Nagyítás

Cassavetes színháza I.

John Nicholas Cassavetes valójában színházi
rendezõ volt. Emberközpontú beállításai, az általa alkalmazott színészek
egyénisége mind a színház világát idézik. Alkotásait azonban egyedül filmes
eszközökkel lehetett megvalósítani, jeleneteit a vászon számára írta.

Persze Cassavetes „társulatának” tagjai, Peter Falk vagy Ben Gazara nem a színház világából ismert személyek a magyar olvasók, moziközönség vagy tévénézõk számára. Peter Falk  – mellesleg Falk Miksa magyar író és politikus dédunokája – inkább mint Colombo, Ben Gazara pedig inkább, mint gonosztevõ vált híressé. Ám gondoljunk csak Colombo felügyelõ kellékeire, s már-már egyértelmûvé válik: valódi, velejéig színházi színészrõl van szó Falk esetében. John Cassavetes filmjeiben nyújtott alakításai ezt a véleményt mindenképpen elmélyítik.

Amúgy John Cassavetes maga is felvette a detektívruhát. Johnny Staccatóként egy éven keresztül egy dzsesszzenész-nyomozó bõrébe bújt az ötvenes évek végén. A sorozatbõl öt epizódot saját maga rendezett. Két epizódban a késõbb számos film zenéjét megkomponáló John Williams is szerepet kapott. A film noir mûfajához közelítõ sorozat bár a közönségnek, sõt a kritikusoknak is tetszett, mégis leállították a gyártását s leszedték az NBC mûsoráról.

Sokan az ötvenes évek amerikai televíziózás megkötöttségeinek, szokásainak hatását emelik ki Cassavetes filmjeirõl szólván. Valóban mindez felismerhetõ filmjeiben, fontosabb azonban az az improvizációs technika, ami már elsõ filmjét is elindította. Ám – talán meglepõ módon  – Gina Rowlands a rendezõ halála után rámutatott, hogy a rögtönzés csupán látszat, munkamódszer inkább, Cassavetes valójában kötött forgatókönyvvel dolgozott. A megtervezett improvicáció egyértelmûen a színházból kölcsönvett eszköz.

Elsõ filmjének – Tony és Leila történetének – a Shadows, (magyarul New York árnyai ) címet adta. A film legelején leszögezte: filmje  teljes mértékig improvizációkra alapul. Mindennek nem csak a tökéletes történetvezetés mondd ellent, hanem Gina Rowlands késõbbi nyilatkozata is. A rendezõ amúgy kétszer is leforgatta filmjét, elõször 1957-ben, majd két évvel késõbb. A film elsõ verziója elveszett, Ray Carney Cassavetes-kutatónak 17 évébe került, amíg 2003-ban rábukkant az addig ismert 1959-es verziótól teljesen elütõ alkotásra. A szenzációs felfedezésrõl több mint száz újság számolt be a világ minden tájáról 2004-ben. Gina Rowlands azonban igencsak haragos lett Carney-ra.

Cassavetes
azért forgatta újra filmjét, mivel a New York-i metróban elvesztette a két 16 mm-es tekercseket. Az eredeti filmen jó néhány ponton változtatott a rendezõ. Eredetileg volt például egy jelenet, melyben Tony és Leila együtt játszik egy zongorán, s közben csókot váltanak. Ez mindenestül kimaradt az újraforgatott változatból. Könnyen lehet, hogy az újraforgatás során már elveszett valami az improvizáció frissességébõl, ám lendületébõl nem vesztett a film.

A hatvanas években hollywoodnak forgatott két filmet. Mivel nem szerette a stúdió atyáskodását, s nem kapta meg a munkától a kívánt szellemi szabadságot, rendezõként szakított Hollywooddal. Azonban, mint színész, hogy önálló terveit valóra válthassa, továbbra is feltûnt sikerfilmekben. Így Roman Polanski filmjében a Rosemary gyermekében õ alakította Guy Woodhaus-t, Rosemary férjét, vagy a Piszkos tizenkettõben Victor Frankót, az egyik elítéltet. Az Ernest Hemingway regényébõl készült 1964-es Gyilkosok címû filmben a késõbbi elnök Ronald Reagan mellett tûnt fel. Egy interjúban késõbb úgy nyilatkozott, hogy utálta azt a filmet.

John Cassavetes pályája számos momentumában hasonlít Orson Welleséhez. Nem csupán azért, mert mindketten kötõdtek valamiképp a krimi világához, de azért is, mert a sikerfilmek bevételét saját alkotásaikra fordították. A számára hírnevet szerzõ filmszerepek után a Shadows rendezõje némiképp rendbejött anyagilag és visszatérhetett a rendezéshez (Arcok, 1968; Férjek, 1970; Mini és Moskowitz 1971).

Az Arcok (Faces) cím igen jellemzõ Cassavetes mûvészetére, nem meglepõ, hogy késõbb Faces Distribution-nek nevezte el filmirodáját. Jellemzõ, hiszen filmjeiben elõszeretettel használta a premier plán beállításokat. Néha szereplõi az egész vásznat betöltik, eltakarva ezzel a történéseket, s kiemelve belõle a legfontosabbat, az embert. Bár az Arcok nem elégszik meg egy diagnózis felállításával, Cassavetes mégsem ítélkezik, ám minden eszközt megragad, hogy közel kerüljön szereplõihez. A film minden építõköve a helyén van , mégis talán Richard Forst szerepe a leginkább kimunkált. John Marley Cannes-ban el is nyerte a legjobb férfi fõszereplõért járó díjat.

A következõ film a Férjek (Husbands) Peter Falk, Ben Gazara és John Cassavetes féktelen mulatozása. Néhány jelenetben úgy tûnik fel, mintha S³awomir Mrozek: Mulatság címû színdarabjából lépett volna elõ a három alak. Ám Cassavetes nem zárta el õket a világtól, mint a lengyel szerzõ. A házasság mindennapjai elõl futó három szereplõt rászabadítja a gyanútlan mindennapokra. Ez talán a leginkább színpadkész mûve Cassavetesnek, nem csoda, hogy több színházban játszották adoptált változatát, köztük 2002. január 8-ától Magyarországon a Gárdonyi Géza Színházban.

a cikk folytatása

 

Szentpály Miklós

Szentpály Miklós a Filmtekercs egyik alapító tagja. Magyartanárként és újságíróként végzett a PPKE bölcsészkarán, doktori címet szerzett. Több folyóiratnak ír irodalomkritikákat, magyar mint idegen nyelvet tanít. Specializációja a filmtörténet, a filmnyelv lehetőségei, a szépirodalmi adaptációk, a sci fik, képregényfilmek és szerzői filmek.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..