Fókuszban Nagyítás

Ők is mi vagyunk – Jordan Peele Mi című filmjének elemzése

Az ünnepelt komikusból kortárs horror-mesterré avanzsáló Jordan Peele második rendezéséről, a Mi-ről baromi nehéz eldönteni, hogy egy zavarbeejtő, komplex társadalmi parabola, vagy egy csiricsáré Rorschach-tábla. Ennek fogunk a végére járni!

Árnyékhorror

Lehet imádni vagy utálni, egy biztos, hogy nehéz szó nélkül elmenni Jordan Peele Mi című filmje mellett, ami sok szempontból egy váratlan folytatása a rendező Oscart érő első művének, a Tűnj el!-nek. A moziból kiszédülve nehéz első benyomás alapján ítéletet mondani a filmről, mivel nagyon hatásosan manipulálja a néző érzelmeit, ennél fogva az élmény lassan árad szét, megköveteli a maga idejét. Rendkívül impulzív és radikális mozi, ügyes puzzlejeivel pedig kiprovokálja belőlünk, hogy foglalkozzunk vele: azon ritka pillanata ez a mozi varázslatának, mikor a stúdiófilmek üvegplafonját iszonyú erővel üti át egy szerzői vízió. És végre azt mondhatom: még nem láttam ilyen filmet!

A történet központi tematikájának azonban szépen lekövethető, mélyre nyúló előzményei vannak. A doppelgänger-jelenség, melyet a szerző a film szimbolizmusa és a terror forrásaként jelöl meg, nagyon mélyen gyökerező félelem a kultúrtörténetben. A tudomány a genetikai diverzitás hiányával magyaráz valós eseteket, mikor két kísértetiesen hasonló személy sorsa véletlenül keresztezi egymást, a pszichés téveszmék világában pedig heautoszkópikus zavart idézhet elő skizofrénia, epilepszia, de akár agydaganat is. Létünk bizarr duplikációjának rettenete a zoroasztrikus Gilgames ​és Enkidu mesétől, a Tóra és a Biblia angyalain keresztül, melyek képesek magukra ölteni az emberek ábrázatát, számos irodalmi (Poe, Stevenson, Dosztojevszkij) manifesztumig terjed.

Mi (Us)

Rendkívül primer szorongáshoz nyúlt tehát a film. Hiszen mi lehet jobban a kontrollvesztés, az individuum feloldódásának tanúbizonysága, ha létünk meghasad és egy démonikus testet ölt a valóságban? Ez a dualitás a film szimbólumrendszerének alapja, ami, noha természetéből fogva egyszerűsít, a film rétegelt mondandójának társadalmi relevanciája nehezen vitatható.

Ha még nem láttad a filmet eddig és ne tovább, ITT megtalálod a spoiler mentes kritikánkat.

Peeleverzum

Jordan Peele nem titkolta, hogy egy nagyon személyre szabott filmélménynek szánta második rendezését, nem véletlen, hogy az első poszter egy Rorshach-táblát ábrázolt. Nincs tehát kőbevésett jelentés a képsorok mögött, a sokféle értelmezés pedig mind elfér egymás mellett. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne rendezői szándék, csupán nagy teret enged a befogadói szabadságnak, amit amúgy teljes joggal fel lehet róni a filmnek. Elfogadható vádirat lehet, hogy csupán projekciós felület, mégis számomra körvonalazódni látszanak tudatos rendezői intenciók.

A Mi egy hibrid horror-eposz: stílusában rendkívül posztmodern hangnemet használ, a formai játékosság szinte végig jelen van és bizonyos zsáner elemeket is a feje tetejére állít. A komplex esztétikán belül elég sok érzelmi húr megszólal, néha a legváratlanabb pillanatokban nevetünk, felváltva élvezkedünk és viszolygunk a home invasion terror alatt, végül pedig szorongunk a váratlanul felkavaró végkifejlet után. Tartalmát tekintve viszont ízig-vérig modern darab, ami már címével is feladja a leckét. Peele saját interpretációjában a Mi úgy fordítódik le, hogy saját magunk legnagyobb ellenségei vagyunk. Ez a későbbiekben érthetőbbé válik. Az eredeti cím, tehát az Us pedig mindezt erősítve az Egyesült Államokra reflektál. Gyönyörűen oldódnak fel ebben a címben a film motívumai, melyeket malterként tart egyben a kettősség.

Mi (Us)Osztva kettővel

A történet egy 1986-as flashbackkel indít, ahol Lupita Nyong’o karaktere gyerekként betéved egy üvegterembe és először találkozik klónjával. A tükör visszatérő eleme a történet vizualitásának. Ebben nem csupán a dualitás fejeződik ki, hanem az is, hogy a valóság egy sajátos reflexióját látjuk. Ebben a reflexióban nem minden kerül a helyére a racionalitás síkján, így célszerűbb a filmet egyfajta álomszerű, belső logika szerint értelmezni. A kettősség visszaköszön az olló mechanikájának szimmetriájában, a két közösen üdülő családban (ráadásul a fehér család gyerekei ikrek), a két történetszálban, a két párhuzamosan létező világban, illetőleg az eseményeket beizzító időpontban, a 11:11-ben. (De ez Jordan Peele második filmje is, akinek a vezetéknevében két e betű van.)

Tehát a 11:11 egy spirituális szám, ami a Santa Cruz-i parton mindkét idősíkban megjelenik egy kartonpapírt tartó veterán kezében, melyen az áll, Jeremiás 11:11. A baljós biblikus idézet az apokalipszis reménytelenségét idézi meg: „Ezért így szól az ÚR: Veszedelmet hozok rájuk, amely elől nem tudnak elmenekülni. Segítségért kiáltanak majd hozzám, de nem hallgatom meg őket.” A hosszabb ószövetségi passzusban Isten elmondja a prófétának, hogy büntetést mér az emberekre, amiért megfeledkeztek felmenőik Istennel kötött szövetségéről és hamis idolt követnek.

A Mi kontextusában a profetikus figyelmeztetés a jóléti társadalomban a valódi értékek elfeledésére és a kulturális gyökerek megtagadására hívja fel a figyelmet, ami átfogóan a saját kényelmébe feledkezett nyugati világhoz és specifikusan az afroamerikai identitás dualitásához is címzett kritika. Kezdjük az utóbbival!

 Messin’ wit that Indo’ weed

A filmben két alapvetően jómódú, különböző etnikai hátterű amerikai családot követünk nyomon. Mindkét család tagjai igyekeznek idomulni, közeledni egymáshoz kulturálisan. Mivel a fekete család áll a film fókuszában, ezért első sorban a jelenség náluk van igazán kidomborítva. A történet során feltűnik a kódváltás (code-switching) jelensége, melynek kapcsán egyetlen beszédeseményen belül a beszélő több nyelv, esetünkben több nyelvváltozat, dialektus között ingázik. Ez a humor elsődleges forrása a Sorry To Bother You című szatírának is.

A családapát megformáló Winston Duke egy személyben testesíti meg a fekete szubkultúrát és a többségi társadalom elfogadása utáni sóvárgást. Abszurd költekezéseivel a fehér családapa karakteréhez idomul, az ő nyomására vesz hajót, irigyli a tartalék generátorukat és az egyetlen jóléti lépcsőfokkal színvonalasabb életüket. Ugyanakkor a Howard Egyetem pólóját viseli, ami egy neves afroamerikai magánegyetem, hip-hopot hallgat, mégis amikor a fia megkérdezi, mire utal az I Got 5 On It című szám szövege, zavartan tagadja, hogy a drogokról szólna.

Az édesanyát megformáló Lupita Nyong’o ezután hátrafordul és ujjaival csettintve adja az alapot a ritmushoz, melyben szemléletesen fejeződik ki, hogy a fekete identitásnak már csak külsőségeiben és nem tartalmában hordozói: élik a ritmust, sodródnak a flow-val, mégis tagadják a szöveg tartalmát. A fehér család erőltetett, néhol kínos lazázással igyekszik progresszív és „feketés” lenni, a wigga aspektus persze nem annyira hangsúlyos, de ők is hallgatnak például N.W.A-t, ami a cselekményben pont a Beach Boys derűs, játékos dallamai után csendül fel.

A két egymás mellé helyezett szám két homlokegyenest különböző Kalifornia hangja, míg a Beach Boys a gondtalan parti kultúra szimbóluma, addig az úttörő N.W.A. a gettóban rekedtek frusztrációjának dühös himnusza.

Ez a pillanat a második legfontosabb narratív csavar előtt kulminálódik, ekkor fedik fel előttünk, hogy nem csupán a fekete családért jöttek el a maguk démoni ikertestvérei, de barátaik, sőt az egész nemzet hasonló „kellemetlenséggel” kénytelen szembesülni. A home invasion horror itt fordul át valamilyen furcsa zombi-szerű, apokaliptikus küzdelemmé. A film egyik leginkább vitatott pontja, mikor felfedik előttünk a „lentiek” sorsának kilétét. Kiderül, hogy egy rejtélyes kísérlet után, melynek célja a polgárok manipulációja volt valamennyi amerikainak megteremtették a duplikált mását egy föld alatti világban, melynek az ország alatt húzódó alagútrendszer ad otthont.

A cél az volt, hogy irányítani tudják a fent élőket, azonban az emberi lelket nem sikerült megkettőzni, csak a testet, így kvázi fél lényként koegzisztál mindenki egymás mellett. A nagy felfedést sokan túlmagyarázásként értékelték, de úgy vélem enélkül is elég kérdőjelet halmoz fel a Mi, így finoman szólva is lepereg róla a didaktikusság vádja. A nagy kérdés persze az, hogy mit reprezentálnak a föld alatt élők és a párhuzamos világ? A válasz a társadalom szegregáló természetében és az Egyesült Államok megosztottságában keresendő.

Fallal ölelni Amerikát

A Hands Across America visszatérő motívuma a filmnek. A ’80-as évek ikonikus társadalmi célú kampánya a szegénység teljes felszámolását célozta meg az Egyesült Államokban, ennek annyi volt a lényege, hogy mindenki egy országot átszelő élőlánchoz csatlakozik, miközben 10 dollárt kínál fel a jó ügyért. Ezzel szimbolikusan átölelve a kontinensnyi Amerikát. A kezdeményezés híresen nagy kudarcot vallott, ugyanis az összegyűlt 34 millió dollár nagy része adminisztrációs költségként lett elszámolva és csupán 15 millió lett felajánlva karitatív célra.

A ’80-as évek naivitása, hogy kis lépésekkel küzdhetünk a nagy problémák ellen (pl.: Live AId) ma már papírízű közönnyé változott. Elfogadtuk, hogy a világ szerencsétlenebb részein éheznek, hogy az utcán emberek alszanak: többé nem érzünk felelősséget értük. Az utolsó felkavaró képkockában egy sor bordó ruhába öltözött embert látunk, akik egymás kezét fogva egy végeláthatatlan láncot alkotnak. Erre a zavarba ejtő pillanatra valószínűleg örökké emlékezni fogunk. Hogy megértsük mit is jelent mindez, azt javaslom próbáljuk meg a Trump adminisztrációt, annak is különösen a xenofób belpolitikáját biblikusan értelmezni.

Miről szól ugyanis a fal, a tér megosztása? Donald Trump története a narratívaelemzés szemszögéből vizsgálva nagyjából úgy fest, hogy a hős kívül tartja a gonoszt, ezzel megóvva a közösséget az ismeretlen veszélytől. A Biblia szerint azonban még Istennek sem sikerült egy körül határolt területtel (a paradicsom, avesztáni nyelven pairidiaeza fallal bekerített keretet jelent) megvédeni az édent a külvilág ártó szándékától. Mert a kígyó, a bűn, a romlás mindig belülről fakad, azt pedig nem lehet fallal elzárni, vagy ha úgy tetszik száműzni a felszín alá. Mert az elfojtott trauma annál ádázabb erővel tör a felszínre, minél tovább volt árnyékba taszítva.

A tudattalan sötétje

A központi karakter gyerekkorában elszenvedett poszttraumás stressz szindrómája ezen a ponton összeér a szociális olvasattal. Hiszen a társadalmak működése is hasonlít az egyénhez. Közösségek ugyanúgy szenvednek el kollektív traumákat, amik szintén démonként kísértenek, amíg meg nem történik a feldolgozás és az integrálás. A film meghatározó szimbólumvilága nem ágazik kétfelé: az egyéni és a szociális olvasat kiegészíti egymást. Nem lehet határozottan szétváló értelmezési dimenziókról beszélni. A végtelenségig a szőnyeg alá rugdosott konfliktusoknak egyének és közösségek viszonylatában is könnyedén tragédia lehet a vége.

Divatos lózung, hogy az Egyesült Államok sosem volt még annyira megosztott, mint ma. Ez természetesen nem igaz, elég csak a hatvanas évek tudatrobbanására gondolni, ami jóformán kettéhasította a nemzetet. Nem beszélve mondjuk az úgy nevezett amerikai polgárháborúról. De ténykérdés, hogy egyre szorosabban és szervezettebben zárnak össze a kurzusok a tengerentúlon. Ez valamennyire globális jelenség is, mindenesetre Európában mindenképp jól tapasztalható. Ennél fogva egyre kevésbé hisszük el, hogy a túlpartról üvöltöző alt-rightos, neomarxista, genderista, fasiszta, kommunista, vagy ne adj isten migráns ereiben is ugyanaz a vér folyik.

A történet tragikus állítása, hogy az emberiség megszűnt kollektívát formálni és habár a dualitás, mint a történet szimbólum rendszerének alapja, természetéből fogva egyszerűsít mondandója mégis rétegelt. A film egyik legerősebb pillanata, amikor a sarokba szorított, sokkolt család rémülten megkérdi támadóitól, hogy mégis kicsodák és mit akarnak? Mire ők annyit felelnek: amerikaiak. A napjaink közbeszédét eluraló törzsi gondolkodást ennél szemléletesebben és briliánsabban nem is lehetett volna leleplezni. A föld alá taszított idegenek ugyanis nem másik bolygóról vagy egy ismeretlen dimenzióból érkeztek: a mi társadalmunk termelte ki őket.

Később megtudjuk, hogy a Lupita Nyong’o által megformált két karakter, a családanya Adelaide és bizarr klónja, Red valójában helyet cseréltek, amikor a tükörteremben találkoztak. Adelaide elfojtotta magában az élményt, így nem emlékszik rá, hogy valójában ő volt az, aki a föld alatt született. A poszttraumás stressz szindróma valóban eredményezhet súlyos emléktorzulást, de akár komplett delete-et is nyomhat a memóriánkban.

A fordulat azonban első sorban nem emiatt érdekes. A film szövetbe ágyazott törés vastagon aláhúzza a kétségbeejtő felismerést, hogy a lentről (szó szerint) feltörő primitív gonosz nem idegen, nem az ismeretlen világából érkezik. Csupán a körülmények tragikus következménye. És ugyanolyan jogon lehetnénk a helyükben, ha kevésbé kegyes hozzánk a sors és egy ingerszegény, sivár földalatti világban kell leélnünk egy életet.

A finálé kiteljesedésével Adelaide átváltozását hatásosan jeleníti meg vizuálisan a film: az ártatlanságot szimbolizáló fehér ruhát az erőszak fokozódásával egyre sűrűben borítja be a vörös vér színe, így képletesen és szó szerint is ellenségévé, Red-é válik.

A sematikus testcserés csavar azonban végletekig dekonstruálja a „mi és ők” meghatározását, ami hagyományosan a jobboldali hierarchiák sajátja. Azzal, hogy Jordan Peele ugyanazt az arcot rendeli a „jó” és a „rossz” pólusaihoz végérvényesen kiüresíti a jelentésüket. Mert nem a vérség, a rassz vagy egy olyan mesterségesen konstruált fogalom, mint a nemzet vagy a vallás határozza meg kik vagyunk. Ha létezik olyan disztingválás, hogy mi és ők, akkor mi ők vagyunk és ők mi. Ami pedig minket mivé tesz, nos az pusztán a vakszerencse.

A kultúránk DNS-be foglalt doppelgänger-félelmet szintén megsemmisíti a szerző. Hiszen az individuum elvesztése sokszor nem egy horrorba illő vérengzés eredménye. Nem a félelem forrása. Az én vesztés ugyanúgy lehet az empátia következménye, amely a nyugati kultúrkörben egyre kevésbé sajátja a társadalmainknak. Az együttérzés elvesztése pedig a társadalmi feszültségek fűtőanyaga, hiszen sokkal könnyebb téglákat dobálni az ismeretlen felé, teleplakátolni egy országot vonuló, arctalan tömeggel. Rettegni a saját paradicsomunkon kívülről érkező, falon túli gonosztól.

Jordan Peele levette ennek a gonosznak az álarcát, hogy a maszk mögött feszülő tükörben ráeszméljünk: ők is mi vagyunk.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..