Fókuszban Nagyítás

Faust, Frankenstein és a mesterséges intelligencia

Az AI (artificial intelligence – mesterséges intelligencia) kifejezés hallatán legtöbbünknek a cyberpunk, és az azt megelőző, Asimovot olvasó generáció által kialakított fantasztikus jövőképek és disztópiák jelennek meg. Azonban az ember által teremtett élet gondolata olyan tabu, amely az egész világirodalmat átszövi.

Isten az embert saját képmására teremtette, mondja a Biblia. Az évezredes kérdés ennek köszönhetően: vajon meddig terjed az alkotó képességünk? Képesek vagyunk-e arra, hogy egy önálló életet hozzunk létre, ami tőlünk független entitásként létezik a világban és saját döntései vannak? Tudunk-e és szabad-e Istent játszani?

Az egyetlen valódi teremtő emberi képességünk, amely egy tudatos lényt képes létrehozni (a gyereknemzés) tudattalan és spontán teremtésnek számít. Mivel soha sincs teljes kontrollunk a gyermekeink felett, és valójában nem is mi alkotjuk őket a saját kezünkkel olyan formára, amelyet mi képzelünk el, a nagy tudásszomjjal megáldott kutatók ennél mindig nagyobb hatalmat szerettek volna elérni.

 

Ennek a vágynak archetípusa Faust

(vagy Faustus), a wittembergi tudós, akinek a története már a reneszánsz óta kísért bennünket: azt a határátlépést mutatja be, amikor az ember megpróbálja az őt meg nem illető isteni hatalmat gyakorolni; amikor olyan dolgokat szeretne elérni, ami neki nem jár.

A reneszánsz idején az alkímiával foglalkozók voltak azok, akik a mai kódolók. Ez az analógia bizonyára nagyon sértő egy programozó számára, de  van alapja! Az alkimisták a könyvekben található rejtett nyelvből és jelekből próbálták azokat a formulákat megalkotni, amellyel különböző tárgyakat, eszközöket, gyógyszereket és varázslatokat tudtak (vagy szerettek volna) végrehajtani. Akkoriban az isteni és a földi tudományok keveredése még nem volt teljes nonszensz, és az alkimisták úgy tartották, hogy a kettő ötvözésével lehetséges csakis a teremtés megkísérlése.

Amit ők akartak elérni, az egyrészt az aranycsinálás, másrészt a homunculus, vagyis a szolga-démon befogása, akinek köszönhetően olyan tudásra tehetnek szert, amire önmaguktól nem képesek. Faustus nagy tragédiája is ebben rejlik: azt hiszi, uralma alatt áll Mephistophilis, de az valójában lépre csalja, Faustus elbukik, és örök kárhozat a sorsa.

Bár Faust története inkább arra fókuszál, hogyan adja el a lelkét a tudós az ördögnek, meg kell hagynunk, a mesterséges intelligencia megalkotása hasonló morális kérdéseket vet fel. Elon Musk, a Tesla cég vezetője és a fenntartható fejlődés pionírja egy interjúban azt mondta, a mesterséges intelligencia olyan, mint egy démon életre hívása. Egy ilyen kifejezés a mai ember számára olyan jelentésekkel terhelt, amellyel a reneszánsz embere is találkozott (és ehhez nem is kell vallásosnak lenni). Faust története és bukása évszázadokon keresztül szolgált tanmeseként arról, hogy hol húzódik az emberi képességek határa, és honnan élünk vissza az „Isten által adott tehetségünkkel”.

Persze nem feltételezzük, hogy Elon Musk jobban vissza szeretne élni a mesterséges intelligencia hatalmával, mint bármelyikünk. Mindannyian világosan láthatjuk a hasznát egy önállóan döntő és dolgozó robotnak, például olyanoknak, mint amilyen az Interstellar hűséges TARS robotja, vagy a Csillagok háborújának R2D2-ja. A gond akkor kezdődik, amikor döntéseik már nincsenek emberi kontroll alatt. Ezt a morális kérdést feszegeti gyönyörűen például a 2016-os Westworld.

Faust története még a középkori kereszténység lenyomatát viselte magán, és a bukástörténetet számos módon adaptálták később regényekben és filmekben is. Azonban Goethe és Shakespeare drámájában is világosan láthatjuk, hogy a démon-háziállat mindig rosszindulatú: egyetlen célja, hogy a főszereplőt tönkretegye. A sötét és a világos, a föld, menny és pokol viszonyai világosan kivehetőek, a középkori emblémát szinte magunk előtt látjuk a világ rétegződéséről.

Ennek a határozott formának az áttörését leginkább a 19. századi angol romantika, majd később a századforduló irodalma kezdi meg, ahol az archetipikus történetek negatív oldalát is elkezdik vizsgálni. Az egyik legizgalmasabb ilyen történet Mary Shelly Frankensteinje.

Frankenstein és az általa kreált mű-ember története is számos feldolgozást megélt már (legutóbb Benedict Cumberbatch alkotott nagyot a szörnyként a londoni Nemzeti Színházban, 2011-ben). Bár az adaptációk is izgalmasak, és sokszor jól megvilágítják ugyanazokat a morális kérdéseket, amelyek a regény olvasásakor felmerülnek, nagyon sok verzióban nem láthatjuk azt a szemszöget, amelyet Mary Shelly gyönyörűen kiemel a regényében: a szenvedést, amit a szörny megél, az egzisztenciális krízist, amit az okoz számára, hogy

alkotója legalább annyira esendő, mint ő maga.

Az író eléri, hogy együtt érezzünk a szörnnyel, az ember alkotta lénnyel, akinek fogalma sincs, mi célja a létezésének. Ez a kérdés szintén felmerül a Westworld hosztjaiban, a Ghost in the Shell rendőreiben és a Blade Runner két nem-ember, de nagyon is emberi főszereplőjében is. Ez teszi annyira izgalmassá azt a kérdést, hogy ha mi, emberek képesek leszünk tőlünk független entitásokat megalkotni, vajon morális kötelességünk-e ítélkezni felettük – vagy szabadjára engedhetjük őket, hogy felfedezzék önmagukat?

 

***

A Páncélba zárt szellem tiszteletére tematikus hetet tart a Filmtekercs – Scarlett Johanssontól a cyberpunk műfaján át a filmek és a mesterséges intelligencia viszonyáig izgalmas témákkal készülünk. Játssz és kövesd cikkeinket ide kattintva!

Márki Zsófia

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.