Fókuszban Nagyítás

Az Amélie-n túl – Jean-Pierre Jeunet kézjegyei

Jean-Pierre Jeunet az európai filmvilág egyik megkerülhetetlen alakja, aki a filmműfajok szinte teljes skáláját bejárta – mindezt úgy, hogy az összes filmjében megtartotta azonnal felismerhető és összetéveszthetetlen stílusát.

Jean-Pierre Jeunet nevéről sokaknak elsőként Amélie csodálatos élete juthat eszébe, ami nem is csoda, hiszen ez a gyöngyszem az öt Oscar-jelölésen túl 2001 óta töretlen népszerűségnek örvend a közönség köreiben is. Jeunet-ről azonban hiba lenne csupán ennyit tudni; kevésbé ismert filmjei közt is akadnak kincsek szép számmal. Filmjei olyannyira szerzői alkotások, hogy kézjegyének jellegzetességei azonnal felismerhetők. Ezeken az elemeken végighaladva, ugyanakkor

az író-rendező sokoldalúságát bemutatva nyújtunk betekintést a továbbiakban a „jeunetség” varázslatos világába.

 

Egység a műfaji sokszínűségben

Jeunet egyszerre nagyon felismerhető és nagyon ellentmondásos. 2000 után mintha kicserélték volna, de a részletekben rejlő egyedi vonásokat mégis megőrizte. Hogyan is értem ezt?

1991-es első filmje, a Delicatessen (amiért Cézár-díjat kapott legjobb első film és legjobb forgatókönyv kategóriában), a ’95-ös Elveszett gyerekek városa és a ’97-es Alien 4. –Feltámad a halál mind Jeunet agyszüleménye. Fontos azonban hozzátenni, hogy ebben az időszakban Marc Caróval dolgozott együtt, akivel első két művét közösen írta és rendezte. Az említett három, ’90-es évekbeli film közös vonásai a nyomasztó, zord hangulat, amire a sötét, borongós hatású vizuális effektek, ködös tájak, a szokatlan kamerabeállítások és az erőteljes színészi játék, főként a mimika is rásegít.

Elveszett gyerekek városa

És persze a történet. Jeunet szeret korai filmjeiben speciális módszerekkel embert ölni; így például a Delicatessenben az óriási éhségben tengődő társasház lakói a hentes által feldolgozott embereket – ha a szükség úgy hozza, a kedves szomszédot – eszik, azc-ben pedig

a korábbi Alien-filmek összes halálesetét kiaknázva és továbbgondolva mutatja be igen szemléletesen a halál és gyilkolás brutális formáit.

Az Alien után 4 évvel pedig megszületett az Amélie csodálatos élete. Jeunet mintha drasztikusan különválasztotta volna írói-rendezői munkásságát a ’90-es és a 2000-es évekre; előbbiben megfigyelhetők a steampunk stílus jellegzetességei – főként az Elveszett gyerekek városában – ám ezek a jegyek 2000 után szinte teljesen kivesztek a filmjeiből. Ekkortól (egészen pontosan az Amélie nyitányával) ugyanis áttért a romantikus vonulatra, és kezdett közelíteni a közönségbarátabb, emészthetőbb műfajok felé, mint például a romantikus háborús dráma (Hosszú jegyesség, 2004), a vígjáték (Micmacs – (N)Agyban megy a kavarás, 2009) és a családi kalandfilm (T.S. Spivet különös utazása, 2013).

T.S. Spivet különös utazása

Az ezredfordulón bekövetkezett váltás ellenére is az összes filmjén hordozza nagyon jellegzetes kézjegyét, ami megnyilvánul többek között az előszeretettel alkalmazott kedvenc színészeiben, a félreismerhetetlenül jeunet-s, különc karaktertípusokban, amiket minden filmjében (függetlenül műfajtól) szeret alkalmazni, és a vizuális hatásokban.

Jean-Pierre Jeunet bármely filmjéből kivágott bármely filmkockája azonnal felismerhető.

Filmjeinek jellegzetes hangulatában olyan fontos szerepet játszanak a színek, a kamerabeállítások, a vizuális hatások, akár egy thrillerben a feszültségkeltő zene. A ködös tájak, a meleg színek mindig megadják a film alaphangulatát. Ha az Amélie csodálatos élete kezdőjelenetére gondolunk a Montmartre nyugodt, hangulatos sétányán vagy a Delicatessen túlstilizáltan barna és ködös, lepusztultságot idéző utcaképére, azonnal érezhetjük, hogy rögtön a film elején, a vizuális hatásoknak köszönhetően belehelyeztek a film alaphangulatába. A felülről vett rézsútos kameraállás is Jeunet egyik kedvelt eszköze, ami szintén hozzájárul a szokatlan képi világhoz, ezáltal pedig a már megismert hangulatához.

Visszatérő színészek

Azt hiszem, túlzás nélkül kijelenthető, hogy Dominique Pinon nélkül nincs Jeunet-film. Első alkotásában, az 1991-es Delicatessenben főhőssé is tette, és Pinon azóta is minden filmjében felbukkan. Pinon azért is kézenfekvő megoldás Jeunet számára, mert minden vonásában megvan az, ami magukban a filmekben is fontos jellemző: a karakteresség, furcsaság és az őrült megjelenés. Pinon kitűnően formál meg valóságtól elrugaszkodott figurákat. Arca mintha gumiból lenne, így minden Jeunet-filmben akad olyan karakter, akinek megformálására aligha tudnánk nála jobb színészt találni. Valószínűleg mindössze ezen felsorolás alapján a szerepekre akár Jim Carrey vagy Johnny Depp is megfelelőnek tűnhetne, az viszont fontos, hogy Jeunet a főbb szerepeket – nem meglepő módon – általában francia színészekre osztja, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy filmjei mind humorban, atmoszférában és mentalitásban jellegzetes és más filmektől nagyon könnyen megkülönböztethető képet nyújtsanak.

Amélie csodálatos élete

Audrey Tautou-t talán nem kell bemutatni, mégis fontos megjegyezni, hogy a 2001-es Amélie csodálatos életében nyújtott alakításáért kölcsönösen hálásak lehetnek egymásnak – a rendező nevét ekkor ismerte meg a világ, Audrey Tautou esetében pedig máig a szerelmet nem hétköznapi módon kereső Amélie szerepét tartják legnagyobb alakításának. Jeunet a három évvel későbbi Hosszú jegyesség főszereplőjévé is Tautou-t tette, az Amélie sikerén felbuzdulva hasonló személyiségjegyekkel felruházva főhősnőjét. Jeunet filmjeiben Audrey Tautou mint hősnő – főként az Amélie-ben – egyszerre jelenik meg naivaként, aki elzárkózik a világtól, mégis meg akarja változtatni azt. Nem Lara Croftként vagy Macskanőként, bedobva szuperképességeit és feszülős latexruháját, csupán apró gesztusokkal, könnycsalogató lépésekkel, és éppen ezekben rejlik az ereje – olyan életközeli, mégis mesés.

Jeunet tulajdonképpen ezt a finom, hétköznapi, szuperképességek nélküli szuperhősnőt teremtette meg Amélie képében, aki azóta a franciák nemzeti kincse, Jeunet pedig az európai filmvilág egyik legnagyobb zsenije.

Dominique Pinonon és Audrey Tautou-n kívül is számos színészről beszélhetünk, akik a rendező több filmjében felbukkantak: Ron Perlmant (Delicatessen, Alien 4.) és Jean-Claude Dreyfust (Delicatessen, Elveszett gyerekek városa) Jeunet korai, zord hangulatú, sajátos szatíra – és krimi/thriller jellegű filmjeiben láthattuk, míg Yolande Moreau (Amélie csodálatos élete; Micmacs – (N)Agyban megy a kavarás (2009)) és a már említett Audrey Tautou a 2000 utáni, sokkal finomabb, romantikus hangulatú műveiben vált visszatérő szereplővé.

Típuskarakterek

Ahogyan azt föntebb említettem, Jeunet előszeretettel alkalmaz filmjeiben vissza-visszatérő karaktertípusokat. Legtöbbjük különc és kívülálló, akik gyakran olyan szemüvegen keresztül látják a világot, ahogyan senki más.

Ennek lehetünk szemtanúi a Delicatessenben: Louison-nak (Dominique Pinon), a korábbi artistának és Julie Clapet-nek (Marie-Laure Dougnac), a hentes törékeny lányának szerelme a lehető legkülönösebb körülmények között bontakozik ki, ám éppen ez teszi vonzóvá őket egymás számára.

Delicatessen

A szerelmet kereső kívülálló főhős szerepére jó példa Amélie is, aki „szereti felfedezni azokat az apró kis részleteket, amelyeket senki nem vesz észre” – és mégis keresi azt a valakit, akivel a különcségében és sajátos szemléletmódjában osztozni tud. Sikerrel is jár, mikor megismeri a csodálatos Nino Quincampoix-t (Mathieu Kassovitz), aki furcsa nevetéseket gyűjt diktafonra és a szellemvasúton dolgozik csontvázként.

Jeunet karaktereinek különcsége nem csupán belső tulajdonságaikban mutatkozik meg; színészeit gyakran aszerint választja ki úgy, hogy külsejükben is legyen valami nem hétköznapi. Ennélfogva filmjeiben csak úgy hemzsegnek a karakteres, szokatlan fizimiskájú színészek. Legyen az Dominique Pinon, aki gyakran játszik bolond vagy rögeszmés figurát; Daniel Emilfork rettentően csúnya és gonosz tudósként; Ron Perlman a perverz gyilkos vagy éppen az érzékeny lelkű erőművész szerepében. Ott van még Dany Boon, az apja haláláért bosszút álló és maga mellé egy (szintén csupa színes figurából álló) csapatot verbuváló videotékás; Omar Sy, a mindig derűs, hajléktalan költő; Nicolas Marié és André Dussollier, az ellenséges fegyvernepperek, valamint Jean-Claude Dreyfus, az érzéketlen gyilkos hentes…

De miért van szükség erre a rengeteg furcsa karakterre?

Mitől tudnak többet nyújtani, mintha történeteket megszokott figurákkal mesélnénk el? Jeunet gyakran torz világa filmjeinek többségében nem öncélú különcködés. Vegyük például a Delicatessent, ahol a filmben mindvégig egy helyszínen vagyunk. Nem tudjuk, milyen országban vagy városban (nem is lényeges): egy romos házban találjuk magunkat, ahol a hentes a főnök, a lakók pedig mindannyian éheznek és egy falatnyi húsért képesek ölni. Az éhezésen kívül a földalatti titkos szervezettől érzik magukat fenyegetve. A házon belül felépül a hierarchia, mindenki ismer mindenkit, tudják, mivel kihez kell fordulni. Ez tulajdonképpen egy makettszerű leképezése egy olyan állapotnak – például egy háború utáni/közbeni helyzetnek –, amelyet hitelesebb és kevésbé bolond figurákkal, valós környezetben is be lehetne mutatni konkrét problémákkal.

Hosszú jegyesség

A figurák őrültségei azonban Jeunet filmjeiben adnak egy plusz fokozatot a helyzet szörnyűségének. A megmutathatatlan borzalmakat olyan sajátos eszközökkel érzékelteti, mint például a sötét színek, a bolond szereplők, romos épületek, nyomasztó cirkuszi zene. Az ilyen valóságtól elrugaszkodott megjelenítések pedig teret adnak a nézőnek, hogy arra asszociáljon, amire akar – eszünkbe juthatnak személyes emlékek, társadalmi kontextusok vagy valamiféle nehezen behatárolható, de erőteljes hangulat. Jeunet megadja a vázat, amibe aztán mi, nézők, belehelyezhetjük a saját valóságunkat.

Sokoldalúság a műfaji meghatározásban

Jeunet filmjei elsősorban rétegfilmek, még akkor is, ha az utóbbi években kikerült a kezei közül néhány közönségbarátabb alkotás – egyébként ezeken is érezni lehet, hogy nem tömegfilmrendezői sors az övé. Sokkal jobban szeret finom – de többnyire abszurd – humort alkalmazni, ami a francia (főként művész)filmekben gyakran megfigyelhető. Így szembeállítva például az amerikai közönségfilmekkel, nem harsány nevetésben törünk ki az egyes poénokon, hanem keserédesen vagy meghatódva elmosolyodunk. Gyakran azt sem tudjuk eldönteni, hogy nevessünk vagy ledöbbenjünk egy-egy groteszk rendezői fogásnál; és nem biztos, hogy zokogunk a megható jeleneteknél, hanem csendben megkönnyezzük azokat. Az abszurd és a visszafogott humor érdekes elegye pedig nemcsak egységet képez a filmjei között, de el is különíti azokat más rendezők filmjeitől.

Jean-Pierre Jeunet

Jeunet-nek sikerült az, ami nagyon kevés szerzői filmesnek: minden műfajban megmutatta magát. Ám itt is a „hogyan” a legfontosabb összetevő: egyik filmje sem egyértelműen behatárolható műfajilag. Mindegyikbe keveredik egy kis „fűszer”, ami miatt máris elbizonytalanodunk, ha bármely filmjét csupán egy, jól körülhatárolt zsánerbe akarjuk besorolni. Vígjátékaiba dráma keveredik, krimijébe fantasyelemek, háborús drámája pedig lehetne akár feketekomédia vagy groteszk krimi is.

Maga Jeunet is nehezen behatárolható.

Szélsőségesen különböző történeteket mesél, ám ezen végletesség ellenére is minden egyes művében ott rejlik a kézjegye, az egység, amitől az a film nem lehetne másé, csakis az övé.

Németh Míra

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen dönött úgy, hogy filmekkel fog foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..