Alejandro González Iñárritut eddig is világhírű filmrendezőként tartották számon, így nem okozott nagy meglepetést az Oscaron való jelölése, az idei erős mezőny és a Sráckor mellett azonban igazán nagy értéke lett a megnyert szobroknak (legjobb film, rendezés, eredeti forgatókönyv, operatőr). Hogyan kezdte pályáját a Mexikóból egyenesen a vörös szőnyegre érkezett rendező? Melyek voltak az első próbálkozásai? A rendezőről szóló háromrészes írásunk első részéből minderre választ kaphattok.
Iñarritu nem filmesként kezdett, először hajókon dolgozott, majd kommunikációt tanult, miközben építgette karrierjét rádiós műsorvezetőként, illetve egy rádióállomás igazgatójaként. Aztán a színjátszás és a filmezés felé fordult, először a Televisa-hoz ment. Itt állt elő első kisfilmjével, a Detrás del dinero-val (Behind the Money), a spanyol énekes, Miguel Bosé főszereplésével. Az első epizód az El timbre el is készült, azonban a folytatás kudarcba fulladt. Majd megalapította saját produkciós cégét, a Zeta Films-t, ahol ő maga írta és rendezte a különféle reklámokat mexikói televízióknak.
A Powder Keg (Puskaporos hordó) a BMW 2001 és 2002 között online terjesztett The Hire című reklámfilm-sorozatának egyik epizódja. Összesen nyolc világhírű rendezőt kértek fel a produkcióhoz (John Frankenheimer, Ang Lee, Wong Kar-wai, Guy Ritchie, John Woo, Joe Carnahan, Tony Scott), akikhez a Korcs szerelmek frenetikus sikere után Iñárritu jogosan tartozott.
A rövidfilmben Jacobs (Stellan Skarsgård), veterán háborús fotós, aki megsebesül egy puccs által sújtott, meg nem nevezett dél-amerikai országban. Az ENSZ küld egy járművet egy sofőrrel (Clive Owen), hogy kimenekítsék az ellenséges területről. Markáns szürke felvételek, lüktető tempó és melankolikus párbeszéd. (Legjobb példa erre a következő dialógus. „Jacobs: Tudod, hogy mi késztetett arra, hogy háborús fotós legyek? Sofőr: Mi? Jacobs: Soha nem volt időm játszani a gyermekeimmel. Sofőr: Hány gyermeked van? Jacobs: Egy sincs.”)
Iñárritu a reklám alapjául szolgáló autót egy mini kamaradráma helyszíneként kezeli, amelyben a szereplők és lelkiállapotuk a fontos, illetve ami történik velük. A 16mm-es felvétel, a kézi kamera használata, egy végletekig felfokozott intenzitású, realizmussal mélyen átitatott doku hatását kelti, az, hogy mindez egy vadonatúj X5-ösben zajlik, szinte elhanyagolható. A mexikói rendező nyílt politikai állásfoglalása az egy évvel korábban készült Korcs szerelmek után itt is megjelenik, kritikájának kereszttüzében a drogkereskedelem, illetve a tehetős amerikaiak állnak, akiknek igénye a kokainra, Dél-Amerika társadalmi rendjének szétesését segíti elő.
Következő rövidfilmje, a 11’09”01 – szeptember tizenegy szorosan kapcsolódik előző munkájához. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás hatásait boncolgató szkeccsfilm producerei 11 országot kértek fel, hogy járuljanak hozzá egy-egy 11 perc 9 másodperces epizóddal az alkotáshoz. Az országok között Mexikó mellett, többek között Japán (Shôhei Imamura), Franciaország (Claude Lelouch), az Egyesült Királyság (Ken Loach) és az Egyesült Államok (Sean Penn) is megjelenik.
Iñárritu kegyetlen eszközökhöz nyúl, a sötétséget választja az emlékezés és emlékeztetés érdekében. A fekete képernyő mélyéről torz hangok szűrödnek ki, fények villannak fel, minden bizonytalan. A hangok egyre egyértelműbbé válnak: sírás, kiabálás, kétségbeesés egy telefonbeszélgetés során, egy sikoly. Hirtelen dőlnek a tornyok. Iñárritu eszköztára itt is teljes: valóság és képzelet összemosása, reflexió, zsigerien nyugtalanító formában.
Az Anna szintén egy nagyobb vállalkozás része. 2007-ben a Cannes-i filmfesztivál 60. évfordulója alkalmából 33 filmrendezőt bízott meg, hogy készítsenek egy 3 perces rövidfilmet a film és a mozi fontosságáról. Joel Coen, David Crononberg, Atom Egoyan, Hsiao-Hsien Hou, Aki Kaurismäki, Abbas Kiarostami, Takeshi Kitano, David Lynch, Lars von Trier, stb. mellett Iñárritu is vászonra álmodta saját, filmhez fűződő viszonyát.
A To Each His Own Cinema (franciául: Chacun son cinema) blokk Anna epizódja egy pusztító portré egy fiatal nő mozi iránti szerelméről, illetve arról, ahogyan ezt megmagyarázhatatlan módon elvették tőle. Gyönyörű vizuális alkotás, mindenképpen látni kell.
A legtöbb filmrendező pályája során a reklámfilm műfajával is kapcsolatba kerül. Ridley Scott grafikusként és reklámfilmrendezőként kezdett, csak évekkel később döntött a mozifilmek mellett. 1984-es Apple reklámja A szárnyas fejvadász hatását hordozza magán. Rajta kívül Wes Anderson, Baz Luhrmann, Sergio Leone, David Fincher, Darren Aronofsky, de még Fellini is alkotott a műfajban.
Ahogyan az említett Aronofsky reklám, úgy a Family is egy drogmegelőzési kampány része. A Meth Project egy 2005-ben Amerikában létrehozott drogmegelőzési program, amelynek egyik célja, az egyik legártalmasabb disco drog, a metamfetamin kockázatainak kommunikációja. Akárcsak Danny Boyle Trainspottingja, úgy Aronofsky 2000-ben megjelent Rekviem egy álomértja is hatásosan szól a különböző drogok végzetes és egy idő után visszafordíthatatlan mellékhatásairól, nem csoda, hogy eleget tett a felkérésnek. Az említett nagyjátékfilmekhez hasonlóan, Iñárritu reklámfilmje is a brutalitással hat. Akárcsak a 11’09″01 – szeptember tizenegy esetében, úgy itt is rendkívüli szerepet kap az audio sáv, zajok, zörejek, sikolyok és a fizikai agresszió együttes hatása sokkoló erővel bír.
Guy Ritchie Take It To The Next Level című alkotása sokáig a legnézettebb football reklámnak számított. Iñarritu a Nike 2010-es labdarúgó-világbajnokság Write the Future kampányához forgatott filmje azonban túlmutat a reklám műfaji keretein. A brit fenegyerek gengszterfilmjeiben megszeretett gyorsmontázs-szekvenciák itt is előkerülnek, Iñarritu azonban az önreflexiónak hasonlóan nagy teret enged. A globális, több szálon futó cselekmény, a minden-mindennel összefüggő sorsértelmezés adják a kisfilm szervezőelvét, akárcsak a gyakran halál-trilógiaként emlegetett darabjaiban (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel).
A cselekmény önreflexív, érintőlegesen pedig a káoszelméletből ismert fogalom, a pillangóeffektus is megidéződik (Pillangó-hatás, Donnie Darko). A filmben megjelenő sztárok (Franck Ribéry, Ronaldhino, Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney, Cesc Fàbregas, Roger Federer) a mérkőzés során eljátszanak a gondolattal, hogyan alakulna jövőjük az esetleges győzelem, illetve a vereség után. Minden újszülöttet Wayne Rooney-ról neveznének el? A filmből, a néhol igen kemény társadalomkritika mellett, szerencsére a humor és az irónia sem hiányzik.
2012-ben a videóművészeten belül értelmezhető Naran Ja: One Act Orange Dance következett. Iñarritu meghívást kapott a frissen alakult L.A Dance Project művészeti egyesület egyik próbájára, ahol Benjamin Millepied koreográfus munkája (aki egyébként a Fekete hattyú koreográfusaként vált széles körben ismertté), magával ragadta a rendezőt. Egyik nyilatkozatában arról beszél, hogy Millepied egyszerre érzéki és melankolikus stílusa, a táncosok egyedi és nemes mozgása, illetve magának a táncnak az az alaptulajdonsága, hogy minden a ritmusról szól, a ritmus pedig a flowról, arra ösztönözte, hogy mindenképpen megörökítse ezt az élményt.
A VHS-t azért választotta, mert ehhez a fajta produkcióhoz a digitális technikát túl plasztikusnak és természetellenesnek tartotta. A mostani kamerák a valóságot jóval nagyobb mértékben képesek reprodukálni, mint ahogyan a szemünk látja, ezért érezzük gyakran hamisnak a látott képeket. A Naran Ja a hetvenes évek tévéfilmjeinek képi világát idézi, ezáltal a home video nosztalgiával átitatott személyessége keveredik az önmagában is intimnek, érzékinek, egyes részeken erotikusnak ható tánckoreográfiával.
A következő részben a rendező halál-trilógiának is nevezett filmjeiről olvashattok (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel), többek között a filmeket összekötő tematikáról, motívumokról, a rendező igen meghatározó szerzői jegyeiről. Addig is egy ráadás a mágikus realistától.
