Magazin

A Vadnyugat története női szemmel – Újfajta western született?

A western műfajából évtizedekig hiányoztak a nők történetei, az utóbbi években viszont négy film is erős asszonyokat választott főszereplőnek. Lehet, hogy egy új irányzat születésének vagyunk szemtanúi?

Kétségtelenül a western az egyik legmaszkulinabb filmes műfaj: ha végigtekintünk a történetén, egy kezünkön meg tudjuk számlálni azokat a filmeket, amelyekben nem férfiak a főszereplők. És mivel a western Amerika mitológiájának táptalaja és a nemzeti öntudat fontos formálója, az az érzésünk támadhat, hogy a Vadnyugat meghódításában kizárólag férfiak (sőt, heteroszexuális, fehér férfiak) vettek részt. Arról, hogy ez talán mégsem így volt, a közelmúltban születtek először nagyobb számban filmek: a 2010-es években négy western is női főszereplőket állított középpontba. A Meek’s Cutoff (2010), A kelletlen útitárs (The Homesman, 2014), a The Keeping Room (2014) és a Jane Got a Gun (2016) után talán joggal nevezhetjük tendenciának is, ami zajlik.

Hol maradtak eddig a nők?

Meglepő, hogy a western történetében számos újító irányzat, reformjelenség követte egymást, megkérdőjelezve a gyakran hamisnak, sőt hazugnak tetsző mítoszt, a nők felemelése valahogy mégis kimaradt. Hiába lett egyre erősebb a realizmus, az „igazi Vadnyugat” iránti igény, a revizionista westernekben sem találunk több nőt, mint a klasszikusokban. Idővel a legtöbb férfiak uralta filmes műfajban megtalálták a helyüket a nők – a westernben viszont nem alakult ki ilyen alműfaj, csak elszórtan adódott egy-egy olyan darab, amelyben aktív, cselekvő nők álltak a főszerepben. Ezeket a filmeket viszont azért nem nevezném nőinek, mert nagyrészt azzal tűntek ki, hogy jellegzetesen férfiszerepben ábrázolták a nőket: a Johnny Guitar kemény szalontulajdonosa (Joan Crawford), a Gyorsabb a halálnál pisztolyhőse (Sharon Stone), a Las Bandidas bankrablói (Penélope Cruz és Salma Hayek) inkább szokatlanságukkal tüntettek, s ezek a filmek nem a hitelesség igényével készültek.

Azaz korábban szinte teljességgel hiányoztak azok az alkotások, amelyek valóban női szemszögből mutatták volna be a Vadnyugatot, női történeteket meséltek volna el. (Az egy-két kivétel, például az 1998-as, egy bordély életét bemutató Painted Angels pedig egyáltalán nem ismert a szélesebb közönség előtt). Ha szerepeltek is a filmekben nők, azok csak a férfiak vonatkozásában létezhettek, nem önálló entitásként: a (farmer)feleségek, prostituáltak, megmentésre váró lányok tűntek fel a férfihősök mellett, akik a legritkább esetben élhették a saját életüket. Öntudatos, a saját sorsukat alakító, mégis nőiségüket is megélő figurákat, egyszóval realisztikus női főszereplőket mindezidáig alig találtunk.

riobravo3Ez persze levezethető a western küldetéséből: a dicső eredettörténet meseszerűségéhez megmentésre váró királylányok és a hős szolgálatában álló segítők illettek. Pedig ahogy Berkes Ildikó is kitér rá A westernben, ezzel a nőábrázolással csak a viktoriánus nőideált vitték tovább a westernek, a valóságban ennél sokkal több nő tudott lovagolni, lőni. A westernek egyébként is nagyon kötött karaktereket mozgatnak, de ez a nők esetében odáig korlátozódott, hogy csak a jó-rossz küzdelmének mellékszereplőiként, árnyalatoktól megfosztva jelenhettek meg. A most bemutatni kívánt négy kortárs westernfilm viszont – több-kevesebb sikerrel – megkísérli újramesélni a Nyugat meghódításának történetét: új szerepben – de nem férfiszerepben – mutatják be az asszonyokat, eddig ismeretlen szempontokkal gazdagítva a western műfaját és mitológiáját. Nem mellesleg ezzel egy időben – részben az alkotóik jól csengő nevének köszönhetően – ezek az alkotások a nagyközönséghez is eljutottak.

Feminizmus?

Annak ellenére, hogy mind a négy felsorolt filmben nők a főszereplők, az alkotások mind minőségüket, mind mondanivalójukat tekintve jelentősen eltérnek egymástól. Míg a Jane Got a Gun és A kelletlen útitárs a nők szerepeltetését tekintve a kevésbé sikerültek közé tartoznak, a Meek’s Cutoff és a The Keeping Room amellett, hogy élvezetes, izgalmas filmek, a nők ábrázolásában is egyediek, hitelesek. A fenti kérdéstől nem független, hogy ezeket a filmeket feministának tekintjük-e – ami természetesen nem értékítélet, hiszen mint látni fogjuk, a felsoroltak között akad olyan film is, amely feministának csak fenntartásokkal nevezhető, más tekintetben viszont emlékezetes alkotás. Lássuk tehát, a négy film hogyan mutatja be női hőseit, milyen sorsot szán nekik és mit sugall mindezzel!

A Guardian kritikusa, Lindy West bon mot-ja szerint a Jane Got a Gun nem feminista film, hacsak nem azt értjük feminizmus alatt, hogy van benne egy nő. És valóban: a harcos feministák valószínűleg felhördülnek egy olyan film láttán, melyben a főhősnő első dolga, hogy segítséget kérjen volt szerelmétől az ostromlott otthona megvédéséhez. Mint a filmről írt kritikámban fogalmaztam: „Ezzel a dramaturgiai húzással pedig a Jane Got a Gun nemcsak bebetonozza az ősrégi női szerepeket (a nőt mégiscsak meg kell menteni), elvéve a film lehetséges feminista élét, de a történet tétjét is mérsékli. Hiszen kevésbé izgalmas, ha az ostromlott házat nem egyedül kell megvédenie egy „gyenge nőnek”, hanem ott áll az oldalán egy magabiztos férfi.” Jane (Natalie Portman) ráadásul azonnal megszabadul kislányától, leegyszerűsítve a női szerepek összehangolhatóságának izgalmas kérdését is.

jane_got_a_gun_2A Jane Got a Gun tehát kissé aktívabb női hőst mozgat, mint egy átlagos westernfilm, mégsem mutat túl egy westernkulisszák közé helyezett melodrámán, hiszen a volt szerető, Jane és a sebesülten fekvő férj közti szerelmi háromszög bonyodalmai fontosabbnak bizonyulnak a banditák fenyegetésénél. Eközben pedig szereplők személyisége nem eléggé egyedi és kidolgozott ahhoz, hogy elhiggyük: Jane akár létező személy is lehetett volna, akinek érdemes megismerni a történetét. A felütés forradalmian újnak tűnik, a film kifutása viszont – női szempontból és filmesztétikailag általában – már kevesebb izgalmat tartogat, bár a történet fordulatai okoznak néhány meglepetést.

A kelletlen útitárs már bonyolultabb eset: durván megosztotta a kritikusokat, hogy feminista filmről van-e szó. A film körüli kampány mindenesetre erre a vonására épült, de a Spectator kritikusa, Deborah Ross ugyanúgy érvel, mint West az előző esetben: attól, hogy van benne néhány nő, A kelletlen útitárs még nem lesz feminista. Ross szerint A kelletlen útitárs története minden szempontból férfiszemszögből van elmesélve: a film alkotói kivétel nélkül férfiak, de a történetben is Briggs (azaz a kelletlen útitárs, Tommy Lee Jones) dominál. Még a film befejezésében is: hiába tűnik úgy, hogy A kelletlen útitárs főszereplője Mary Bee Cuddy (Hilary Swank), végül azt látjuk, hogy ő milyen hatással volt Briggs életére, nem pedig fordítva.

a_kelletlen_utitars_2Mások viszont azzal érvelnek, hogy a film szokatlanul árnyaltan, naturalista módon mutatja be a nők életét és szenvedéseit a prérin – ami kétségtelen és nagyon örvendetes is. Van olyan is, aki egyenesen feminista mártírnak kiáltja ki Cuddyt, amiért öngyilkosságot követ el, miután erős, mégis férjre vágyó nőként nem találta meg a helyét a világban. Én viszont ehhez a fordulathoz, így az egész filmhez is jóval ellentmondásosabban viszonyulok: „a film során egyre inkább bebizonyosodik: a helyszín, a pionír-élet nemcsak a nőket, de a férfiakat is tönkreteszi. (…) A jellegzetesen kortárs, kiábrándult gondolatiságú filmet az teszi (átmenetileg) női filmmé, hogy rámutat: ennek ellenére csak a nőket zárják be, a férfiak csendes, civilizáltnak álcázott megszállottságukban élhetik világukat.” És hogy miért csak részben női film A kelletlen útitárs? Pont Cuddy idő előtti kivonása miatt: azzal, hogy a film egyetlen életerős női karaktere is elbukik, a film értelmezési kerete is megszűnik. Cuddy tehetné női filmmé A kelletlen útitársat, hiszen a történet többi női karaktere – az epizodistáktól eltekintve – beleőrült a megpróbáltatásokba, ami ugyan erősen szimbolikus, de nőiségében nem túl előremutató. Briggs az, aki így vagy úgy, de talpon marad, azt sugallva, hogy ő – a férfi – erősebb, alkalmazkodóbb, sőt, még tanul is valamennyit a Cuddyval való találkozásából. Cuddy és Briggs kapcsolata a film nagy részében egyenrangú, partneri (ellentétben a Jane Got a Gun megmentő-megmentett viszonyával), a történet kifutása viszont már a férfiak javára dől el – véleményem szerint a film eddigi logikájával ellentétesen.

Feminizmus!

Érdekes, hogy a filmcsokor első darabja, a Meek’s Cutoff fogadtatásában nem kapott nagy jelentőséget a feminizmusa: a bírálók – amennyiben szóba hozták – természetesnek vették, hogy a filmnek van egy ilyen vonása. Pedig Kelly Reichardt minimalista filmjének nőiségét érdemes elemezni, hiszen látszólag ez a legkevésbé „női” film a négy közül –valójában ebben járnak be a leghosszabb utat a szereplők, korántsem csak fizikai értelemben. A végtelen pusztaságban eltévedő telepes házaspárok nőtagjai ugyanis eleinte a hagyományos western-béli nőszerepeket tükrözik: a pihenőhelyeken kötögetnek, főznek, mosnak. A férjeikhez képest alávetett helyzetben tűrik az utazást: a döntéseket a férfiak hozzák. Egészen addig, ameddig Emily (Michelle Williams) kitör a szerepéből, és nőtársaitól eltérően kézbe nem veszi az életét – amivel talán az egész csoportét megmenti.

meeks_cutoff_2A Meek’s Cutoff sok szempontból figyelemre méltó alkotás – női szempontból azért, mert úgy mutat fel egy erős női karaktert, hogy hiányzik belőle a harcos feminizmus. Kiegyensúlyozott öntudatossága a női felsőbbrendűség megkockáztatása helyett partnerségről mesél, mégpedig nemcsak nő és férfi között. Bár Emily és férje közt is egyenrangú, harmonikus viszony áll fenn, fontosabb, hogy a film fő konfliktusa is a partnerséget érinti: megbízhatnak-e az utazók az útjukba kerülő, magányos indiánban, miután vezetőjük, Meek alkalmatlannak bizonyul a rábízott szerepre. Emily lesz az, aki nyíltan kiáll az indián mellett, aki legyőzi ellenérzéseit és bizalmatlanságát, és szavak nélkül is képes kommunikálni a férfival. Meek ellenben a klasszikus westernek pionírfigurájának karikatúráját nyújtja (külsejében is): a nagyzoló, pökhendi, korlátolt, de magabiztos férfi a hatalmát féltve rémisztgeti a telepeseket az indiánokkal, miközben nem lehet biztosan tudni, szándékosan csapta-e be, vezette-e félre őket, vagy egyszerűen csak eltévedt. A film összetettségét dicséri, hogy az sem egyértelmű, az indián valóban a megmentőjük-e, vagy ő is a biztos halálba vezeti őket.

Nem egyedi jelenség, hogy egy női film a rasszizmusról is szóljon, a nőké mellett a többi elnyomott kisebbség kérdését is felvesse: bár a történetük gyökeresen eltér, a The Keeping Room üzenete, világképe a Meek’s Cutofféhoz hasonló. Hiszen ebben a filmben is kezdetben hierarchikus viszony áll fenn a fehér nővérek és fekete szolgálójuk között, a közös érdekek, az egymásra utaltság és egymás megismerése viszont szoros szövetségessé és egyenrangú baráttá teszik őket. Ugyanakkor ez a film a leginkább nőközpontú, sőt férfiellenes a felsoroltak közül: ugyanúgy ostromszituációt mutat be, mint a Jane Got a Gun, ám itt a három nő valóban teljesen magára van hagyatva a részeg és ellenséges katonaszökevényekkel szemben.

the_keeping_roomA végig feszült és realisztikus film ugyanakkor bonyolultabb feladatot vállal az „erős nők legyőzik a gonosz férfiakat”-sémánál: a győzelem ugyan elérkezik, de hatalmas áldozatok árán – ráadásul ahogy a Meek’s Cutoff is egy cliffhangerrel felérő befejezéssel ér véget, úgy a The Keeping Room záróképe is azt valószínűsíti, hogy a nők szenvedései még korántsem értek véget. Ezt megelőzően pedig ez a film mutatja be legösszetettebben és legexplicitebben a Vadnyugat és a nőiség problematikáját: végig érzeteti, hogy a főhősök kényszerű szerepet vállalnak – mégis végigcsinálják, mert nincs más választásuk. Ezek a nők félnek, hibáznak, de ez nem egyenlő azzal, hogy gyengék lennének. A leginkább szimbolikus fordulat, amikor a film végén női szereplehetőségek elfogytával férfiruhát öltenek. Szívszorító, ahogy a The Keeping Room ezt a sokat használt csavart is új tartalommal tölti meg. Hiszen egész eddig azt csodáltuk, ahogy nőként helytálltak – egy ponton túl viszont kénytelenek lemondani a nőiségükről annak érdekében, hogy életben maradjanak.

the_keeping_room_2Ezzel a huszárvágással oldja meg A kelletlen útitársban is körüljárt, mégis lezáratlan problémát a filmcsokor talán legsikerültebb darabja: Cuddy az öngyilkosságba menekült, nőtársai az őrületbe, a The Keeping Room női főszereplői viszont rendületlenül mennek előre. Bebizonyítják, hogy nem kell szuperhősnek lenni ahhoz, hogy nőként boldogulj a Vadnyugaton, de nincs szükség védelmezőkre sem (mint a Jane Got a Gun esetében). A Meek’s Cutoff és ez a film is látványosan igazolja, hogy a nő, éljen bár a veszélyekkel teli prérin, ér annyit, mint a férfi – vagy akár többet is. Hátha eljön az az idő, amikor egy ehhez hasonló állítás már nem számít ilyen újdonságnak – ehhez viszont elsősorban az kell, hogy még sok női western szülessen.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com