Fókuszban Nagyítás

Egy rocksztár filmrendező angolos eleganciával – Danny Boyle filmjei

Bűnözök és drogosok, álmodozók és áldozatok, zombik és egy kihunyt csillag. Tragédia, komédia, románc, horror, sci-fi, bármi jöhet. Danny Boyle azon ritka filmesek egyike, akinél nincs határ és nincs szabály, megalkuvásmentes, mégis bátran kísérletező attitűdje eredménye: a kortárs film egyik legváltozatosabb rendezői életműve

Kevés filmrendező van, aki olyan szerencsés pozícióban van, mint Danny Boyle. Változatos, ötletes, az átlagtól teljesen elütő mozikat képes alkotni sokszor nagystúdiós berkeken belül, kaméleon-szerű rendezői képességeit a kritikusok és nézők egyaránt éltetik. A Gettómilliomosért hazavihette az Oscar-díjat és még egy James Bond film direktori székére is nemet tudott mondani, amikor a producerek nem engedtek szabad kezet neki.

De vajon mitől tudnak filmjeire egyszerre ráharapni a kifinomult ízlésű sznobok és a könnyed szórakozásra vágyó nézők?

Egy jó műfaji alkimista, vagy netán egy eltévedt művészfilmes?

Ha lehetne a brit filmest valakihez hasonlítani, akkor leginkább a 70-es évek újhollywoodi fenegyerekei (Scorsese, Coppola, De Palma, Spielberg) juthatnak eszünkbe vagy akkori angol kortásaik (például Nicolas Roeg). Maga Boyle se tagadja le hatásait, sőt abszolút küldetéstudattal kívánja tovább vinni elődei radikális gondolkodásmódját.

„Roeg olyan filmeket alkotott, amik a maguk korában elképesztőek voltak. Felnőtt filmek, felnőtteknek szóló témákkal, felnőtt erőszakkal, felnőtt szexualitással. És félek, hogy elvesztettük vagy elveszíthetjük az ilyen filmeket” – ahogyan fogalmazott Danny Boyle egy interjúban. Akármihez is nyúl biztos, hogy izgalmas, komplex alkotásokat láthatunk. Stílusosak, pörgések, dögösek, véresek és olyan pofátlanul kezelik a már ismert filmes szabályokat, mint hősei a társadalmi elvárásokat.

 

Tévéséből sikeres rendező – Pár lépésben

Az ír felmenőkkel rendelkező, 1956-os születésű Danny Boyle-t kellően sok kulturális behatás érte, ami indokolhatja filmjeinek változatosságát. Erősen katolikus, munkásosztálybeli családban nevelkedett, eredetileg papnak készült, hogy aztán maga egy lelkipásztor beszélje le a szemináriumra való jelentkezésről (felnőttkori magát spirituális ateistának tartja). Angol irodalmat és drámát tanult az egyetemen és színházi rendezőként is kezdte karrierért a 80-as években. Viszont a film iránti lelkesedése már ekkor is megvolt, leginkább Francis Ford Coppola Apokalipszis most című mesterművének köszönhetően, ami elementáris hatással volt az akkor huszonéves angol fiatalemberre.

Boyle számára Coppola energiáktól feszülő, kaotikus és brutális képsorai mutatták meg a mozi erejét, így nem meglepő, hogy ugyanezt a kinetikus energiát látjuk viszont a filmjeiben.

A színháztól egyenesen a BBC-hez vezetett az út. Kevéssé ismert tévéfilmek és minisorozatok voltak első szárnypróbálgatásai a film médiumában. Ezeknél viszont sokkal jelentősebb volt a producerként jegyzett 1989-es Elephant, ami az északír konfliktus véget nem érő erőszakos körforgását ábrázolta húsbavágóan realisztikus és dokumentarista eszközökkel. A rengeteg vitát kiváltó rövidfilm már előre jelezte, hogy Boyle nem félt a merészebb témaválasztástól és ábrázolásmódtól. Nagyjátékfilmes debütálása viszont jóval később következett be 1994-ben.

Sekély sírhant

A Sekély sírhant máris jelentős áttörést hozott Boyle karrierében. Ugyan a 94-es cannes-i filmfesztiválon történt világpremierhez jóval később, csak ’95 januárjában kezdték vetíteni az angol mozik, a lelkendező kritikák és a szájhagyomány az év legsikeresebb brit filmjévé tették és még Amerikában is bemutatták.

A film három jóbarát kálváriája, akik holtan találják negyedik lakótársukat és úgy döntenek, hogy eltüntetik a holttestet és szétosztják maguk között azt a táskányi pénzt, amit a hulla mellett találtak. Természetesen az ismeretlen pénz egyre nagyobb feszültséget és paranoiát gerjeszt a trió tagjai között, akik végül egymás ellen fordulnak véres végkifejlettel.

A kritikusok és nézők egyaránt dicsérték Boyle érett, megfontolt, sokszor Hitchcock-ot megidéző rendezését,

a csavaros forgatókönyvet és a három főszereplő (Kerry Fox, Ewan McGregor és Christopher Eccleston) pazar játékát. Boyle már itt demonstrálta sokoldalúságát hiszen a film kiváló érzékkel egyensúlyozik a krimi, a vérbő thriller és a fekete vígjáték között, amibe még némi társadalomkritikát is becsempészett: antihőseink a megszerzett pénzt rögtön költeni kezdik, hogy „jobban érezzék magukat” és elfelejtsék, hogy bizonyos szinten vér tapad a kezükhöz. De a Sekély sírhant nemcsak Boyle számára volt az első lépés, hanem a producer Andrew MacDonald-nek és a gyógyszerészből forgatókönyvíróvá vált John Hodge-nak is, akikkel Danny Boyle nagyon szoros és mai napig tartó munkakapcsolatot ápol.

A Sekély sírhant kritikai és anyagi sikere, díjai alapozták meg azt a filmet, ami Danny Boyle-t hivatalosan is a nemzetközi színtér legizgalmasabb rendezői közé emelte, valamint új erőt adott a 90-es évek elején botladozó brit filmiparnak. Nem sok rendező mondhatja el, hogy egy valódi kultfilmet alkotott, de ha valami, akkor az 1996-os Trainspotting mindenképp annak számít.

Trainspotting

A Trainspotting jó helyen volt jó időben. Irvine Welsh vaskos és részletekben gazdag nagyregényét John Hodge öntötte feszes, rövidebb, mégis minden fontosabb mozzanatot megtartó forgatókönyvé, az alacsony alig másfél millió fontos büdzsét Boyle dinamikus, intenzív és vizuális szempontból is kreatív rendezéssel ellensúlyozta (elég csak a szőnyegbe süllyedéses jelenetre emlékezni). Képes volt egy olyan filmet alkotni, ami műfajilag nehezen beskatulyázható (a drámától kezdve a fekete vígjátékon át, a társadalmi szatíráig terjed), mégis mindenki által fogyasztható. A drogfüggőség, a társadalom szélére csúszott fiatalok és a 90-es évek Skóciájának kiábrándult korhangulatának súlyos témáját pedig fiatalos energiával, emlékezetes karakterekkel és kiváló zeneválasztással teszi befogadhatóbbá. A Mark Renton alakító Ewan McGregor már visszatérőnek számított, a baráti körét alakító színészeket pedig ugyancsak kiváló érzékkel válogatta ki az angol rendező.

A Trainspotting igazi nemzetközi sikertörténet volt.

Kijövetelekor felrobbantotta az angol mozikasszákat, zenei albuma platinalemezes siker lett, ami sokak szerint egymaga kikövezte az utat a 90-es évek közepén nagyot durranó britpop zenekarok (Blur, Pulp) áttörése előtt. Amerikában rögtön a Ponyavaregényre adott angol válaszként tekintettek rá, és a siker nem is maradt el. John Hodge forgatókönyve Oscar-jelölést kapott, Boyle pedig hirtelen feljegyzett név lett a hollywoodi producerek kis fekete noteszában.

A Trainspotting nemcsak kritikai, de stilisztikai szempontból fontos pillért képez Boyle filmográfiájában, hisz itt mutatta meg, hogy képes stilisztikai eszköztárát az adott filmhez igazítani. Ugyanakkor innentől a dinamikus és laza kamerakezelés, a feszes vágások és montázsok (legtöbbször zenei alapra) máig alapvetően meghatározzák Boyle filmjeinek képi világát, hangulatát és tempóját.

 

Kísérletek és műfaji játékok – Hollywoodon innen és túl

Szinte logikusnak tűnt, hogy az Álomgyár tárt karokkal fogja fogadni Boyle-t a Trainspotting sikere után, a negyedik Alien-film rendezői székét rögtön fel is ajánlották neki. Viszont Boyle (nem először és nem utoljára) visszautasította a kompromisszumok csapdájával fenyegető ajánlatot, és inkább brit pénzből megrendezte Az élet sója című romantikus vígjátékát, ami ugyanakkor már amerikai helyszíneken forgott és nevesebb amerikai színészek is feltűntek (Cameron Diaz, Ian Holm, Holly Hunter) benne.

Azonban a stílus, az éjfekete humor, és a nem éppen szokványos történet, amiben emberrablók, milliomosok, gengszterek, szerelmesek és az eseményeket manipuláló angyalok is feltűnnek mind-mind az angol direktorra jellemző nonkonform, eredetiségre törekvő hozzáállást tükrözik. Kevésbé ismert és a korában eléggé megosztó alkotás Boyle pályájában Az élet sója, ami csak mostanában találja meg közönségét, de egyben újabb példa arra a szándékra, hogy a rendező a lehető legtöbb műfajban akarja kipróbálni magát.

Az élet sója

Az új évezred hajnalán történő amerikai debütálás papíron tökéletesnek tűnt. Alex Garland váratlanul nagy sikert arató regényét, A part-ot kívánta Boyle filmre vinni, ehhez pedig minden eszközt meg is kapott. Nagy költségvetést, a fiatal Leonardo DiCaprio személyében egy igazi sztárt, a legprofibb stábot, miközben bajtársai MacDonald and John Hodge is mellette voltak.

Viszont a paradicsominak tűnő thaiföldi forgatás inkább pokoli lett, a hatóságok pedig egy évekig elhúzódó környezetszennyezési pert is akasztottak a filmesek nyakába. A part-ot kijövetelekor egyaránt karóba húzta a kritika és a közönség nagy része is, a kohézió, a regény fontosabb pontjainak hiányát emelgetve, egy unalmas és zavaros adaptációnak elkönyvelve. Maga Boyle sem emlékszik rá vissza jó szájízzel, egy 2017-es beszélgetés során elárulta, a forgatás felénél döbbent rá, hogy képtelen azonosulni a történet szereplőivel, és

a kellő tapasztalata se volt meg ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa a nagyszabású látványt és a belső tartalmat.

Bár A part nem lett anyagi bukás, a negatív reakció mégis arra késztette Boyle-t, hogy visszatérjen Angliába. De a „minden rosszban valami jó” elv is érvényesült, mert A part munkálatai során kötött barátságot Alex Garland-el, az író pedig ekkor vetette fel Andrew Macdonald-nek egy olyan zombifilm lehetőségét, amiben az élőhalottak nem csoszognak, hanem futnak áldozatuk után. Ez az ötletcsíra volt az, ami Boyle-nek is megtetszett, majd végül kigyökerezett a 28 nappal később-ben, amit joggal lehet tekinteni a 21. század egyik legnagyobb hatású horrorfilmjének. Egy film, ami a Trainspotting-hoz hasonlóan megint a legjobb időben jött ki, és újra felkeltette a filmesek érdeklődését a zombifilmek iránt.

A part

A vadállati gyorsasággal támadó élőhalottak ötlete, ami gyakorlatilag újra veszélyessé és félelmetessé tette őket, már eleve nagy húzóerőnek bizonyult, de Boyle mai szemmel is bátor, unortodox rendezése csak még emlékezetesebbé teszi a filmet. A posztapokaliptikus Anglia lepusztult helyszíneinek autentikusságát nemcsak a díszletek, hanem a film nyers, szemcsés képi világa is kiemeli. Utóbbi szándékos húzás volt: Az operatőr Anthony Dod Mantle nem hagyományos filmszalagra, hanem korai digitális kamerákkal vette föl a filmet.

A könnyűnek számító Canon X1 kamerák nemcsak ezt a nyers látványt tették lehetővé, hanem az intenzív kézikamerás mozgásokat is, amik a zombitámadásokkor van jelen.

A híres jelenet, melyben Cillian Murphy főhőse a kihalt London utcáit járja, pont ezeknek a kameráknak köszönhetően jöhetett létre. Mivel a büdzsé alacsony volt, a hidakat és tereket nem lehetett CGI-vel megtisztítani: Boyle és stábja gerillastílusban forgatták le ezeket a szekvenciákat, hajnali órákban, alig egy-két óra alatt, hogy ne okozzanak nagy forgalomfennakadást. A rendező elmondása szerint normális filmkamerákkal csak ennyi idő lett volna a beállítást összehozni, digitálissal ezt a kritikus időtartamot sikerült leredukálni és sikeres felvételeket készíteni. Bár az összehasonlításokat próbálta kerülni, a George A. Romero féle zombifilmekhez hasonlóan a 28 nappal később is erősen reflektál az emberi társadalom viselkedésmintáira és 9/11-es terrormerénylet utáni feszült, paranoiás hangulatra.

28 nappal később

A 28 nappal később újabb fontos mérföldkőnek számított az angol rendező pályáján, nemcsak a sikere miatt, hanem az új munkakapcsolatai miatt is. Innentől kezdve ugyanis Danny Boyle stábjának ekkortájt lett vissza-visszatérő tagjai Anthony Dod Mantle operatőr és John Murphy zeneszerző is, akikkel először az egy évvel korábbi Trampli című tévéfilm kapcsán dolgozott együtt.

Boyle eklektikusságát mi sem bizonyítaná jobban annál, minthogy a következő projektje homlokegyenest más lett, mint a 28 nappal később?

A 2004-es Milliók, mely a híres gyerekirodalmi szerző Frank Cottrell Boyce regénye alapján készült (sőt Boye maga írta a forgatókönyvet) egy katolikus kisfiú Damian Cunningham (Alex Etel) története, aki bátyjával együtt több millió fontra talál rá. Viszont mivel Anglia három héten belül átáll az euróra, így a mesés kincs is értékét veszítheti, így a testvérpárnak, de leginkább Damien-nek kell döntenie, hogy vajon mire használják a sok pénzt.

A Milliók-ban Danny Boyle a rá jellemző lazasággal és egyéniséggel ver hidat az ifjúsági filmek, a mágikus realizmus és a társadalmi dráma között. Az élet sójához hasonlóan itt is megmutatkozik az ateista Boyle nem éppen konzervatív hozzáállása a vallásossághoz, az előbbi mozi machináló angyalaihoz hasonlóan a Milliók is emberi tulajdonságokkal ábrázolja a megjelenő katolikus szenteket, akik próbálják Damien-t a helyes út felé terelni.

Milliók

Ha Boyle-t igazán be kéne sorolni valahová, akkor leginkább a kommersz filmrendezők és az egyedi, szerzői jegyekkel azonosítható auteur filmesek közötti pontba, a mid-cult-ba illik bele. Alapvetően ismerős műfajokkal és stílusjegyekkel dolgozik, viszont ezekbe narratív szinten mindig visz valami csavart, ami által mindegyik alkotásán érződik egyfajta frissesség, újdonság-érzet. A felnőtt néző intelligenciájának tisztelete, az a fajta történetmesélés, ami nem szájbarágós. Mindenhez pedig hozzájön a rendkívül erős vizualitás, Boyle számára a kép is ugyanolyan fontos filmes elem, mint a szöveg. Sőt, sokszor az igazán kifejező képi megoldásai, montázsai, torzításai, gyors mozgásai azok, amik igazán kifejezik a jelenetek energikusságát. A klasszikus auteurekre jellemző személyesség talán kevésbé van nála jelen, életműve hektikus változatossága miatt.

Az erőteljes, stilizált képi világ mellett (aminek formálásában döntő szerepe lesz digitális technológia határaival folyton kísérletező Anthony Dod Mantle-nek), ha van még egy visszatérő elem Boyle filmjeiben azok a főszereplők. A part Richard-át leszámítva, az angol direktor a társadalom alján élő, küzdő hősökkel dolgozik, akik legtöbbször kínkeservesen próbálják saját érdekeiket képviselni gyakran lehetetlen körülményekkel szembesülve. A Trainspotting fiataljai, vagy a 28 nappal később Jim-e, a küzdő-vérző munkásosztály tagjai, akik a társadalmi támogatás híján legtöbbször csak magukra számíthatnak. Éppen ezért sem meglepő, hogy Danny Boyle ritkán castingol ezekre a szerepekre ismert szupersztárokat, sokkal inkább a szerephez illő, kevésbé ismert neveket, akikkel a néző is jobban tud azonosulni.

Napfény

A kritikusok által agyondicsért, de a mozikban meglepően kevés vizet zavaró Milliók után, Boyle ismért új területet választott, méghozzá a sci-fit. Társa ezúttal újra Alex Garland volt (akinek annyira bejön a zsáner, hogy azóta íróként és rendezőként is csak sci-fit alkotott), a közös eredmény pedig a 2007-es Napfény volt. Nyolc asztronauta utazik a Nap felé az Icarus 2 nevű űrhajón, azzal a céllal, hogy a fedélzeten lévő óriási atombombával újra beindítsák a kihunyni kívánó csillagot, ami teljes megfagyással fenyegeti a Földet. És nemcsak a felmerülő technikai problémákkal kell szembenézniük, hanem azzal a titokzatos erővel is, ami az előző expedíció, az Icarus 1 legénységét eltüntette.

Danny Boyle és Alex Garland annyira komolyan vették a Napfényt, hogy szinte szó szerint három évet áldoztak rá az életükből.

Egy évig csiszolták a forgatókönyvet, egy évig tartott a produkciós fázis (beleértve a három hónapos forgatást) és egy évig az utómunka. Mivel a 2002-es Solaris remake bukása után az amerikai nagystúdiók ódzkodtak sok pénzt adni egy űrben játszódó sci-fire, Boyle a függetlenfilmes Fox Searchlight-tól, valamint angol forrásokból fedezte a műfajhoz képest alacsonynak számító, de utolsó centre kiszámolt 40 milliós büdzsét. Viszont ezzel sikerült is megtartania azt az alkotói szabadságot, ami számára mindig is fontos volt.

A Napfényben Boyle számos ismert film hangulatát gyúrja egybe. A 2001: Űrodüsszeia és a Solaris meditatív nyugalmát és epikus méreteit, A nyolcadik utas: a Halál és A tengeralattjáró klausztrofób, nyomasztó hangulatát. Valamint a film utolsó harmadában már a horror is erősen jelen, aminek kapcsán Paul W. S. Anderson Halálhajó című filmjét hozta fel viszonyítási alapnak. A stáb egyenesen a NASA-val konzultált a speciális effektek hitelessége érdekében, a filmben látható aranyszínű űrruhákat pedig szándékosan tervezték úgy meg, hogy a bennük lévő színészek látótere le legyen redukálva. Boyle azt akarta, hogy ők is azt a fojtogató bezártságot érezzék, mint az általuk megformált karakterek.

Napfény

Mindezek ellenére a Napfény se lett siker és még a kritikusok közül is sokakat megosztott, akik úgy vélték, hogy a film horrorfilmes váltása inkább kizökkentő és sikertelen próbálkozás a kamaszkorú közönség megnyerésére. Ironikus nyilatkozat, mert Boyle valószínűleg ezt azonnal elutasítaná, és inkább a „túl ambiciózus” kritikát fogadná el. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a Napfény-nek inkább az utóétele lett hosszabb a DVD/Blu-ray kiadásoknak köszönhetően, és Boyle sok más filmjéhez hasonlóan ma már a Napfény is kultstátusznak örvend.

Egyre inkább úgy tűnt, hogy Boyle azt a bélyeget hordja magán, hogy egy olyan rendező, akinek dicsérik a filmjeit, de senki se látja őket.

De aztán jött egy teljesen váratlan bombasiker, ami ismét a porond közepére vitte az angol rendezőt.

 

Kultmozisból Oscar-díjas, Oscar-díjasból meg nem alkuvó művész

A Gettómilliomos önmagában legalább annyira váratlan, underdog sikertörténet, mint hősének Jamal Malik-nak (Dev Pattel) a sorsa. Egy Indiában játszódó szerelmi melodráma, indiai szereplőkkel, amiben végig nemcsak végig indiaiul beszélnek, de minden képkockájában hűségesen követi a bollywoodi filmek stílusát? Egy olyan stílust, ami fittyet hány a nyugati filmek dramaturgiai szabályaira, és ahol a szegénység és a nélkülözés realisztikus ábrázolása tökéletesen megfér a látványos táncjelenetekkel és elrugaszkodott fantasztikummal? Sokak szemében ez a project csak egy jó gesztusnak, tisztelgésnek tűnt Boyle-től az indiai kultúra iránt, ami kizárt, hogy világsiker legyen. Mégis az lett.

Fokozatosan, filmfesztiválról, filmfesztiválra gyűjtötte a Gettómilliomos az érte rajongókat, és mire a mozikba került onnantól kezdve át lett törve az a fal, ami Bolye előző filmjeinél ott volt. Az egzotikumra, újszerűre vágyó közönség (akik valószínűleg soha nem láttak bollywoodi filmet) valósággal tódultak a mozikba, a szájhagyomány, a pozitív visszajelzések pedig egyre jobban megpörgették a film forgalmazását is. A pozitív, életigenlő üzenettel és energiától kicsattanó alkotás a lehető legjobb időben, karácsonykor került az amerikai nagyközönség elé és az érdeklődés nem lankadt.

Gettómilliomos

Hamarosan bejelentkezett az Akadémia, és mire a 81-ik Oscar-díj átadóján eső módjára zúdultak rá az elismerések és a díjak (szám szerint nyolc), addigra már több mint kétezer amerikai és világszerte még több ezer filmszínház játszotta a három indiai muskétás történetét. Maga Danny Boyle is hazavihette a legjobb rendezésért járó kis aranyszobrot, a Gettómilliomos mai napig sokrétű és hosszú karrierének legsikeresebb állomása.

Ráadásul még abból a szempontból is szimbolikus, hogy a műfaji kísérletezésről ismert rendező egy olyan kultúraspecifikus zsánert tudott közelebb vinni a nyugati közönséghez, ami gyakorlatilag a legjobban illett hozzá. A bollywoodi masala filmet, amiben a legkülönfélébb műfajok (a románc, a vígjáték, az akciófilm, a melodráma vagy akár a gengszterfilm is) keveredik egymással, egy sokszínű, de egységes egészet alkotva. A Gettómilliomos pedig ez előtt tiszteleg – noha néhány indiai rendező és akadémikus szerint ez nem jól sikerült.

A nagyszabású siker továbbra se skatulyázta be az angolt a stúdiókonform rendezők közé, továbbra is a saját feje után ment, keresve azokat a filmterveket, amik számára is kihívást jelentenek.

A 127 óra pedig pontosan egy ilyen filmterv volt. Aron Ralston hegymászó története, aki egy sziklaomlás után beszorulva, öt nap fogság után saját karjának amputálásával tudott kiszabadulni, annyira megindította Boyle-t, hogy közel négy éven keresztül tervezte filmre vinni. A forgatókönyvet a Gettómilliomost megíró Simon Beaufoy segített neki formába önteni. Boyle megközelítése ez volt: „Ez egy akciófilm egy emberről, aki nem tud mozogni”. Mert hát igen, hogy lehet egy történetet mozgalmassá, izgalmassá tenni? Igazi rendezői kihívás, de Boyle ezt is megoldotta.

127 óra

A 127 óra legnagyobb bravúrja, hogy egyszerre képes egy rendkívül feszült, izgalmas túlélőthriller és egy intim, személyes dráma lenni melynek főhőse egy extrém helyzetben szembesül saját létének törékenységével. Egy extrém helyzet, ami által át kell értékelnie mindent, amit eddig tett vagy megtehetett, hogy kinek és miért hiányozhat. A szabadulásért és az új életért óriási árat kell fizetnie, de a túlélésért cserébe egy másik emberré fog válni, kívül is, belül is. Az emberi akaraterőnek, bátorságnak állít emléket a 127 óra, amiben megvannak a Boyle filmekre jellemző erősen stilizált momentumok (Ralston emlékei és hallucinációi) ugyanakkor sokkolóan realisztikus feldolgozása a megtörténteknek. Maga, az igazi Aron Ralston is egy dokumentumfilmhez hasonlította, a csúcspontnak számító amputálási jelenet pedig annyira hitelesre sikerült, hogy az a nézőket is kikészítette. A Huffington Post riportja szerint Az ördögűző óta nem volt film, amin annyi ájulás és hányás volt, mint a 127 órán.

Boyle következő projektjei sem sorolhatok a könnyen fogyasztható filmek közé.

A 2013-as Transz, ami közös nevezőre hozza a heist filmeket és a pszichológiai thrillert, csaknem húsz éve ott porosodott a rendező fiókjában, ugyanis eredeti szerzője Joe Ahearne még közvetlenül a Sekély sírhant sikere után adta oda neki a forgatókönyvet. Boyle John Hodge segítségével alaposan újraírta, az eredmény pedig egy rendkívül csavaros, sikamlós szexel, groteszk, fekete humorral és brutális erőszakkal teli műfajhibrid lett, melyben egy művészeti árverésekkel foglalkozó szakember Simon (James McAvoy) egy csapat rabló markába kerül, akik rajta keresztül próbálnak megszerezni egy festményt. Az eseményekbe még az emlékkihagyásokkal küzdő Simon terapeutája (Rosario Dawson) is belekeveredik, konspirációk, árulások és véres meglepetések sorát elindítva, ahol senki sem az, akinek mondja magát.

Transz

A Transz újbóli bizonyítéka volt Danny Boyle kreativitásának és az önismétlést elkerülni kívánó szándékának, de mint karrierében számos alkalommal, ez a film is a nézők torkán akadt. Szintén visszafogott, inkább kritikai siker volt a Steve Jobs melyben az életrajzi filmek megszokott szerkezetét rúgta fel azzal, hogy csupán három fontos pillanatot választott ki a zseniális cégvezető életéből és azokon keresztül mutatja be karrierének, emberi kapcsolatainak és személyiségének változásait. Viszont szemben korábbi filmjeivel a Steve Jobsban nem az akció, és a gyorsan változó események határozzák meg a cselekmény menetét, hanem az intenzív párbeszédek, amiket nem más, mint Aaron Sorkin írt le. Bár Boyle hagyja, hogy Sorkin dialógusai és a karakterek egymással való interakciója vezesse a filmet, vizuális érzékenységét itt is kamatoztatni tudta (Alwin Küchler operatőr a három szegmenst három különböző formátumra rögzítette).

Az elvárásokkal szándékosan szembemenő, lázadó attitűd enyhülésének is tekinthető, hogy Boyle 2017-ben elkészítette a Trainspotting folytatását,

amiben az egész eredeti stáb visszatért a rajongók legnagyobb örömére. A szintén Irvin Welsch regénye alapján íródott T2 Trainspotting természetesen sokszor megidézte az első filmet, miközben a nosztalgia csapdájára, a modern világra és a 40 fölötti férfiak kapuzárási pánikjára is reflektált, amivel Boyle elkerülte, hogy a folytatás csak egy üres másolata legyen a 96-os kultfilmnek és ezzel adott neki sajátos hangnemet és karaktert. Legújabb mozikba kerülő alkotása a Yesterday pedig egy igazi feelgood, nyári romantikus-zenés vígjáték képét tükrözi, ami nem meglepő tekintve, hogy az angol romantikus vígjátékok nagymestere Richard Curtis jegyzi a forgatókönyvet. Viszont elég csak a 25. Bond film körüli kiszállásra gondolni és biztosak lehetünk benne, hogy közönségbarátibb hangvétel ide vagy oda, Danny Boyle még mindig sziklaszilárdan ragaszkodik saját elképzeléseihez.

T2 Trainspotting

Annak ellenére, hogy immár dolgozott amerikai stúdiós környezeten belül, amerikai tőkéből, maga az amerikanizálódás sosem fenyegette Boyle-t. Ami egyrészt megalkuvásmentes és kihívásokat kereső rendezői attitűdjének is köszönhető, másrészt nem kötelezte el magát százmilliós költségvetésű franchise-filmek mellett (még a felmerült Bond-project is inkább az angol kötödés miatt vetődött fel). Marvel vagy DC-filmet Danny Boyle rendezésében nem fogunk látni, ő sokkal személyesebb mozik rendezője.

Bár a nemzetközi elismerést már rég kipipálhatja, továbbra is hűséges az angol filmgyártáshoz, és inkább koprodukcióban gondolkodik, a Hollywoodba költözés helyett.

De persze a sokoldalúság híveként Bolye nemcsak a filmrendezéssel foglalja el magát: Aktív producer, két tévésorozatba is besegített az elmúlt években, megrendezte a 2012-es londoni olimpia nyitóceremóniáját, időnként visszatér a színházhoz is, valamint 2017-ben sikerült egy 30 millió fontos támogatást megszereznie, ami egy manchesteri filmiskola alapjaihoz volt szükséges.

Hogy miként vélekedik Danny Boyle magáról a filmkészítésről és a filmről? Van erre válasza: „Ahhoz, hogy filmkészítő legyél, vezetőnek kell lenned. Megszállottan vágynod kell a cselekvésre. Az emberek mindig a könnyebb utat választják ezért keményen kell dolgoznod, hogy valami szokatlant, valami mást hozz létre. Műfajt váltani, másfajta filmeket készíteni jó ötlet. Egyfajta útja annak, hogy újra sebezhetőnek érezd magad, hogy újra érezd azt a fajta ártatlanságot. Mindezt persze körültekintő kereteken belül”.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..