van – filmgyártás a Filmalap nélkül

Összességében azonban jó az irány, ezt bizonyítja a temérdek fesztiválszereplés és a számos rangos díj bezsebelése is. Ebben a tekintetben a magyar film nyolc év leforgása alatt jelentős presztízsnövekedésen ment keresztül, és ismét visszaküzdötte magát a világ filmes élvonalába. És akkor az olyan pozitív kezdeményezéseket, mint az elsőfilmesek elindulását segítő Inkubátor program, vagy a filmkészítő táborok, szakmai rendezvények szervezése, nem is említettük. 2017-ben pedig szintén egy hatalmas adósságát törlesztett a filmszakma: ekkor indult meg a Filmalap és a Filmarchívum hosszú távra tervezett közös projektjeként nemzeti filmörökségünk szisztematikus restaurálása és újrakiadása, melynek keretében olyan klasszikusok újulnak meg, mint a Szerelem (Makk Károly, 1970), az Egri csillagok (Várkonyi Zoltán, 1968) vagy a három részletben kiadott és vitán felül meseszépen felújított Fábri-életmű.

Enyedi Ildikó a Berlinale fődíját jelképező Arany Medvével 2017-ben

Azzal máig jogosan lehet vitatkozni, hogy mind a filmügyi kormánybiztos, mind az öttagú döntőbizottság számottevő szakmai egyeztetés – de legalábbis konszenzus – nélkül lett megválasztva. A bizottsági tagok mandátumai ráadásul határozatlan időre szólnak, ami megint csak szokatlan jelenségnek számít (az általános tendencia két év). Továbbá az is vitatható, hogy most valóban jobb filmek készülnek-e, mint korábban. Nos, ezt mindenki döntse el maga, ugyanakkor visszatekintve a Vajna-éra elmúlt nyolc évére elmondható, az eredmények magukért beszélnek.

A források megteremtése – intézményi struktúra

De miben más a Filmalap a korábbi filmfinanszírozási szisztémától? Anno az MMKA idején az állami támogatás folyósítása sokszor akadozott, márpedig filmet készíteni rendszertelenül nem lehet. Ennek kiküszöbölésére a producerek kezükben az MMKA-tól kapott támogatási igazolással (de valódi fedezet nélkül) banki hiteleket vettek fel, ám ezen összegeket az Alapítvány a szükséges állami pénzek hiányában mégsem tudta kifizetni, így számos szakmabeli ment tönkre, vesztette el teljes vagyonát az adósságok/jelzálogok terhe alatt. Ezzel szemben a Filmalap egy rendszeresen érkező, fix összegű támogatást kap, melynek állandó forrását a Hatoslottó játékadójának 80%-a biztosítja, ami évente 10 milliárd forintot jelent (ebből 8,5 milliárd fordítható filmszakmai támogatásra, a maradék pedig saját működés finanszírozására).

Röviden: átláthatóbb és stabilabb lett a rendszer, így elvileg elkerülhető az a tragikus adósságválság, mely az MMKA idején kialakult.

Egy másik fontos tartópillére is van a jelenlegi filmiparnak. Ez a 2004-es Filmtörvényben bevezetett adókedvezmény, melynek értelmében a Magyarországon filmet gyártó vállalkozások automatikus közvetett állami támogatást élveznek. Az adókedvezmény először 20% volt, majd 2014-ben 25-re, 2018-ban pedig 30%-ra emelték, így filmkészítés szempontjából hazánk vált a legkedvezőbb adókörnyezetté egész Európában. Az adókedvezményekhez szükséges forrásokat csakúgy, mint a filmtámogatásra szánt összegeknél is láttuk, más cégek (így az MVM Paksi Atomerőmű Zrt.) befizetéseiből/felajánlásaiból teremtik meg. A filmipar támogatásával a felajánló cégek is jól járnak, mivel ezáltal adómegtakarítást érhetnek el – ez pedig hosszú távon is ösztönzőleg hathat a filmgyártás megsegítésére.

A források megteremtése – nemzetközi kapcsolatok ápolása

Ennek a kimagasló kedvezménynek (továbbá a meglévő filmes infrastruktúrának, a képzett munkaerőnek és a változatos tájainknak) hála Magyarország a külföldi produkciók egyik legnépszerűbb filmes desztinációjává vált egész Európában.

Mivel a magyar filmipar a hazai piac szűkössége miatt nem lehet rentábilis, az adókedvezmény tökéletes válasz a filmgyártás felpörgetésére,

mivel működőképes alternatívát nyújt a hazai szakembereknek. Jóllehet a gigaprodukciók inkább szervizmunkát jelentenek (mivel már kész forgatókönyvvel, konkrét igényekkel és kiforrott koncepcióval jönnek ide), vagyis kevéssé igénylik a magyar filmesek kreativitását, viszont használható tapasztalattal (hogyan működik élesben egy nagy hollywoodi produkció, milyen szakmák és szokások jellemzik), potenciális kapcsolati tőkével és nem utolsósorban háromszor-négyszer akkora gázsival kecsegtetnek, mint a hazai alkotások. Ez komoly fegyvertény, és senki nincs rákényszerítve, hogy külföldi szervizmunkákat vállaljon, ha nem akar. Ehelyett egy filmes dönthet úgy, hogy anyagi megfontolásból egy hollywoodi filmben vállal munkát, majd ezt követően a kreatívabb, szabadabb energiáknak adózva hazai alkotás megszületéséhez járul hozzá.

A Mentőexpedícióhoz (Ridley Scott, 2015), a Die Hardhoz (John Moore, 2013) vagy a Szárnyas fejvadász 2049-hez (Denis Villeneuve, 2017) hasonló monstrumok számos újfajta igényt támasztanak – többek közt új szakmák létrejöttét, a nyugati nagyüzemi filmiparhoz hasonló minták meghonosítását. Ezen igények kielégítésére a Filmalap minden évben támogatja az egyetemi oktatástól független filmszakmai képzések indulását is. Ezáltal egyéb területekről, másfajta szemléletmóddal érkező embereket is fel tud szívni a magyar filmipar, ami remek vérfrissítésként hathat az ágazatra.

Andy Vajna, Havas Ágnes és Radnai Károly a Filmalap székházában

A Filmalap hollywoodi stúdiónormákhoz való finom közeledése tehát nem a művészfilmes hagyományoktól való eltávolodást, kommercializálódást feltételez, hanem egy olyan megfontolást, miszerint a hazai filmes szakembereknek szükségük van állandó munkára, és ezt az igényt a hazai filmgyártás önmagában nem tudná kielégíteni, mert ahhoz egyszerűen túl kevés magyar film forog (és ha sokkal több készülne, az könnyen járhatna minőségi romlással, mivel nem jutna nekik elég támogatás). Ennyi szakembert csak külföldi produkciók behozatalával lehet felszívni, és ezt a lehetőséget remekül ki is használja a Filmalap. Nyitottak a nemzetközi filmszakma felé, mert belátták, hogy ez a lehető legjobb megoldás.

Az aktív nemzetközi együttműködés a pozitív országimázshoz is hozzájárul.

Külföldi sztárok tucatjai az itt szerzett élményeiket osztják meg a különböző közösségi felületeken, mint tette azt Ryan Gosling, Will Smith és Tom Hanks, vagy beszámolnak róla egy-egy talk showban, mint Kate McKinnon, aki az Animal Cannibals egyik dalát és a magyar nyelv kúlságát ismertette meg a világgal. Az már csak hab a tortán, hogy a külföldi produkciók hazai szolgáltatások tömkelegét veszik igénybe, ennek pedig a filmiparon túlnyúlva a magyar gazdaság egészére nézve is kedvező hatásai vannak.

Hogyan tovább?

A fentieket figyelembe véve ma már nehéz Vajnánál alkalmasabb embert elképzelni az MNF élére, mivel senkinek sincs (vagy nem tudunk róla) hozzá hasonló „kétoldalú” rálátása a filmiparra (mind a nagyüzemi hollywoodi filmgyártásra, mind a magyar „kézműves filmkészítésre”). Nemzetközi kapcsolati tőkéje, befolyása, üzleti érzéke és szintén nemzetközi piaci ismeretei egyedülállóak voltak, s a magyar filmszakma ebből rengeteget profitált. Másik nagy erénye volt, hogy értette, de legalábbis tiszteletben tartotta a hazai filmes törekvéseket és egy olyan ars poeticát képviselt, mely részben tán a „kívülállóság” okán is, inkább szakmai, semmint ideológiai koncepción nyugszik.

Bárki, aki ócsárolta Vajnát a politikai klientúrához fűződő ambivalens viszonya miatt, próbáljon meg kormánytól független, szisztematikus filmgyártást művelni Magyarországon. Nem lehet (soha nem is lehetett), és ez alól Vajna sem volt kivétel. Ennek ellenére ügyesen tudott apolitikusan egyensúlyozni politika és filmipar között. Kemény dió lesz hasonló szakmai kvalitású embert találni a helyére, s még nagyobb kihívás olyat, aki politikai értelemben ennyire elfogulatlan.

Ugyan azt nem gondolom, hogy Andy Vajna személyének hiánya önmagában veszélybe sodorná a Filmalap szuverenitását vagy fennmaradását, de elindíthat vagy felerősíthet/meggyorsíthat bizonyos, a filmszakmára nézve kedvezőtlen folyamatokat.

Aki figyelemmel kísérte az elmúlt hónapok filmkultúrát érintő diskurzusait, az némi aggodalommal figyelhette a történelmi filmek körül kialakult parázs vitákat és eseményeket. Számos jobboldali lap egyszerre kezdte el bírálni a Filmalapot és annak vezetőségét mondván, nem készülnek igazi, nemzetet összekovácsoló történelemfilmek. Deák-Sárosi László a Magyar időkben írt kritikájában a Napszálltát szapulta, hazaárulónak és öntudatrombolónak bélyegezve azt, a film elkészülését pedig a következőképp summázta: „Kinek állt érdekében ilyen filmet készíteni? Például az első világháborúban ellenségeinknek számító franciáknak és a nemzetközi gazdasági és pénzhatalom magyarországi helytartóinak, a Magyar Nemzeti Filmalapnak, ami se nem magyar, se nem nemzeti.”

Napszállta – Vannak, akik nemzetközi konspirációt vélnek felfedezni Nemes László filmje mögött

Stefka István a Hunyadi korában játszódó Az utolsó bástya című film forgatókönyvét szedte ízeire, amivel alapvetően nem lenne semmi baj, de az olyan állítások, miszerint egy janicsár nem lehet megnyerő külsejű, mert hódítani jött Magyarországra, komolytalanná teszik a mondanivalóját. Beszélt arról is, hogy baloldali kulturális diktatúra van, s ezen mielőbb változtatni kell. Rövidesen ezután decemberben megalakult a Filmalaptól függetlenül működő Magyar Televíziós Mecenatúra (MTM), amely egy a tévéfilmek, azon belül is a történelmi darabok, támogatására szakosodott szervezet.

Nincs abban semmi kivetnivaló, ha kialakul egy igény az eddigiektől eltérő hangvételű történelmi filmekre. Az viszont már problémás, ahogy ez az igény elő lett adva. Az említett kritikák a szakmaiatlanságon túl teljesen etikátlanok is, mivel sok esetben személyeskedésig, megbélyegzésig fajulnak vagy véresszájú politizálásba vagy ideologizálásba csapnak át. Az az állítás, hogy nem készülnek jó történelmi filmek, szintén cáfolható: A nagy füzet, Saul fia, Aurora Borealis (Mészáros Márta, 2017), 1945 (Török Ferenc, 2017) – csak hogy néhány kiváló alkotást említsünk az elmúlt hat év terméséből. (Az olyan nem Filmalapos mestermunkákról nem is szólva, mint mondjuk az Örök tél [Szász Attila, 2018].) A támadó hangvételű kritikák azonban említést sem tesznek ezekről a művekről, s minden bizonnyal azért, mert történelmi filmes ismereteik az Egri csillagokra korlátozódik.

Szász Attila Örök tél című alkotása előző évben elnyerte a Legjobb Európai Tévéfilmnek járó díjat Potsdamban

Kedvelem Várkonyi filmjét és elismerem, hogy szükség lenne olyan művekre, melyek a nemzeti összetartozást hirdetik, de ezen cikkek kizárólag az epikus, tablószerű történelmi gigaprodukciókban látják a kulturális értéket, vagyis a nagyobb=több elvét hirdetik. Példaként azt hozzák fel, hogy külföldön nagyívű kosztümös sorozatok is készülnek, mint a Róma (2005-2007) és a Vikingek (2013-), míg itthon egyetlen hasonló munka sem született az elmúlt években.

Kiindulva a hazai lehetőségekből, az ilyen kaliberű produkciók elképzelhetetlen terhet rónának a filmiparra.

Példával érzékeltetve, a brit-amerikai-olasz koprodukcióban készült Róma epizódonként (!) tízmillió dolláros büdzséből forgott, ami nagyjából az eddigi legdrágább magyar mozifilm, a Kincsem (Herendi Gábor, 2017) teljes költségvetésének felel meg. A Rómát ráadásul – annak ellenére, hogy témája világviszonylatban is ismert – két évad után kaszálták el, mivel nem hozta vissza az árát.

Tehát hiába kecsegtető, meglehetősen meredek gondolatmenet azt feltételezni, hogy rendszeresen jelenjenek meg nagyívű történelmi eposzok nemzeti nagyjainkról. Ez a megalomániára való hajlam jelentős károkat okozhat a jelenleg olajozottan működő filmgyártásban, mivel számos másik kiváló filmterv együttes költségvetését emésztené fel (vagyis még kevesebb film jutna támogatáshoz), arról nem is beszélve, hogy egy ilyen hazafias szellemiségben készült, nemzetkovácsolásra szánt gigaprodukció (amilyet ezen cikkek szerzői követelnek) esetében a tét is emelkedik, mivel a cél az, hogy minden eddiginél több nézőt érjen el és nyerjen meg a film. Ennek hiányában a film (célját tekintve) bukásra van ítélve.

A Kincsem az MNF eddigi legnagyobb költségvetéséből készült produkciója

Számomra az sem megnyugtató, hogy megalakult a külön költségvetésből működő Magyar Televíziós Mecenatúra. Egyrészt az eleve kérdéses, hogy mi szükség van egy újabb alapra, ha már létezik egy Médiatanács, ahova lehet pályázni tévéfilmes és egyéb támogatásra is (többek közt így készült a A berni követ [Szász Attila, 2014], a Félvilág [Szász Attila, 2015,] a Mindenki [Deák Kristóf, 2016], vagy a Curtiz [Topolánszky Tamás Yvan, 2018]). Az is furcsa, hogy külön figyelmet szentelnek a történelmi filmekre. Ennyi erővel a vígjáték, a horror és a gengszterfilm is külön alapot érdemelne. Végül pedig nem gondolom, hogy az MTM képes lehet az Egri csillagokhoz mérhető, bődületes összegeket felemésztő alkotások elkészítésére (hacsak nem áll rendelkezésére minimum a Filmalapéhoz mérhető éves költségvetés).

A történelmi film az egyik legdrágább műfaj, ráadásul minél inkább haladunk vissza az időben, annál nagyobb kiadásokkal kell számolni. Egy középkorban játszódó történet (olyan, mint amit mostanában követelnek) kivitelezése sokkal több erőforrást emészt fel, mint mondjuk egy ’56-os film. A Kincsem hárommilliárd forintba fájt, s abban nem volt sem csata, sem tömegjelenet. Budapestet pedig egyetlen rövid snitt erejéig láthattuk. Egy, az Egri csillagokhoz hasonló alkotás több ezer fős statisztériát (és/vagy méregdrága SFX-et), hozzájuk szükséges felszerelést, fegyvereket és korabeli épületeket igényelne. Egy igényes csatajelenet leforgatásához pedig külföldről kéne felbérelni (tetemes összegért) egy akciórendezőt – itthon ugyanis nincsen ilyen.

Azt kell látni, hogy történelmi filmek készítésénél ravasz eszközökkel, ilyen-olyan kreatív húzásokkal kell kiküszöbölni az anyagi hiányt.

Vagyis az addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér”-elvét kell követni, ha nem akarunk ismét a Honfoglaláshoz (Koltay Gábor, 1996) hasonló kínos élményben részesülni. Az okos és költséghatékony megoldásokat a Köbli-filmek vagy akár a Saul fia esetében is láthattunk. Nemes filmje a szűk mélységélesség használatával találóan emeli esztétikai értékre a spórolás gyakorlatát. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy Erdély Mátyás operatőri munkáját gazdasági megfontolások vezérelték, de az is biztos, hogy ez a film is a többszörösébe került volna, ha mindent láthatóvá tesz.

Az Egri csillagokhoz hasonló grandiózus történelmi filmek készítése rettentő kockázatos vállalkozás

Annak ellenére, hogy nem lehet rentábilis, nagyívű, epikus történelmi filmre szükségünk van, de annak elkészülését szigorú szakmai szűrők/sztenderdek közbeiktatásával kell monitorozni. Továbbá az ilyen szerzők ellen, akiktől fentebb idéztem, mindenáron és kollektíven kell felszólalnia a filmeseknek, mert problémafelvetéseikből a konstruktív érvek és az etikus magatartás tökéletesen hiányzik. Ez az egész történelmi filmes-ellentét inkább egy ideológiai, semmint szakmai törésvonal mentén alakult ki, ez pedig az alapvetően demokratikusan működő filmiparunk szuverenitását veszélyezteti.

A magyar filmipar most abban a szerencsés helyzetben van, hogy nincs szüksége rendszerváltásra, pusztán apróbb módosításokra és a bevált formulák finomhangolására.

A Magyar Nemzeti Filmalap működési struktúrája, a döntéshozói folyamatok, az intézmény logisztikája” hosszútávú fenntarthatóságot biztosít, minden mást – a művészi megfontolásokat, az esztétikai szempontokat – az alkotók belátására kell bízni. A lényeg, hogy a filmkultúra fejlődéséhez, a különböző művészeti hitvallások gyakorlásához legyen biztosítva a már fennálló keretrendszer. Mivel a hazai filmipar működése nagyban függ az állami mecénáskodástól, ezért hatalmas felelőssége van a kormánynak abban, hogy a politikai/ideológiai nézeteket félretéve (hangozzék ez bármilyen naivan), inkább a filmművészeti érdekeket tartsák szem előtt, és a nemzeti filmipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos pozíciójára olyan embert jelöljenek ki, aki Vajnához hasonlóan szakmai szempontok szerint felügyeli a Filmalapot és behatóan ismeri a nemzetközi filmipar folyamatait.

Mindezt azért tartottam fontosnak leírni, mert mostanság többször volt példa arra, hogy bizonyos politikai megfontolások mentén indokolatlan vagy káros döntések születtek a kultúra terén. Hatalmas pénzek mennek el ilyen-olyan célokra, ehhez képest a filmekre szánt éves költségvetés csekély. Jó lenne, ha azt a picit, ami ténylegesen a kultúrát szolgálja, nem sajátítanák ki önkényes módon ideológiai célokra. Az aggasztó, hazai kulturális viszonyok közt a Filmalap tevékenységét üdvösnek és kivételesnek tartom. A rendszer ugyan nem tökéletes, de működik, és ez mostanában csak nagyon kevés intézményről mondható el. Éppen ezért hagyni kell fejlődni, növekedni, és közben érdemes kiemelt figyelmet szentelnünk rá, mert a filmkultúra fontos és közös érdek a védelme.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

Énekes Gábor a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..