Nagyítás

Ez ugyanaz A szépség és a szörnyeteg?

Utolérte A szépség és a szörnyeteget is a Disney élőszereplős filmmé varázslási láza, és azt sem kerülheti el, hogy mérlegre tegyük; összehasonlítsuk az 1991-es rajzfilmmel, melynek felújított változataként tarthatjuk számon. Vajon egy az egyben vitték filmvászonra, csak emberekre cserélték a rajzolt figurákat? Vagy némi változást is megfigyelhetünk?

Érdekes, hogy az 1991-es rajzfilm mennyivel értelmesebbnek, érzelmileg kiműveltebbnek tekinti a 10 év alatti korosztályt, mint a 2017-es élőszereplős mesefilm a gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Az utóbbi évtizedekben egyébként is megfigyelhető tendencia, hogy a hollywoodi filmkészítők egy kiskamasz szellemi szintjéhez igazítják történetmesélési technikájukat, semmit sem bíznak a néző kognitív képességeire: mindent szájbarágósan megmagyaráznak. Elég csak a blockbusterek (Transformers, Avengers) tükörsima történetvezetésére gondolni. Amíg a ’90-es években fel lehetett bolygatni az Álomgyár méhkasát egy olyan töredékes szerkezetű filmmel, mint a Ponyvaregény, mára ezt a vonalat jószerivel csak maga Tarantino tartja; a fősodor filmjeiben néhány ártatlan flashbacken kívül szinte semmit nem látni izgalmas cselekményvezetésből.

A Szépség és a Szörnyeteg nemhogy illeszkedik ebbe a sorba, még rá is tesz egy lapáttal.

A rajzfilm fogyasztható másfél órás vágásával szemben itt kapunk még 35 percet totálisan indokolatlanul, ugyanis a cselekmény semmiben nem követeli meg a magyarázkodást. Tudjuk a Szörnyeteg bús nótája nélkül is, hogy fáj neki Belle elvesztése, mert szereti. Főleg mert neki ajándékozta a mindent látó tükröt, ez a rajzfilmben elég is volt a gyerekek számára. Persze a dal jó (mint mindegyik), a dráma hat, csak felesleges. Hiszen egy filmnek sosem árt, ha feszesre vágják, itt a terjengős játékidővel kicsit becsapva érzi magát az ember. A Disney amúgy is dalolással szokta tuningolni a rém egyszerű sztorikat, amely 90 percnél rendben is van, ennél többnél maximum akkor vállalható, ha tud valami újat mutatni.

Amit végül az élőszereplős változat mutatott, az az, hogy hosszabb, fényesebb, díszesebb, drámaibb filmet láthattunk, mint amit a rajzfilmtől megszoktunk. Minden csillogóbb, szinte már rongyrázó módon hivalkodóak a díszletek, kiléptünk a ’91-es változat egyszerűségéből. És kaptunk még két drámát, amelyek megmagyarázzák, miért félti annyira Maurice a lányát, és mitől lett a herceg kőszívű és fennhéjázó. Ettől jóval komorabb lett a mese hangvétele, és lássuk be, jobban is illett ez a morózusság a filmhez, mint egy bájos, életörömtől teli hangulat, amely alapvetően a rajzfilmet jellemezte.

Átvonul a filmen Belle identitáskeresése, még a rajzfilmhez képest is sokkal inkább csodabogár pozícióban van.

Nemhogy olvasni tud, még kezdetleges mosógépet is készít, amelyet nem átall nyilvánosan használni. Igazi meg nem értett zseni karakter, aki messze meghaladja korát, és nem is nézik jó szemmel, hogy a művelődést választja ahelyett, hogy férjet keresne magának. Még gazdagabb és sokoldalúbb személyiség lett, mint az 1991-es változatban látott Belle.

Változott a rajzfilmhez képest Maurice alakja is. Ott még bolondos feltalálóként látjuk Belle apját, akiről könnyen elhiszik a falubeliek, hogy bolondok házában a helye, itt viszont már műszerészként jelenik meg – kiforrott személyiséggel, teli gondolatokkal és bölcsességgel. Persze sokat segít rajta Kevin Kline játéka is, de benne amúgy sem szokás csalódni. Hogy végül is Gaston viharos gyorsasággal fel tudja lázítani a népet Maurice és kiváltképp a Szörnyeteg ellen, Belle apjának viselkedéséből és személyiségéből nehezen következik. Nehéz elhinni egy ennyire értelmes és minden tekintetben kiváló emberről, hogy egy Gaston-féle link alak le tudja nyomni, sőt, sárga házba záratni. Talán itt bicsaklik meg a film logikája egyedül.

Gaston figurájának viszont rendkívül jót tett Luke Evans játéka. Nem egyszerűen egy felfuvalkodott hólyag benyomását kelti, mint a rajzfilmben. Evans beletett mindent, ami önteltség, gusztustalan rátartiság, önzőség és rosszindulat. Ő az a férfi, aki nem érti a nem szó jelentését, nem ismeri a saját korlátait, de ez sokkal érzékenyebben és finomabban rajzolódik ki, mint a rajzfilmben. Mindenáron el akarja érni a célját, ha kell, zsarol, cselhez folyamodik.

Az egyetlen pozitív tulajdonsága a sármja, de még azt is rosszra használja.

A Lefou-val való kapcsolata is változott, főleg mert hű bajtársának alakja is kicsit összetettebb lett. Önálló gondolatokat és szellemesebb kiszólásokat kapott, így méltóbb párja lett Gastonnak, nem csupán kiegészítője, mint a rajzfilmben. Érzelmeiről is többet megtudunk, láthatjuk a motivációit, hűségét, csalódását. Ezáltal Gastont is jobban megismerhetjük, így a közös jeleneteik még jobbak, mint a rajzfilmben.

Nekünk magyaroknak akadt még egy valami, ami változást hozott, mégpedig a dalok színvonalának csökkenése. Legalábbis az előadásmód messze alulmúlja a rajzfilmét. A szereplők elképesztő fahangon adták elő a dalokat, ami azért nagyban tud rontani egy musical élvezeti értékén. Főleg ha az ember hozzá van szokva az olyan klasszikus sorba emelkedett nótákhoz, mint amiket a ’91-es rajzfilmben hallhattunk.

Persze nem változott minden, sőt, rengeteg képi beállításra rá lehetett ismerni a rajzfilmből, amely jóleső nosztalgiával töltheti el a rajongókat, mindemellett méltó tisztelgés is az eredeti Disney-rajzfilm előtt. Nem változott Lumiere és Cogsworth kettőse, szenzációsan ugratják egymást a filmben is. Mrs Potts is maradt a régiben – és az is, hogy e mellékszereplők teszik teljessé a filmélményt. Nélkülük nem lenne A szépség és a szörnyeteg az, ami. Varázslatos mese, ami elhiteti a nézővel, hogy még a lehetetlen is lehetséges.

De ami a legfontosabb és változatlan: a történet, amelyben két meg nem értett ember egymásra talál – és kiderül, hogy a szépség belülről fakad, hiába tűnik ez banálisnak. Mert a mesék arra jók, hogy kimondják az örök érvényű igazságokat, amelyek a hétköznapokban elcsépeltnek hangzanak. De ha egy beszélő gyertyatartó vagy teáskanna mondja, akkor azért mégiscsak elhisszük.

A szépség és a szörnyeteg új adaptációja kapcsán kiemelten foglalkozunk ezzel a filmeseket hetven éve foglalkoztató történettel. Kattints ide még több A szépség és a szörnyeteg tartalomért.

Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés