Fókuszban Nagyítás

Kinek a háborúja? – Rambo a politika szolgálatában

John J. Rambo, illetve Sylvester Stallone alakját hajlamosak vagyunk egy fejpántos izomkolosszusként felidézni, holott a vietnámi veterán figurájába figyelemreméltó politikai érzékenység szorult. Cikksorozatomban azon kérdés felderítésére vállalkozom, hogy miképpen tükröződött a Rambo-filmekben az aktuális korhangulat.

John J. Rambo, az 1947-es születésű vietnámi veterán pályafutása során öt nagyjátékfilmben szerepelt. A széria az 1982-es Rambo – Első vér című epizóddal vette kezdetét, melyben a főhős a 70-es évek értékválságának megfelelően még egy kallódó karakter volt. A komoly kritikai és nézettségi sikernek hála azonban két további filmmel ajándékozta meg a rajongókat a Mario Kassar és Andy Vajna alapította Carolco. Az ex-katona 1985-ös vietnámi, illetve 1988-as afganisztáni mentőakciója azonban már a reagani propagandát harsogta. Ezután majd húsz évnyi remetelétet követően, 2008-ban tért vissza közénk John Rambo, hogy éppen akkor merengjen önnön mulandóságán, amikor George W. Bush elnöki ciklusa is a végéhez közeledett.

Most, az ötödik részben pedig az Egyesült Államok déli határait fallal oltalmazó Donald Trump számára vállalt el egy mexikói bevetést. A felsorolásból is látszik, hogy a fejpántos szuperkatona figurája nemcsak a frontvonalon kamatoztatta kivételes alkalmazkodóképességét, hanem a változékony politikai életben is. Cikksorozatomban ezért azt szeretném bemutatni, hogy miképpen hatott a Rambo-filmekre az aktuális közhangulat, illetve a regnáló republikánus elnökök hatalmi erőtere.

Kutatásomhoz Robert B. Ray észrevételeit hívom segítségül, melyekre Benke Attila Az ideológia visszatér: bevezetés a Reagan-éra tömegfilmjeibe című tanulmánya hívta fel a figyelmem. Az amerikai filmtörténész szerint az 1970-es évek káoszában egymás mellett élt két ellentétes szemléletű, mégis rokon filmcsoport, ami az évtizedet uraló kiábrándultságra próbált meg reagálni. Az ún. „balos filmek” (Left Cycle) közé olyan establishment-ellenes alkotások (Bonnie és Clyde, Bilincs és mosoly) tartoztak, amelyek a hatalom embereit negatív, míg a szabadságkereső lázadókat azonosulásra méltó szereplőkként tüntették fel.

A „jobbos filmek” (Right Cycle) csoportjára (Piszkos Harry, Bosszúvágy) ennek fordítottja jellemző: bennük önbizalommal teli, maszkulin hősök osztják az igazságot a törvény és az Egyesült Államok ellenségeivel szemben, akár úgyis, hogy a szent cél érdekében ők maguk is átlépik az erkölcsi határokat. Robert B. Ray szerint a „balos” és a „jobbos filmek” teljesen sosem szorulnak ki Hollywoodból, ám vannak olyan filmtörténeti időszakok, melyek a „balos,” és vannak olyan időszakok, melyek a „jobbos” alkotásoknak kedveznek, attól függően, hogy az amerikai társadalom politikai rendszerbe vetett bizalma megingott-e, vagy sem. (Benke Attila: Az ideológia visszatér)

A mi szempontunkból Robert B. Ray állításai pedig azért érdekesek, mert John J. Rambo karaktere ez idáig csak és kizárólag akkor bukkant fel Hollywoodban, ha republikánus elnökök voltak hatalmon.

A veteránt megformáló Sylvester Stallone is köztudottan republikánus nézeteket képvisel.

Ám ez távolról sem jelenti azt, hogy az egyszemélyes hadsereg túlélőképességei kizárólag a „jobbos ciklusok” idején érvényesülhetnek. Sőt, a két legpozitívabb kritikai fogadtatásban részesülő epizód, az első és a negyedik rész éppen a bizonytalanabb republikánus periódusokban készültek. A Rambo – Első vér 1982-ben, amikor még nem lehetett tudni, hogy a frissiben megválasztott Ronald Reagan vajon helyreállítja-e az Amerikai Egyesült Államok belső nyugalmát, a John Rambo pedig 2008-ban, mikor rendszerkritikus alkotások sora nyíltan (W.) vagy burkoltan (Amikor megállt a Föld) támadni kezdte a leáldozott csillagú George W. Busht.

Összegezve tehát: a Rambo-filmek mindenkor alkalmasnak bizonyultak arra, hogy republikánus szemszögből nézve megragadják az aktuális nemzeti közérzetet. Robert B. Ray elmélete pedig nagyszerűen hasznosítható ahhoz, hogy megfejtsük, miért a zavarba ejtő Első vér a széria máig legnépszerűbb darabja.

 

Korszakváltás idején – Rambo – Első vér

Ted Kotcheff 1982-es, Rambo – Első vér című alkotására a magam részéről egy határfilmként tekintek. Az akciófilm a Reagan-éra hajnalán készült, amikor még nagyban érvényesült a 70-es évek kiábrándultsága, emiatt a film egyaránt mutat „balos,” (establishment-ellenesség) illetve „jobbos” művekre jellemző vonásokat (maszkulin igazságtevés). De azt sem szabad elfelejteni, hogy a Rambo – Első vér már az új-hollywoodi rendszer terméke, de aktuálpolitikai témája (a vietnámi veteránok helyzete) miatt éppúgy kimutatható rajta a Hollywoodi Reneszánsz öröksége is. Meglátásom szerint pedig Andy Vajna produkciója a kétarcúság miatt lehetett sikeres: a legkülönbözőbb gondolkodásmódú nézők is megtalálhatták benne a maguk igazát.

Ám ahhoz, hogy feltárhassuk ezt a kétlakiságot, nem árt rövid betekintést nyernünk az Amerikai Egyesült Államok korabeli történelmébe.

Az USA az 1970-es években addigi történetének legnagyobb válságát élte át.

Hogy csak néhány okot említsünk: a Watergate-botrány miatt megrendült az amerikai nép elnökökbe vetett bizalma, lezárult a végighazudott és elvesztett vietnámi háború, az ellenkulturális és polgárjogi mozgalmak körül is egyre több visszásság alakult ki – mindez pedig kikezdte a kivételesség-érzeten alapuló nemzeti identitást. Így a gazdasági szektort bénító energiaválság mellett az USA egy krónikusnak bizonyuló értékválságot is átélt. Egyszerűen megrendült a világ első számú nagyhatalmának önbizalma.

Az általános kiábrándultság csillapítása a megbízható, de meglehetősen tétova Jimmy Carterre hárult. A demokrata elnök azonban nem elég, hogy képtelen volt erre, szerencsétlenségére kikapta az 1979-es iráni túszválságot is, amit a határozatlanságával évekig képtelen volt megoldani. Az új elnökkel, a westernszínészként elhíresült Ronald Reagannel azonban már új idők következtek. Jelmondatává tette, hogy újra naggyá teszi Amerikát, és kivezeti helyét kereső nemzetét a 70-es évek zűrzavarából. (Benke Attila: Az ideológia visszatér)

 

Egy társadalomtudatos akciófilm

Míg az évtized első felében a fősodorbeli filmek csak burkoltan mertek reflektálni a vietnámi háborúra (Kék katona, Kis nagy ember), addig a második szakaszban már a nyílt számvetés volt a jellemző. Gondoljunk csak A szarvasvadászra, az Apokalipszis mostra vagy éppen az egy veterán összeomlását taglaló Taxisofőrre. Ted Kotcheff Ramboja ennek a trendnek egy zsánerfilmes darabja.

A kanadai származású rendező a film középpontjába ugyancsak egy vietnámi veteránt állított, aki nem elég, hogy a háborús borzalmak miatt poszttraumás stressz szindrómában szenved, de hazatérve a számkivetettséget is megtapasztalja.

Hiába kockáztatta életét hazájáért, a kitudódó háborús bűnök és állami hazugságok megbélyegezték személyét.

Az időnként bevillanó rémképek mellett Rambo hírhedt, film végi monológja nagyszerűen összefoglalja a főhős lelkét nyomasztó keserűséget és feleslegességérzetet: „Aztán visszajövök a rendes világba, és látom azt a sok pondrót a repülőtéren. Tüntetnek ellenem, leköpnek, csecsemőgyilkosnak meg mindenféle szemétládának neveznek. Milyen jogon vetnek meg minket? (…) Számomra a civil élet egy nulla. Odaát vadászgépet vezethettem, tankot vezethettem, millió dolláros technikákat bíztak rám, itt még az autómosóba se vesznek fel kifutófiúnak.” John J. Rambo személye tehát tökéletes megtestesítője a 70-es évek értékválságának. Sőt monológjának bajtársai halálát taglaló mondataiból („…Csupa vér voltam és próbáltam egyben tartani a srácot! De nem tudtam, mert csak jöttek a belei! És senki nem segített! Senki!…”) a háborúellenes üzenet is kiolvasható.

De nemcsak emiatt tűnik úgy, hogy a Rambo – Első vér a „balos,” társadalomtudatos filmek csoportjába tartozik. Will Teasle seriff annak az államnak a megtestesítője, amely eltaszítja maga mellől azokat a vietnámi veteránokat, akikre már nincs szüksége, akik csupán egy rossz emléket jelentenek számára. A rendőr csavargó hippinek nézi a szakadt, rendezetlen frizurájú katonát, ezért kitoloncolja a „Hope” nevű városkából. Szó szerint elveszi a főhőstől a reményt. A seriff előítélete tehát egyszerre csattan az ellenkultúrán és a veteránokon. Hadat pedig azért üzen Rambonak, mert az ex-katona csorbát ejtett a város őrzőjének férfiasságán.

A film alapkonfliktusában tehát jól artikulálódik az establishment-ellenesség, de a későbbiekben a rendőrség többi tagja és a Rambo ellen kivezényelt Nemzeti Gárda is bírálat alá esik. A kisvárosi őrs fakabátjai gyengének, képzetlennek és rutintalannak bizonyulnak Ramboval szemben, egyikük ráadásul egy indulatait féken tartani képtelen agresszor, aki a tiltó parancs ellenére is Rambo életére tör.

A Nemzeti Gárda tevékenysége pedig komikummal színeződik át.

Nem mernek közelíteni a bányába szorított Rambohoz, vaktában lövöldöznek, majd a bánya beomlása után egy egetrengető küzdelem győzteseként pózolnak a fényképezőgép előtt. A gárdisták által elképzelt beállítás ráadásul emlékeztet arra a második világháborús fotóra, ami egy zászlóállításról tudósított Ivo Dzsima szigetén. Erről a fényképről azóta kiderült, hogy nem dokumentarista, hanem beállított felvétel, vagyis éppolyan hamis, mint a Nemzeti Gárda győzelmi mámora.

 

Reagan segítő keze

Ronald Reagan 1981-ben ült az elnöki székbe, a Rambo pedig egy évvel később került a mozikba. Az elnökváltás hatását akkor észlelhetjük a legjobban, ha megjegyezzük a tényt, hogy az Első vér igazából egy adaptáció, David Morrell azonos című regénye alapján készült. A kiábrándult és háborúellenes kötet pedig azzal végződik, hogy a főhős megöli a seriffet, majd Trautman ezredes is végez legjobb tanítványával. Egy ennyire keserű végkifejlet azonban csak az értékválság korához illett volna, az új korszak tömegfilmjeihez már nem. A tesztvetítéseken sem működött ez a befejezés.

Érdemes tehát a „jobbos filmek” szemszögéből is megvizsgálni a Rambo – Első vér cselekményét. Ebben az esetben könnyen lehet, hogy Teasle seriffet nem egyszerűen az állammal azonosították a nézők, hanem Jimmy Carterrel. A korábbi időszak elnökével, aki tehetetlennek bizonyult egy válsághelyzettel kapcsolatban. Merthogy Teasle seriff megoldási kísérletei épp olyan sikertelenek voltak, mint Carter elnök tettei a már emlegetett iráni túszhelyzet kezelésekor.

A fokozatosan eszkalálódó válság tényleges megoldása pedig már utódjára, Ronald Reaganre hárult. E tekintetben a film második felében felbukkanó Samuel Trautman ezredes akár a cowboyelnökkel is megfeleltethető. A gyengeséggel felruházott kisvárosi rendőrség és a Nemzeti Gárda ironikus ábrázolása pedig egy republikánus néző szemében a Carter-kormányzat kritikájaként is működhetett.

Trautman színrelépése a Rambo – Első vér kulcsfontosságú pillanata. Feltűnésével ugyanis a film motívumrendszerébe az a családcentrikusság is beemelődött, amely a reagani propaganda egyik sarokpontja volt.

Kotcheff filmje szerint a katonaság egy családias közösség.

Rambo elveszített barátait családtagjaiként gyászolja, az ezredesre pedig egyfajta apafiguraként, esetleg nagybácsiként tekint. Épp emiatt érzem úgy, hogy ahogy Rambo neve is beszélő név (japánul erőszakot jelent), úgy Samuel Trautman ezredes neve is az. A „jobbos filmek” szemszögéből nézve ő maga Uncle Sam, az Amerikai Egyesült Államokat megtestesítő, képzelt személy. Csakhogy Ronald Reagan elnöksége idején már nem egy kalapos, szakállas úriemberként illett elképzelni, hanem egy erőt és határozottságot sugárzó katonaként, aki észleli a haza lelkiválságát, és orvosolja azt. Ahelyett, hogy megölné a film zárlatában az általa kiképzett veteránt, inkább oltalma alá veszi és kivezeti a szétlőtt rendőrőrsről. Mert tisztában van Rambo valódi képességeivel, és tudja, hogy szüksége lesz rá a reagani propaganda egy másik sarokpontjához, a vietnámi háború korrekciójához. Nem véletlen, hogy a folytatásokat Sylvester Stallone, Mario Kassar és Andy Vajna már e szellemiség jegyében fogja elkészíteni.

 

A propaganda irányába

Éppen ezért, ha az Első vért összevetjük a Rambo második és harmadik részével, azonnal szembetűnik, hogy Ted Kotcheff filmjében koránt sem dominál még a testkultusz. Ronald Reagan elnöksége még alig vette kezdetét, a forgatás idején még nem lehetett tudni, hogy véghez tudja-e vinni a nagyra törés ígéretét. Ezért az a fajta megtört maszkulinitás jellemzi a filmet, ami az értékválság korának sajátja volt, gondoljunk csak az Éjféli cowboyra vagy a McCabe és Mrs. Millerre. A rendezőt még jobban érdekelte a főhős lelki világa, ezért zsánerszempontból sokkal inkább dominálnak a drámai vonások, mint az akciófilmes jegyek.

Nem véletlen, hogy Rambo az első részben igazából egyetlen embert sem öl meg saját kezűleg. A Reagan-korszakban ez a tendencia fog megfordulni: a poszttraumás tünetek csak kényszerű díszítőelemek lesznek a kreatívabbnál kreatívabb gyilkosságok, az erőt sugárzó testkultusz közepette. A Rambo – Első vér azonban már jelzi a korszakhatárt azzal, hogy a sodródó karaktert aktivizálja, és a „jobbos filmekre” jellemző igazságtevés feladatát bízza rá.

Kiss Tamás

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..