Magazin

Emberek és istenek – Titánok harca (1981) vs. A titánok harca (2010)

titanokharca1Perszeuszt, a félistent mondják a görög mitológia egyik legfeddhetetlenebb alakjának, akinek egyetlen bűne sem volt, de még olyan vétke sem, amin szépíteni kellene. Nem csoda hát, hogy Hollywood kétszer is szemet vetett az ártatlan hős történetére, először 1981-ben a Titánok harcában, később 2010-ben annak újrájában. Utóbbit egyébként az a Louis Leterrier rendezte, akinek új filmje, a Szemfényvesztők épp ezen a héten debütált a mozikban. Ebből az apropóból vetettük össze az első Titánok harcát a remake-kel. 

Egyből felvetődik a kérdés, hogy van-e értelme összehasonlítani két ilyen nem túl kimagasló és nem is maradandó filmet, amik a maguk műfajában épp’ hogy megütik az átlagos szintet. Ez egyébként összefügg azzal a másik fontos kérdéssel, hogy mikor van létjogosultsága egy remake-nek. Nagy általánosságban azt szokták mondani, hogy akkor, ha a korábbi változatot már nem nézi senki. Ez jelen esetben egész biztosan fennáll, de Hollywood egyébként sem hagyna ki egyetlen olyan lehetőséget sem, amikor régi ötleteit hasznosíthatja újra látványosabb köntösben.

Már az 1981-es változat is nagy költségvetésű produkció volt (összehasonlításképpen: az egy évvel korábbi A Birodalom visszavág 18 millióból forgott, míg a Titánok harca 15 millióból), így nem meglepő, hogy az új filmben, A titánok harcában is elsősorban a látványra feszültek rá a filmesek. Ennyiben aztán ki is merülhetne a Leterrier-féle Titánok leleménye, kisebb hangsúlyeltolódások azonban csak akadnak a változatok között. Egy időre félretéve a filmek minőségével kapcsolatos ellenérzésünket – és szem előtt tartva azt, hogy a középszerű töltelék-produkciók többet árulhatnak el egy adott korszak filmkészítéséről, mint a kiemelkedő alkotások – nézzük végig, mi az, ami a CGI-on kívül új az A titánok harcában.

A gyermek és a felnőtt

Az 1981-es Titánok harcában a narratíva megőrizte a mitológiai történet szekvenciális, láncszerű epizodikusságát és fordulatos cselekményét. A dramaturgia több hullámban több kisebb tetőpontot ér el, aztán mintegy mindezek következményeként jutunk a fővonalhoz, amelyikben Perszeusz Medúza fejéért indul. A játékidő közel feléig tehát nem érünk a célegyenesbe, vagyis a végső nagy végkifejlethez vezető eseményszálakhoz. A megelőző kisebb történetek gyakorlatilag egy elnyújtott expozíció részét képezik, amelyben megismerkedünk a fiatal főhőssel. Az ókori történethez hasonlóan – ahol természetszerűen minden a főhőshöz kapcsolódik, hisz az ő saját történetét szándékozták megörökíteni – a film központja is maga a hős. A régi Titánok hatása így olyan, mintha egy életrajzi filmet néznénk, Perszeusz származástörténetét, ahol az események nem látszanak oly erősen összefonódni, és ahol a narratívának sem csak egy tetőpontja lehet.

Talán részben ebből is következik, hogy Desmond Davis változata sokkal meseszerűbb, mint Leterrieré. Harry Hamlin fiatal Perszeusza és kedvese, az ártatlan Androméda sokkal gyermekibb, naivabb, tisztább, mint Sam Worthington Perszeusza, aki ráadásul nem is Androméda kezét nyeri el. A korábbi filmről inkább állítanánk, hogy egy varázsbirodalomban játszódik, sokkal mesésebb elemekkel és fordulatokkal, mint az újról, annak ellenére, hogy mindkettő fantasyvilág. 1981-ben a kaland izgalma hajtotta a cselekményt, ahol a varázslatos eszközök és juttatások száma kimeríthetetlennek tetszik, és ahol a tét sem olyan világrengető. A séma itt a legrátermettebb testvér kíváncsiságát és bátorságát idézi az őt megillető jogos jutalommal. Perszeusz az egész játékidőn át Perszeusz, a dicsőség pedig azért jár számára, mert az, ami. Az istenek megjutalmazzák, mert nem kéri, cselekszik, bár igazán nem kell megerőltetnie magát. Számára nincsen létfordító döntés, nincs küzdés, csak vállalnia kell az utat, és minden megy magától. A mesés körülmények ettől pedig még hangsúlyosabbá válnak. A csodák a 1981-es világ alapvető komponensei, mindez pedig egy nagyobb összefüggésre, a sorsszerű elrendezésre mutat.

titanokharca2

Érdekes ebből a szempontból a 2010-es változat, ahol kevésbé a főszereplő, inkább az eszme és a pátosz áll a középpontban. Itt is megvan az életrajzi jelleg, a hőssé válás motívuma, de Perszeusz jelleme nem eleve kész, hanem küzdés eredménye, ami jóval szélesebb kontextusba ágyazódik. Leterrier filmjében a meseszerűség sokkal inkább eszköz-cél jellegűvé válik, megtámogatva az egyenes dramaturgiával (ami lesimítja az elágazásokat és lényegesen egyszerűsít), valamint a háromnegyedes csúcsponttal. Itt minden szál egy kifejletet támogat, méghozzá azt, hogy Perszeusz vállalja önmagát. Az 1981-es változatban – bár nagyjából mindenki sejtette – nem is volt fontos Perszeusz származása, az újban viszont központi témává nő, ami az istenekkel való kapcsolat megváltozása miatt is lényeges. Korábban a csodák és a kalandok számítottak, most az identitás. Sam Worthington eleve egy másfajta hőst formál, aki felnőttesebb és férfiasabb, sőt, az új Androméda sem ártatlan kamasznaiva, hanem erős, felelősségteljes és maszkulin alak. A racionális, célirányos cselekmény így egy sokkal harciasabb és agresszívabb világot ábrázol, ahol nem a csodát kell keresnünk.

Nem arról van szó, hogy az új filmből hiányozna a segítség, hiszen egyik hős sem varázsos önmagában, az egyetlen képességük úgymond a „félistenség”, vagyis hogy számukra nyitott a világ misztikus fele is. Varázserejük nincsen, de képesek használni a varázslatos tárgyakat, amiket az olümposzi istenek biztosítanak nekik, a két Perszeusz közötti különbség pedig a felhasználásuk módja. A „fiatal” Perszeusz az 1981-es Titánokban magától értetődőnek veszi meglétüket és szívesen is alkalmazza őket, talán sokszor némileg felelőtlenül is, mert számára nincs tétje a használatuknak. A „felnőtt” Perszeusz 2010-ben viszont kevésbé tartja természetesnek az égi segítség jelenlétét, ellen is áll a segítségnyújtásnak, majd végül akkor kezdi használni a tárgyakat, amikor elég éretté válik rá. Neki, persze, ott van Ió, aki varázslatos segítőként valójában végig Perszeusz identitásfejlődését segíti elő. Az új hős pedig nem is azt a nőt kapja jutalmul, akit neki szántak, vagy akivel születés okán összetartoznának, hanem azt, akivel az út során megismerkedett és megszeretett.

A játék és a harc

A fenti különbségek legnagyobbrészt viszont abból a viszonyból erednek, amely a két világ, az emberek és istenek között fennáll. Az 1981-es film Perszeusza, ahogy arra már utaltunk, inkább isten, mint ember, és ez csak első látásra mond ellent annak, hogy ő a gyermekibb is. A világ mindkét filmben fizikailag és szimbolikusan is megkettőzött. Létezik a földi világ, az emberek lakóhelye, és az Olümposz, az istenek lakhelye, a világon kívüli világ, az éteri világ. Ez nem is különösebben meglepő, az viszont már sokkal izgalmasabb kérdés, hogy milyen kapcsolatban áll egymással a két létsík. Mindkét világ a maga szabályai szerint működik, de – ahogy Király Jenő fogalmaz – míg a történet a földről nézve a hős története, az égből nézve az istenek játszmája. Vagyis míg előttünk zajlik a földi kaland, addig nem hagyhatjuk figyelmen kívül az égi „háborút” sem.

Desmond Davis filmjében az istenek játszmája mindent meghatároz: a hős küldetése a sorsa, aminek a fenti világ viszonyai adnak értelmet, egyben magának a földi világnak jelentést. Mindezt a próbatételek, az istenek világban való megtestesülése, az isteni adományok, illetve a közvetlen beavatkozások és büntetések jól mutatják, hiszen mind közvetlen okai a változásoknak. Az 1981-es filmben valójában nem Perszeuszért kell izgulnunk, pontosabban nem tőle várhatjuk a cselekedetek eredményét, hanem az istenektől, ugyanis mindenről ez a felső világ dönt. Az égi csata kimenetele egyértelműen meghatározza a földit.

titanokharca3

Perszeusz kezdetben a földi éden és gondtalanság lakója, akinek esze ágában sincs elindulni otthonából, hisz mindene megvan. A kihívás és a próbatétel, ami elindítja a laza kalandok sorát, Thetisz istennő bosszújaként érkezik, aki valójában Zeuszt szeretné ezzel megleckéztetni, mivel a főisten (jogosan) megbüntette Thetisz fiát, Caliboszt. Calibosz Zeusz által megcsúfítva később hatással lesz Perszeusz és Androméda kapcsolatára. Amikor a viszony rendeződni látszik a földön és az égben egyaránt, egy enyhe istenkáromlás újra magával hozza Thetisz bosszúját, így elindul Perszeusz küldetése a Kraken legyőzésére. Végül mikor Perszeusz holtfáradtan rogy össze az amfiteátrumban, Zeusz közbeavatkozik, és visszaadja az erejét, hogy a végső harc kezdetét vegye.

Ezeket a földi fordulatokat valójában mindig az istenek idézik elő, még ha mereven ügyelnek is néha az igazságosság betartására. Az isteni játszmák pedig tulajdonképpen kisebb cselszövésekből, szimpla játékos kacérkodásokból állnak, amiknek az égben nincs tétje. Az istenek nem tudnak, de nem is akarnak ártani egymásnak. Mindez pedig egy olyan keretbe kerül, ahol a főisten négy női istenséggel civakodik, akik közül a központi figura Thetisz, a többiek pedig Héra, Athéné és Aphrodité. Zeusz így gyakorlatilag a nők viszályaiba folyik bele, ahol az istennők azért haragszanak Perszeuszra, mert az egy földi hercegnő és a főisten kapcsolatából született. A frontot így a nemek vonalán húzhatjuk meg, a viszály játékosságát azonban mi sem mutatja szebben, mint hogy az istennők is kénytelenek segíteni Perszeusznak Zeusz parancsára, aki finoman kér és utalgat, így egy percig sem kétséges a hős és a főisten végső diadala.

Louis Leterrier filmjében a racionális elvű világhoz már nem illik az istenek játékossága és csipkelődése, valamint az sem, hogy a nemek közötti különbség vagy a női elv irányítsa a viszály lényegét. Az új Titánokban ezen a téren is végbement a maszkulinizálódás. Itt már vérre menő harc folyik nemcsak a földön, de az égben is, ahol két férfi áll szemben egymással: Zeusz, az ég és Hádész, az alvilág ura.

titanokharca4

Az éteri küzdelem most titkos háttértaktikákon keresztül folyik, de ez nem befolyásolja közvetlenül a világi harcot. A földi hadszíntér leválik az égiről, és vagy egyik sem függ a másiktól, vagy mindkettő sorsát a másik csata kimenetele is kölcsönösen befolyásolja. Ebben a változatban egyik világ jövőjét sem tudjuk előre, ha pedig valamelyik rész kimenetele borítékolható, akkor sem tudunk semmi biztosat a másik sorsáról. Ennek pedig az az oka, hogy az emberek és az istenek világa eltávolodott egymástól. Az alattomos és titkon végzett közbeavatkozások mind Zeusz (Perszeusz segítése), mind pedig Hádész (Calibosz segítése) részéről arra irányulnak, hogy a másik istenséget ellehetetlenítsék. Még ha ezek a beavatkozások akadályt is jelentenek a földi lényeknek, egyik isten sem spórolhatná meg a másikkal való konfrontációt, ahogy a földiek sem támaszkodhatnak csak az istenekre.

Az új Perszeusz egyből a halállal találkozik, mindene elpusztul, amit addig ismert, és az istenek iránti bosszúja indítja el kalandos útján. Bár földi családját egy isten pusztítja el, az nem is bosszú, nem is igazságszolgáltatás, csupán az ember és isten háborúságából ered. Itt az emberek nyíltan lázadnak az Olümposz ellen, így a Kraken elpusztítására irányuló küldetést is ez mozgósítja.

Az isten és az ember

A 2010-es változat újítása, hogy a lokális harc globálissá válik. Már nem egy királyság öngyilkos istenkáromlása hívja ki maga ellen a Kraken pusztítását, hanem az egész emberiség száll szembe az égivel. A vakmerő halandók elhagyják szüleiket ugyanúgy, ahogy az egy generációval korábban is történt, és új kor eljövetelét hirdetik. A korábbi filmben az emberek soha nem gondolják komolyan, hogy szembeszállnak az istenekkel, azok hatalma pedig soha nincs veszélyben. A 2010-es változatban viszont minden megbillen, és egyszerre borulhat mind a két világ. Ilyen értelemben lokális a korábbi történet és globális az újabb.

Leterrier filmjében nincs olyan, aki ne nézné le az isteneket bizonyos fokig, vagy ne rettenne meg és térne vissza a vakhit buzgalmához. Ezen két véglet között áll Perszeusz, aki kiegyensúlyozza az erőket. Argosz királya az eltökélt lázadó, aki haragjával végérvényesen elfordul az istenektől, és új istennek kiáltja az embert. A másik oldalon viszont a vallási fanatikus áll, aki vad félelmében behódoltatná az embereket Hádész előtt. Az új film szerint egyik oldal sem bírja az érett, felnőtt megoldás kulcsát, hisz az egyik haragból lázad, míg a másik félelemből meghunyászkodik.

Ezért fontos az identitás kialakítása Perszeusz számára, aki az egyedüli érett, felnőtt választ tudja adni az egész világot érintő problémára. Ió a film során azt mondja Perszeusznak, hogy benne ötvöződik az isteni és az emberi legjava, vagyis az új kihívásra csak az isteni és az emberi identitás egyesülése lehet a megoldás. Míg az 1981-es változat a régi rendet szilárdította meg újra, a 2010-es felszámolta a régit, és új törvényeket állított a helyébe. A korábbi Perszeusz az istenek dicsőségét zengte, a mostani pedig Zeusz gigantikus szobrának maradványain állva – emberként, de az istenit birtokolva – tekint az új jövőbe.

titanokharca5

A régi és az új

Végezetül pedig érdemes kitérni egy olyan szempontra a két film kapcsán, amit Varró Attila említ ebben a kritikájában. Leterrier remake-je leginkább az újrahasznosító Hollywood terméke. Abban nemhogy a színészek, hanem pont a technikai megoldások tökéletesítése dominál. A korábbi változat idősödő színészóriásai (Laurence Olivier mint Zeusz és Maggie Smith mint Thetisz) helyére az új változatban is korosodó, nagy színészek kerültek (Liam Neeson mint Zeusz és Ralph Fiennes mint Hádész), ez azonban nem a valódi színészek harca, bár kétségkívül rajtuk keresztül nyilvánul meg. A filmekben szereplő utolsó titánok alakjában, a hatalmas, ősi, tengeri Kraken és a mozgékony és veszélyes Medúza képében két filmkészítési technika küzd egymással: a hagyományos filmkészítés nehézkessége, valamint a digitális felvétel egyszerűsége és sokrétűsége. Míg az 1981-es Titánok harca a maga háttérvetítéseivel, bábjaival és stop motion technikájával a trükkfelvétel egyik atyja, Ray Harryhausen utolsó munkája volt, a 2010-es A titánok harcát az utolsó pillanatban konvertálták 3D-be. Az első film, mely a régi rend fenntartását ünnepelte és a hollywoodi konzervatív műfajok jegyében született a ’80-as évek elején, végleg átadja a helyét annak a Hollywoodnak, amelyik elkészíti a remake-et, és új rendjévé teszi a digitális képet.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com