Nagyítás

Alien vs. Prometheus

A Prometheus végül nem ért fel az ígéretekhez. Ez a vélekedés annyira általános nézői és kritikusi körökben, hogy még akkor is önmagát beigazolónak tekinthetjük, ha személyesen tetszett a film. Három ok fűtötte az elvárásokat: a tény, hogy Ridley Scott rendezi, a homályban hagyott kapcsolat az Alien-univerzummal, és az ezekre épülő, hatalmas nyomást keltő marketing. Különösen izgalmas ebből az Alien-univerzum kérdése.

Az Alien-filmek világa annak ellenére az egyik legtiszteltebb „mondakör” a sci-fiben, hogy korántsem egységes a négy film megítélése. (Az AvP-féle eretnekségekkel most nem foglalkozunk.) Az első és a második film általában pozitív véleményeket kap. A harmadikat kevesen szeretik, és aki utálja, az nagyon utálja. A negyediket illetően valamiféle lenézés a leggyakoribb attitűd. Hová illik ezen a skálán a Prometheus?

Tekintve, hogy az Alien-tetralógia mindegyik darabja a maga rendezőjének eredeti, saját képére formált munkája (még a fejlesztési pokolban vergődő harmadik is), hasznos a filmek összevetésében a rendezői kézjegyekre hagyatkozni. Még hasznosabbá teszi ezt a szempontot, hogy igaz a Prometheus esetében is, hiszen a film beismerten Ridley Scott magánakciója, zéró beleszólással bárki más részéről. Ha tehát megnézzük a rendezői hozzáállást, talán foglalkozhatunk a kérdéssel: miért múlja alul a Prometheus az Alien-univerzum eddigi darabjait – vagy miért tűnik úgy?

Alien (1979)

In space no one can hear you scream.

Az eredeti Aliennel nem csak a sci-fi egyik legbefolyásosabb mitológiája jelent meg, hanem magának a science-fiction filmnek egy új iránya, a horror addig ismeretlen szintje és a modern női akcióhős is. Ezek a megállapítások annyira közhelynek számítanak, hogy az ember bele se gondol: mekkora filmről beszélünk itt! Mekkora hatást váltott ki ez a jelentéktelennek induló szörnyhorror! Néhány filmnél óhatatlanul a sors (szerencse/Isten) kezére kell gyanakodnunk, annyira valószínűtlen a végül lezajló valóság. Itt például Dan O’Bannon eredeti forgatókönyvét, mely már eleve számos ikonikus pillanatot tartalmazott, Walter Hill és David Giler producerek írták át, beillesztve a női karaktereket, az androidot és megteremtve a dialógusok jellegzetes szárazságát (H. R. Giger dizájnjához azonban nem nyúltak). Walter Hill meg is rendezte volna a filmet, később mégis a fiatal Ridley Scott mellett döntött, maga pedig producerként maradt a film mellett – ennek a nagyszerű döntésnek köszönhetjük a legtöbbet, mert Ridley Scott aprólékos zsenialitása tette ezt a filmet felejthető monster-slasherből a filmtörténet egyik nagy alkotásává. És végül közösen megtalálták a hasonlóan ismeretlen, fiatal színésznőt, Sigourney Weavert.

Ridley Scott minden rendezői döntése jónak bizonyult, a film általános irányaitól az apró részletekig, a kivágásra ítélt jelenetekig, a híres storyboardig, melynek hatására a stúdió megduplázta a költségvetést. Sok történet és érdekesség kering a gyártásról; összességükben ezt a képet mutatják: a rendező a film készítésének minden fázisában ura volt a helyzetnek, és egyszerre bizonyított kivételes kreativitást a viszonylag szűk anyagi lehetőségek között és látnoki megérzést abban, hogy az újfajta látványvilágból mi fog működni a vásznon és mi nem. Az Alien nem volt eredendően az a mű, amivé Ridley Scott tette, és nem is holmi véletlennek köszönhetően vált naggyá: tudatos, sokszor bátor munka volt végig.

Alien vs. Prometheus

Ugyanaz a rendező, ugyanaz a zsáner, ugyanaz a világ. Mi a különbség? Ellentétben a netes fórumok sötét aggresszivitásával, nem igaz, hogy Ridley Scott elvesztette volna rendezői képességeit; háta mögött remek filmek tucatjával inkább csak nőtt a tapasztalata és gyarapodtak a készségei. Más azonban az ifjú és a mai Scott hozzáállása a filmhez. 1979-ben egy technokrata forradalmárt látunk: mintha minden gondolata a nézőire tett benyomás körül forogna. Ahol nincs mód a technikai kivitelezésre, ott talál egyet, ahol kicsi a film költségvetése, előnyt kovácsol belőle, és csak sejtet, és a látványvilág addig ismeretlen mélységeibe ereszkedik le. 2012-ben a rég befutott rendező nem sokkolni akarja a közönséget, hanem saját kérdéseit akarja eléjük tárni: többet gondolkodik, mint amennyit elképeszt. Talán túl sokat is. És nem törődik az újdonsággal. Kisujjból kiráz egy, a korához képest nagyszerű technikai minőségű látványvilágot itt is, de semmi újat nem mutat vele. Az Alien vs. Prometheus párbajban ez a kulcsszó: az előbbi sok téren forradalmár volt, az utóbbi pedig egy konzervatív darab (aminek az előzetes marketingje valamiért mégiscsak forradalmat ígért).

 Aliens (1986)

This time it’s war.

Az Aliens James Cameron mérhetetlen egójának leglátványosabb kifejeződése. A kezdetektől az övé a film: Walter Hill és David Giler producerek az első forgatókönyv-vázlattól neki adták, lenyűgözve az akkor még szintén alig ismert rendező víziójától (a Terminátor akkor még nem jelent meg). A horrorból akciófilm műfajváltás annyira pofátlan, hogy bele is bukhatott volna a franchise, Cameron azonban minden idők egyik legintenzívebb filmjét készítette el (és azóta sem gyártottak ennél tisztább és nagyszabásúbb akciót). Ha az első film egy megfelelni vágyó rendező kreatív erőfeszítése, akkor a második egy olyan rendező magabiztos, „ezt nektek” filmje, aki bizonyára már akkor is a világ urának képzelte magát.

Ahogyan azóta is, Cameronnak 1986-ban is mindent szabad volt. A film jócskán kitágította az Alien-univerzumot. Kifejtette a Weyland-Yutani cég szerepét, megteremtette a királynőt, protagonistává változtatta az androidot, no és kibővítette – mit kibővítette, felrobbantotta – a film skáláját egy hajóról és egy xenomorphról egy komplett várossá és idegenek százaivá. (Ennél is fontosabb a személyes motívumok és a főszereplő életút-váltásának beillesztése: a film egyrészt az anyaság tematikáját dolgozza fel a maga brutális Ripley-Newt vs. Királynő háborújával, másrészt a túlélő Ripleyből harcos Ripleyt teremt.) Ebben az értelemben a tetralógiából az Aliens áll a legközelebb a Prometheushoz: a Prometheus is skálabővítési kísérlet az Alien-univerzum szemszögéből nézve. Más nézőpontból viszont ez a film különbözik a leginkább; itt van a legkevesebb nyoma a Prometheusban fel-feltűnő horrorelemeknek, és itt filozofálnak (nyíltan) a legkevesebbet. A gondolatiság mélyebb rétegekbe húzódik vissza. Helyette lőnek. A hozzáállás eltérése meglehetősen látványos.

Aliens vs. Prometheus

Mindkét film egy önbizalommal jócskán megáldott író-rendező teljességgel saját teremtménye. Egyikük mindig is meg volt győződve róla, hogy bármit megtehet, másikuk mára érte el ezt a meggyőződést. A különbség, hogy James Cameron a maga harsány dinamizmusával egyszerűen le akarta nyűgözni a közönséget (mint mindig azelőtt és azóta), Ridley Scott viszont saját 2012-es Olümposzáról egy egzisztenciális kérdések felvetésére szánt sci-fit akart beleerőltetni nem annyira a közönség zsigereibe, mint inkább elméjébe. Hatás a kérdések ellen: döntse el ki-ki maga, melyik a szimpatikusabb megközelítés; én hajlok arra, hogy Cameron örök eredményessége magában hordja módszerének igazolását. (Említést érdemel még az a különbség is, hogy az Aliens szerves bővítés, a Prometheus viszont kissé erőltetett. Előbbi nem is játszódhatna más világban, utóbbinak viszont egyáltalán nem lett volna kötelező kapcsolódnia hozzá.)

Alien3 (1992)

The bitch is back.

„Development hell.” Ha van mintapéldája, akkor ez az. A forgatókönyvet újra és újra átírták. A helyszínt monostorból börtönné változtatták, megtartva az eredeti díszlet egy részét; hétmillió dollárnyi felépített díszletet viszont sosem használtak. A vágás egy évig húzódott. Több sikertelen rendezőtoborzási kísérlet után Walter Hill immár másodjára vállalta majdnem a rendezést, és ahogy először, most is visszalépett, egy elsőfilmes javára. Ám a Fox, a producerek és David Fincher végül összevesztek egymással, és nem is egy stábtag hagyta ott az egészet munka közben. A fejlesztési pokol annyira megviselte Finchert, hogy kisétált a vágás előtt, kijelentve, hogy nem érzi a magáénak a filmet (és utólag is visszautasított minden kapcsolatot vele).

A film mégis jellegzetesen fincheri mű. Talán nem olyan, amilyennek ő szánta, és lehet, hogy ha ő szabadabb kezet kap, a legtöbb néző nem gyűlölné annyira a végeredményt, de attól még a kézjegye meghatározza a filmet, és képtelenség meg nem látni benne az erőt. Az Alien3 éppen olyan szándékos erkölcsi vákuumban mozog, mint a Hetedik vagy a Harcosok klubja. Az atmoszférája éppen olyan piszkos, nihilista és pesszimista. A karakterek néha kísértetiesek, szerepeik sosem egyértelműek, a dráma pedig összezavaró bizonytalansággal bontakozik ki. Senki sem tudja már eldönteni, mennyi a tudatos atmoszférateremtő törekvés és mennyi a véletlen. Tény, hogy az Alien3 a legkevésbé közönségbarát része a sorozatnak.

Ami működik a filmben, az viszont pont az atmoszféra. Egészen más a hatásmechanizmusa, mint az első, szintén a hangulatra építő filmben: ott egy világos célt, a rettegést szolgált minden, itt a mérgező és bizonytalan légkör önmagáért van, a film kétségei magukat táplálják csupán, nagy részén eluralkodik a passzivitás, a végső önfeláldozás pedig csaknem non sequitur – ugyanennyi erővel meg is menekülhetne vagy áldozattá is válhatna Ripley harmadik, katonából most gerillává fejlődő változata. Mindez nem feltétlenül negatívum. Amellett, hogy a legkevésbé közönségbarát, megkockáztatom, hogy ez a rész a legegyedibb is a sorozatban. (Én magam majdnem ugyanannyira kedvelem, mint a többi hármat.)

Alien3 vs. Prometheus

A Prometheusból éppen az egyediség és a hangulat hiányzik. Egyenes, kiszámítható, tisztességes a nézővel szemben, ez viszont nyilván azt is jelenti, hogy kiszámítható, mint unalmas, az ég szerelmére – minden, csak nem Alien3. Ridley Scott nem akart vagy nem mert provokálni, Fincher sosem riadt vissza tőle. Ám fordítsuk visszájára a képet: ugyanez a másik oldalról nézve garantálja az emészthetőséget, befogadhatóbbá teszi magát az alkotást – a Prometheus valószínűleg hosszú távon is népszerűbb marad szegény 1992-es kísérletnél.

Alien – Resurrection (1997)

Beyond salvation.

Ha Scott aprólékos forradalmár, Cameron kirobbanó egomán, Fincher csalódott nihilista, akkor Jeunet egyszerűen játékos. A negyedik Alien elszórakozik a franchise-zal, és kitűnőt mulat. A humora pedig hideglelős. Eredetileg, Joss Whedon forgatókönyvével – micsoda elképzelés – egy jóval vidámabb, Firefly-szerű Alien-mozi született volna meg, Jean-Pierre Jeunet rendező azonban már azelőtt is világossá tette a szürrealitás iránti vonzalmát (Delicatessen, Elveszett gyerekek városa). És ahogyan az abszurd rétege rákerült az eddigi sci-fi-akcióhorror rétegekre, az azzal a lendülettel el is idegenítette a rajongótábort. Irónia és önirónia, hatalmas adagokban, nyakon van öntve vele a sztori, csorog a képekből. Ahogy a xenomorph saját csapdájukkal fagyasztja meg kínzóit, ahogy csaknem emberré válik, ahogy a szedett-vedett csapat parodizálja az eddigi determinált túlélőket, ahogy az androidból itt minden eddiginél emberibb renegát lesz – és ahogyan Ripley, a harcos, önmagában egyesíti azt, amit meg akar óvni azzal, amit el akar pusztítani: a negyedik Alien a feje tetejére állítja saját világát, és közben pusztító egysorosokkal szórakoztat.

 Az sem segít a filmen, hogy a háttérsztori itt a legsötétebb: emberi keltetők, klónozási kísérletek, a Föld direkt veszélyeztetése, humán-idegen hibridek, ezek mögött pedig egy számító nagyvállalat helyett a sokkal félelmetesebb hadsereg. A játékos felszín alatt mélyebb fagy húzódik, mint az előző részek bármelyikében. A jelek szerint sem az abszurd, az irónia és a könnyedség, sem a lappangó, végletes sötét nem áll jól az Alien-franchise-nak; én ugyan szívből rajongok a negyedik részért, de az elsöprő többség vélekedése egészen más.

Alien: Resurrection vs. Prometheus

A Prometheus komoly. Ridley Scott nem játszik. Amilyen mélynek szánja a kérdéseit, olyan komolyan veszi a zsánert is, melyet egykor segített megteremteni. Nyoma sincs benne öniróniának (vagy egyáltalán bármiféle önreflexiónak, legyen gúnyos vagy sem). Pedig lehet, hogy segített volna a film fogadtatásában, ha Scott lazábban veszi a műfaj szabályait; legalább annyit elérhetett volna vele, hogy tartogathatott volna némi meglepetést a számunkra, melyből a Prometheusban egy sincs – a negyedik Alien viszont lépten-nyomon teli van vele. A Prometheus határozottan túl szabályos, míg az Alien: Resurrection igen szabálytalan. Ki tudja, talán létezik egy középút. Másfelől viszont, ahogy mondtam: a jelek szerint az abszurd, az irónia és a könnyedség nem áll jól a szériának. Ridley Scott talán a komolysággal döntött jól; nem rajonganak a filmjéért, de biztosan nem is utálják.

Alien-tetralógia vs. Prometheus

Az Alien-sorozat különleges a franchise-ok között, mert mind a négy része markánsan más. A rendezői stílusok teszik azzá. Ugye, nem elképzelhetetlen egy önismétlő, lassan hanyatló Alien-horrorsorozat? A tetralógia az eredeti sci-fi horror mellett mégis egy nagyszabású akciófilmet, egy pesszimista drámát és egy abszurdba hajló akciókomédiát foglal magába. Az univerzumot ugyan Ridley Scott teremtette, de nem uralkodott fölötte; Walter Hill és David Giler kormányozták producerként, de megengedőek voltak rendezőik felé.

A Prometheus az Alienhez képest nem forradalmi, bár a technikai nagyszerűsége megvan. Az Alienshez képest nem hatásos, bár az önbizalma eléri azét. Az Alien3-hoz képest hiányzik az atmoszféra. És határozottan komolyabban veszi magát, mint az Alien: Resurrection. Mindez nem szükségszerűen negatívum: csak más.

Ha hátrányként értelmezzük a különbségeket, akkor egyértelmű, hogy a Prometheus azt a minden más mögött meghúzódó hibát követte el, hogy kiszámítható és szabályszerű lett egy olyan filmes környezetben, melyet előtte a kiszámíthatatlanság és szabálytalanság uralt. Ha elfogadjuk, hogy Ridley Scott tudatosan törekedett a konzervativizmusra ebben a filmjében – hogy sokat jelentő kérdéseit nyugodtan feltehesse –, akkor viszont csak a marketing volt a hibás, amely forradalmat ígért egy nem arra szánt filmtől. Az viszont biztos, hogy a markáns rendezői kézjegy nagyon hiányzik a Prometheusból. Nem látok benne semmi jellegzeteset, és ez az egy kétségtelenül hátrány a tetralógiához képest.

Korán van még a verdikthez. De egy érdekes gondolat nem hagy nyugodni. A Prometheust eleve két részesre tervezték (legalább), a befejezése nyitott, és elméletben már a folytatás címe is megvan: Paradicsom. A Paradicsom – ha így hívják majd – a Teremtők világára visz el minket. Monumentális ötlet egy monumentálissá bővített vegyes Alien-Prometheus univerzumban. Lehet, hogy a franchise következő nagy váltása a szemünk előtt zajlik, és az ötödik Alien-film valójában egy kétrészes, klasszikus, hatalmas sci-fi eposz lesz – és csak azért nem látjuk, mert még csak az elejét ismerjük? Ha igen, akkor Ridley Scott mégiscsak forradalmat hozott ismét az Alien-univerzumba.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..