Nagyítás

Jobb kint, mint bent – az Amerikán kívüli világ Tarantino szemével

Quentin Tarantinót nem vádolhatja senki direkt moralizálással, vagy azzal, hogy filmjei tanító jellegűek volnának. Gengsztereket, tolvajokat, gazembereket, alvilági figurák tucatjait mutatja be a filmvásznon – kivétel nélkül. De hiába az általános értelemben vett jóságtól való eltávolodás, Tarantino filmjeinek mindig vannak mélyebb rétegei, amelyek nem tolakodnak az arcunkba, viszont érdemes róluk gondolkodni. Például az, hogy az ember hol és hogyan boldogulhat leginkább.

Az ember mindenhol egyforma, maximum a körülményei mások. Teljesen mindegy, hol él, legyen az Európa, a Távol-Kelet vagy az Amerikai Egyesült Államok, mindenki ugyanúgy indul neki az életnek; ugyanazok a motivációi, csak másképp jut el a céljáig. Ezt mindenki tudja, aki felnőtt valahogyan, és rendelkezik legalább átlagos intellektussal. Hogy jön ez a filmvilághoz? Quentin Tarantino megmondja.

Amikor Vincent Vega hollandiai kalandjairól mesél a Ponyvaregényben Jules-nek, kimondja a világ egyik legegyszerűbb és leginkább csontig hatoló tényét: „Tudod, Európában is ugyanaz a szar van, mint itt, de mégis minden egy kicsit más”. Ugyanúgy van mozi, mint Amerikában. Csak épp nem papírpohárban lehet üdítőt inni, hanem szép üvegpoharakból. Ugyanúgy járnak az emberek McDonald’sba, csak ott nem sajtos negyedfontos a sajtburger, mert az európai ember megtanult dekában meg grammban számolni, nem használja már az elavult fontokat. Az élveteg népek ugyanúgy tolják a gandzsát, csak épp sokkal felvilágosultabban csinálják ezt is: vannak kijelölt helyek, ahol legálisan lehet füvezni, és nem kell attól rettegni, hogy egy óvatlan pillanatban rabosítják az embert egy szál cigi miatt.

PulpFiction

Tarantino bírja az Egyesült Államokon kívüli világot, ez tény – erre a legtöbb filmje rámutat. A fenti klasszikus jelenetből pedig kiderül, hogy gyakran Európát Amerika fölé helyezi. Mintha onnan ez a hely egy kifinomultabb és élhetőbb világnak tűnne. Gyönyörűen mutatja ezt Butch, a nem kifejezetten finom úriember szerepében tetszelgő ökölvívó, aki épp’ egy ütéssel küldte halálba az ellenfelét és az ő felesége – aki francia. Legalábbis franciául beszél. És nagyon finom, és nagyon nőies, és egy személyben testesíti meg a gyámolítandó és törékeny kislányt, a naiv feleséget, akire még egy órát se lehet rábízni, és a szerető istennőt, aki pillanatok alatt elcsábítja fáradt, de tesztoszteronfelhőben megérkező urát. Csak egy keveset csicsereg neki franciául, ezen a végtelenül buja és erotikus nyelven, és a néző hirtelen elrepült Amerikából egy sokkal emelkedettebb helyre – ahol nincsenek Marsellus Wallace-ok, nincs üldözés, nincs halálfélelem, csak a biztonság van és a nyugalom, a szerelem és a bizalom.

De nem csupán a Ponyvaregényben láthatjuk az USA és más földrészek szándékos összehasonlítását, különbségeinek felnagyítását. Tarantino, mielőtt az amerikai függetlenfilm egyik (ha nem a) legkiválóbb művészévé vált volna, videotékában dolgozott, és egyébként is filmőrült lévén mindent megnézett, ami a keze ügyébe került. Így vált zsigeri részévé a Távol-Kelet filmművészetének minden rezdülése, filmjeinek képkockái, és – ha a helyébe képzeljük magunkat – így alakulhatott ki benne az a tisztelet és egyfajta idealizált kép az Amerikától távol eső világról, amely későbbi filmjeiben is megmutatkozik. És vajon mi az, ami jobb, de legalábbis jobbnak tűnik máshol, mint Amerikában?

Django-Unchained

Jobb a fekete férfi, aki nem amerikai, hanem Afrikából hurcolt rabszolga, viszont a Django elszabadul című opuszban mindenkit lemészárol, aki megérdemli (és mindenki megérdemli). Természetesen a filmnek európai alapjai vannak, eredetije az az 1966-os Sergio Corbucci által rendezett western, melyben Franco Nero játssza a főszerepet. Ezen csavart egyet (sokat?) Tarantino, és a végletekig stilizálja a Vadnyugatot, valamint idealizálja azt, aki valójában nem is odavaló, hanem csupán kényszerűségből éli ott keserves életét. Nem mutatja egyértelműen jónak, de mégis úgy érezheti a néző, hogy Djangónak oka és a legmesszebbmenőkig joga van bosszút állni.

Amerikánál jobb a Távol-Kelet. Legalábbis a Kill Bill című film szerint a japán Hattori Hanzo által készített kard a legnagyszerűbb dolog, amit ember alkothat. Bár gyilkos fegyver, és készítője sok évvel azelőtt felhagyott mesterségével, mert nem tudott megbirkózni a tudattal, hogy gyilkosok és gonosztevők használják művészetét. A hozzá érkező Menyasszony kedvéért mégis kivételt tesz, hiszen ő is helyénvalónak látja a bosszút, amit Bill érdemel. Tarantino itt is egy távoli világba helyezi azt, ami Amerikában nem lenne elég hangsúlyos. A Menyasszonynak el kell mennie Japánba, hogy ott találjon támogatóra egy olyan tervhez, ami nem áll másból, csak mészárlásból és zsigeri bosszúból. Ott erkölcsileg és morálisan is megértésre lel. A flashbackekből pedig kiderül, hogy a távoli Keleten lehet ellenállhatatlan harcossá válni. Igaz, nem Japánban, hanem egy kínai mester jóvoltából (aki még a japánokat is lenézi – ami ugyancsak szenzációsan csavaros rétege a filmnek). Mindenesetre aki elég kemény és alázatos, legyen bármilyen nemzetiségből érkező, azt a kínai mester megtanítja a nemes harc művészetére. A Kill Billből kiderül, ki az, aki arra érdemes, és ki az, akinek kötelező elbuknia, mert nem tanulta meg az élet egy igen fontos leckéjét: az egó sose vezeti az embert tiszta utakra – mindig elhomályosítja az agyat és az érzékeket.

kill_bill_uma thurman

Későbbi munkáiban, az Aljas nyolcasban vagy a Becstelen brigantykban nem ilyen hangsúlyos Európa vagy a Távol-Kelet idealizálása. Második világháborús opuszából nehéz lenne kihámozni, ki a legellenszenvesebb figura (mert valójában mindenki az), talán csak a legkevésbé antipatikust lehetne kiemelni, Shosannát. Őt is csak azért, mert úgy érezzük, mégiscsak rendben van halomra gyilkolni a nácikat, ha már ők kiirtották az ember teljes családját. Ez az egyetlen azonosulási pont vele, hiszen ő sem vegytiszta karakter. Sérült és bosszúvágyó, és bár drukkolunk neki, az embert azért elfogja a viszolygás, mikor megjelenik a vásznon. A zsidó katonák sem egyértelmű győztesei a filmnek, elvégre úgy kell végül összekaparniuk szedett-vetett csapatukat, és menekülniük. Mindamellett azzal, hogy Tarantino a történetét áthelyezte Európába, nyilván kevesebb lehetősége adódott az Amerika-Európa párhuzam boncolgatására. Legutóbbi alkotásából, az Aljas nyolcasból pedig teljesen kimarad ez az európai elvágyódás. A sztori vadnyugati, és az összes szereplő ebből az amerikai közegből meríti minden aljasságát: az északi és déli katonák, akik végül már maguk sem értették identitásukat, a bűnözők, akiknek egyetlen vágyuk volt, hogy életben maradjanak – és lehetőleg nem fogságban.

De nem is ez a fontos Tarantinónál. A filmjeiből tisztán kiérződik, hogy csodálattal tekint az Amerikán kívüli világra, nem tartja annyira mocskosnak és romlottnak, mint az Egyesült Államokat. De minden filmjének van egy ennél jóval fontosabb üzenete: éljen az ember bárhol, legyen akármilyen nemzetiségű, mindig ugyanaz motiválja – a boldogságkeresés. Még ha az bosszú formájában jelenik is meg.
[author_bio author=”moldovan0804″]

Moldován Tünde

Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..