Fókuszban Nagyítás

A küldetése, amennyiben elfogadja… – A Mission: Impossible evolúciója

A héten mutatták be a Mission: Impossible sorozat hatodik, Utóhatás alcímet kapott epizódját, amely mind a pénztáraknál, mind a kritikusoknál (és nézőknél) messze a várakozásokon felül teljesített. Pedig nem kellett volna, hogy ez ennyire meglepjen minket. Noha a franchise kissé rögös utat járt be, ám mára az egyik legmegbízhatóbb és legszórakoztatóbb hollywoodi akciófilmbranddé nőtte ki magát.

Ezen a fülledt és közép-gyenge blockbusterek által uralt nyáron valóban meglepődik az ember, ha hirtelen a világ egyik legjobb akciófilmje rántja ki a bágyadtságból. Mitől az a Mission: Impossible, ami? Mi különbözteti meg ezt a brandet, a számtalan másik akciócentrikus franchise-tól? Jót tett-e neki, hogy majdnem minden részt más rendező más felfogásban készítette? Nos, kezdjük az elején…

1966-ban egy jóvágású férfi lépett be egy Los Angeles-i lemezbolt ajtaján, hogy valami különlegességet vásároljon. A boltos hátravitte a férfit egy külön szobába, majd kezébe adott egy lemezt, amely bizonyára elnyeri majd a tetszését. Ám a lemezen az Ernest Vone vezette pán-szimfonikus zenekar 1963-as koncertje helyett egy monoton férfihang szólalt meg: „Jó reggelt Mr. Briggs. A küldetése, amennyiben úgy dönt, vállalja, hogy mind a két nukleáris robbanófejet visszaszerezze. Mint mindig, most is szabad kezet kap az eszközök és a csapat kiválasztásában. Természetesen amennyiben ön vagy az IMF csapatának bármely tagja fogságba esik vagy meghal, a Titkárság tagadni fogja, hogy tudott volna az akciójáról. Ez az üzenet egy perc múlva megsemmisíti önmagát. Üdv újra köztünk, Dan”.

Az akkori tévénézők talán még nem sejtették, hogy ezek a mondatok nem pusztán az Impossible Mission Force első küldetését, de egyben egy bő negyven éven keresztül tartó franchise kezdetét is jelzik majd. A Bruce Geller alkotta eredeti Mission: Impossible tévésorozat 1966-ban indult és egészen 1973-ig műsoron is maradt, így a maga hét évadával a ’60-as, ’70-es években tomboló kémmániának (lásd még: Én, a kém, Az U.N.C.L.E embere, A balfácán) leghosszabb ideig futó sorozata volt.

Ha megpróbálnánk elhelyezni a „kémfikciós kánonba”, akkor valahol a John Le Carré nevével fémjelzett hiperrealizmus és a James Bond totális, kalandfilmes eszképizmusa közt, a skála Le Carré-hez közelebbi oldalán kellene helyet foglalnia. A Mission: Impossible kétségtelenül egy könnyed kalandsorozat volt, mégis a kémkedést sokszor egy fokkal reálisabban mutatta meg, mint kortársai. A „Lehetetlen Küldetés Erő” Bonddal ellentétben ugyanis valós hírszerzési feladatokat láttak el: azaz

nem magánszigeteken élő, megalomán szupergonoszokkal verekedtek, hanem más országok ügynökeitől, bűnözőktől, diktátoroktól vagy éppen terroristáktól szereztek információt;

loptak el fegyvereket vagy éppen dezinformálták őket. Az információt pedig nem fegyverekkel és sci-fi szuperkütyükkel (noha voltak ilyenek, ám ezek sokkal hihetőbbek voltak, mint Bond kellékei) szerezték, hanem az ellenség fondorlatos, többszintű átverésével és félrevezetésével.

A feszültség így általában abból fakad, hogy a tökéletes tervbe hiba csúszik, így hőseinknek rögtönözniük kell. Az eredeti sorozat sokkalta inkább hasonlít egy heist filmre, mint bármelyik Bond-kalandra. Klasszikus értelemben vett akció nem is volt sok – főleg a korai évadokban –, olyannyira, hogy általában a megbízás célpontját sem ők tették el láb alól, hanem meghagyták az ellenségnek a piszkos munkát – tudva, hogy úgyis végeznek vele a megbízói, ha kiderül a kudarca.

„A Mission egy elmejáték volt. Az ideális megbízás az, ha úgy jutunk be, majd ki, hogy közben senki sem tudja meg, hogy ott jártunk

– így fogalmazta meg az első három évadban szereplő Martin Landau, hogy mi is a Mission: Impossible lényege. Vagy ahogy Patrick H. Willems mondja a franchise-ról készített videóesszéjében: „(A Bond filmekkel ellentétben) A Misson: Impossible nem tette szexivé a kémkedést, csak izgalmassá.

A sorozat a lehető legtipikusabb – ám közben az egyik legjobb – epizodikus széria volt, amelynek általában minden része ugyanarra a formulára épült: a csapatvezető egy önmegsemmisítő adathordozón megkapja a küldetést, majd kiválasztja a csapatot. Az eredeti koncepció szerint nem lett volna állandó csapat, de végül az első évadban világos lett, hogy a csapatvezér néhány epizodista kivételével mindig fix tagokat választ, így ez a szegmens ki is került. Jöhet az eligazítás, aztán a terv végrehajtása, győzelem és függöny.

A sorozat is meglepően feszes tempót diktál, vizuálisan néhol az akkori filmekkel is felveszi a versenyt, ám ami mai szemmel már kissé fura, hogy (tudatosan) szinte zéró karakterizációt tartalmazott.

Hiába szerepelt majd minden részben ugyanaz a csapat, a szereplőkről nem tudtunk meg semmit,

csak képességeik voltak, nem karakterük, és egyáltalán nem láttunk köztük semmiféle – a misszió végrehajtásától független – interakciót. Olyannyira nem voltak lényegesek, hogy amikor leváltottak egy-egy szereplőt, a cserére a sorozatban egyáltalán nem reflektáltak. Például a kezdetben a csapatot vezető Dan Briggs helyére a második évadban érkezett a Peter Graves által játszott James Phelps, illetve három évad után Landaut Leonard Nimoy váltotta mint az álcázás mestere.

Mission: Impossible – Az akciócsoport (1966-1973)

Az első hét évad után a sorozatot 1988-ban folytatták (ezt adták itthon Az akciócsoport címen), az új sorozat hű maradt Geller eredeti elképzeléseihez, de már korántsem volt olyan siker, mint elődje, és csak kettő évadot élt meg.

Na, de hogy lesz egy kvázi karakterek és összefüggő történet nélküli sorozatból film?

Hát úgy, hogy a sorozat nagy rajongója, Tom Cruise rácsapott a Paramount asztalára, hogy most már tényleg ideje lenne annak a Mission: Impossible-filmnek. Ehhez pedig fel is bérelte korának egyik legjobb rendezőjét, a Hitchcock-féle suspense nagy kedvelőjét/ápolóját, Brian De Palmát. A Mission: Impossible bizonyos szegmenseiben a sorozathoz hű adaptáció, ám már előrevetíti az önálló utakra térő filmszéria legfőbb stíluselemeit. Az egyetlen sorozatos karakter, aki szerepet kapott a filmben, az James Phelps volt (itt Jon Voight játssza). Az alapokból De Palma végül egy csavaros, látványos, set-piece orientált heistfilmet rendezett. Annak ellenére, hogy a vonatos finálé a ’90-es évek egyik legjobb akciójelenete, maga a film egészen régimódinak és visszafogottnak érződik korának megalomán látványfilmjeihez képest.

Akár azt is mondhatnánk, hogy az utolsó emberléptékű blockbuster ez – a film ugyanabban az évben készült, mint A függetlenség napja. A hangsúly még nem az akciókon volt, hanem a suspense-en és a néző folyamatos meglepésén, mely Cruise krédója volt a film készítése során. Ennek egyik legnyilvánvalóbb eleme, hogy képesek voltak árulót csinálni a sorozat ikonikus csapatvezetőjéből, ami már jól jelzi, hogy ez már egy új korszak kezdette.

Mission: Impossible (1996)

James Phelps akciócsoportja feloszlott, helyüket pedig Ethan Hunt vette át. Fontos, hogy egyelőre csak Hunt, nem pedig Hunt csapata. Annak ellenére, hogy a Mission: Impossible-nek már a sorozatban is az volt az egyik legfőbb jellemzője, hogy itt nem egy szuperügynök, hanem egy csapat dolgozik, az első három filmben ez a csapat folyamatosan rotálódott. Többnyire egy biztos pont van: Ethan Hunt – ám rajta kívül még a Ving Rhames által játszott Luther Stickell is megjelenik minden részben.

Pedig önmagában véve Hunt nem egy túl érdekes karakter. Nehéz annál többet megfogalmazni róla, mint hogy adrenalin-junkie, megszállott munkamániás, akinek csak a küldetés sikere számít. Szóval tulajdonképpen Hunt nem is karakter, hanem maga Tom Cruise, aki így is olyannyira összenőtt ezzel a sorozattal, hogy épp olyan nehéz elképzelni egy nélküle készülő Mission: Impossible filmet, mint egy Ford nélküli Indiana Jonest. (Ne feledjük, hogy Cruise nemcsak mint főszereplő viszi a hátán a szériát, hanem mint az egyik főproducer is.)

Bár a Mission: Impossible 1996 harmadik legnagyobb bevételét szerzett filmje volt, a folytatásra mégis csak négy év múlva került sor. Ekkor készült el John Woo rendezésében a sorozat fekete bárányaként számon tartott Mission: Impossible 2. Már nyitójelenetben prezentálja a sorozat (ötödik részig bezáróan) egyik legfontosabb jellemzőjét: minden epizódot más rendez és ellenben más brandekkel, itt hagyják is őket érvényesülni. Nincsen sem Kathleen Kennedy, sem Kevin Feige, aki őrködne a Mission: Impossible kánon szentsége felett, minden rendező azt csinál, amit akar.

Woo pedig azt csinálta, amit mindig: egy eszetlen és edzetlenül stílusos fegyver-balettet.

Így az M:I 2 a lehető legmesszebb tért le az első film és De Palma által kitaposott útról. Persze, hogy hosszútávon ne fulladjon unalomba, minden szériának szüksége van a megújulásra (ennél is hosszabb cikket lehetne írni a James Bond-sorozat azon törekvéséről, hogy releváns tudjon maradni), ám ettől függetlenül kell, hogy legyenek bizonyos állandó tényezői, olyan elemek, amiket csak az adott szériától kaphat meg a néző. Ezek azok a tényezők, amelyek miatt a néző nem a vele egy időben bemutatott másik akciófilmet választja majd.

Mission: Impossible 2. (2000)

Sajnos az M:I 2. teljesen híján van a klasszikus M:I elemeknek, mint a fondorlatos heistnek és a ki-kivel van feszültségkeltésnek. Helyette pedig egy (a rendezői filmográfia részeként kezelve is) gyenge Woo-filmet kapunk. Ám Woo epizódjának így is van egy olyan lényeges hozzájárulása a M:I receptjéhez, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: az elképesztő kaszkadőrmutatványok és a praktikus/old-school effektre alapozott akciójelenetek behozatala. (Ami pedig az akciójeleneteket illeti, Woo nem hazudtolta meg magát. A végső már-már balettszerű motoros üldözés csodálatosan over-the-top. Kár, hogy az élettelen dráma, az unalmas első óra, Dougray Scott nevetséges főgonosza és a gyenge forgatókönyv megölik a filmet.)

Kaszkadőrmunka bőven volt az első részben, de amikor az M:I 2. nyitányában Cruise biztosítókötél nélkül egy kézzel csüng a semmi felett, az egy teljesen új szint.

Ettől kezdve pedig nincsen úgy M:I film, hogy abban Tom Cruise ne hajtson végre egy halandó ember számára lehetetlennek tűnő ugrást, mászást, zuhanást, merülést vagy ütközést. Nem véletlen, hogy a hatodik epizód marketingjében már külön kisfilm foglalkozik a kaszkadőrmutatványokkal – és azzal, hogy milyen módokon halt meg majdnem Tom Cruise a forgatáson.

Bár a pénztáraknál tarolt Woo filmje, a rajongók és a kritikusok sokkal vegyesebben fogadták, mint az első filmet, így a folytatás csak öt év múlva készült el, egy feltörekvő tévés alkotó vezényletével. Nem másról van szó, mint J.J. Abramsról, akinek első mozifilmes munkája rögtön a Mission: Impossible franchise új alapokra helyezése volt. A Mission: Impossible 3., hasonlóan a másodikhoz, egyfajta soft rebootként is felfogható, hiszen bár papíron folytatás, sem történetében sem karaktereiben (leszámítva ugye Cruise-t és Rhamest) nem kötődik az előzményekhez. Így hiába jött össze az előző rész végén Ethan Hunt a Thandie Newton által játszott tolvajjal, a harmadik rész elején már Michelle Monaghannel készülődik összekötni az életét, miközben az aktív terepmunkától is visszavonult.

Ahogyan De Palma és Woo esetében, úgy a sorozat harmadik etapján is jól érezhető a rendező kéznyoma.

Az M:I 3 már tagadhatatlanul a Bourne-filmek és a Batman: Kezdődik! utáni sötét hangulatot célozta meg. J.J. Abrams és állandó írótársai igyekeztek Ethan Huntot is emberközeli karakterré tenni. Így a film igazi tétje nem pusztán a szokásos macguffin megszerzése, hanem Hunt feleségének az élete. És, bár a M:I 3. drámai része sokkal jobban működik, mint az M:I 2. elképesztően kínos és élettelen szerelmi szála, az elnagyolt forgatókönyv miatt mégsem az igazi. Főleg azért, mert tudjuk, Tom Cruise itt (kicsit) önmagát is játssza, és 2006-ban már nyilvánvaló volt, hogy nem egy egyszerű, hétköznapi fazon, akivel könnyen azonosulhatunk. Viszont az M:I 3. rendelkezik a sorozat egyetlen igazán markáns főgonoszával, még úgy is, hogy a néhai Philip Seymour Hofman tulajdonképpen karizmából lopja el a show-t.

Mission: Impossible 3. (2006)

Szóval az első három mozifilmben leszámítva Cruise és Ving Rhames karaktereit, néhány apróbb elemet (zenei főtéma, maszkok) illetve azt, hogy hőseinknek valamiféle „lehetetlen” küldetés kell végrehajtaniuk, nem sok közös vonást találunk. Adva van egy suspensre épülő heist mozi, egy agyatlan akciófilm és egy modern, komor, drámai alapokon nyugvó kém-thriller –

hogy lesz ezekből egységes brand?

Így jön végre a képbe Brad Bird, aki a Mission Impossible – Fantom protokoll képében végre megcsinálta a tökéletes Mission: Impossible-filmet. (A negyedik résznek eleve vízválasztó jelege volt, hiszen a harmadik rész alacsony bevételei után a Paramount le akarta cserélni Cruise-t, ez volt az utolsó esélye bizonyítani, ha nem sikerül, akkor könnyen elképzelhető lett volna, hogy az ötödik film már Jeremy Renner főszereplésével készül.) Bird tulajdonképpen nem csinált mást, mint egy roppant feszes, modern akciófilm keretében szintetizálta a korábbi három alkotás és a sorozat legjobb és legjellemzőbb elemeit. Itt-ott kicsit csavart is rajtuk, hogy megmaradjon a frissesség – lásd: a filmben rendre elromlanak a szuperkütyük.

A sorozatból továbbhozta a komplikált, többrétegű átveréseket tartalmazó tervet és azt, hogy a kritikus pillanatban a csapat kénytelen improvizálni.

A dubaji hotelben lezajló személyiség- és szobacserés üzletkötés egy tipikusan olyan megoldás, ami a klasszikus sorozat egy epizódjában is helyet kaphatott volna. Az első film mintájára a sztori egy set-piece-ek köré épített rohanás, amelyben természetesen kapunk egy suspense-ben erős heistet, és csakúgy, mint a második részben, Cruise eszméletlen kaszkadőrmutatványaival az életét kockáztatja a néző szórakoztatásáért. Ám maguk az akciók már jóval visszafogottabbak, mint Woo agymenései, a minta itt már az M:I 3. realisztikus összecsapásai voltak.

Mission: Impossible – Fantom protokoll (2011)

Az M:I filmeket a paradoxonnak tűnő „visszafogottan lélegzetelállító” jelzővel tudnám jellemezni. Hiszen egyfelől hihetetlennek tűnik, ahogy Cruise megmássza a Burj Kalifát, ám ellenben a kortárs blockbusterek többségével, amelyekben van, hogy városokat dobnak egymásra, az M:I filmek látványos jelenetei még emberi mértékűek. Mivel többnyire valódi kaszkadőrmunka és régimódi trükktechnika képezi az alapjukat, így olyan súlya és fizikája van ezeknek a szegmenseknek, amelyek jelentősen hozzáadnak a feszültséghez.

Nem akarjuk elhinni, de tudjuk, hogy ott történik a szemünk előtt.

Bár ezen elemek többé-kevésbé már a harmadik moziban egyesültek, Bird volt az, akinek a tökéletes tempó és a könnyedebb (ám nem parodisztikus) hangvétel belövésével sikerült tökéletesíteni a receptet. A tagok közti humoros interakciók ugyanis úgy segítettek emberközelivé hozni a csapatot, hogy nincsenek is igazán kidolgozott karakterek. Talán ezt lehetne negatívumnak felhozni, hogy az eredeti sorozathoz hasonlóan a figurák háttérbe szorulnak az akcióhoz képest, ám Birdnek sikerül helyén kezelnie őket. Elfogadja, hogy Ethan Hunt nem átlagember, így őt meghagyja félistennek, miközben a többiek számára ad kisebb drámai konfliktusokat.

Az, hogy a csapat ilyen jól működik, az már részben Christopher McQuarrie érdeme is, aki az ötödik, Titkos nemzet című részben meghagyta ezeket a figurákat. Valószínűleg azért is, mert részben ő írta őket. Mindenesetre ez volt az egyik legjobb döntése, hiszen így végre megszűnt az M:I széria egyik problémája: a folyamatosan újraalakuló csapat. Bár McQuarrie már követi Bird (és a saját) receptjét, az ő filmje is kicsit más, mint a többieké: egy komorabb, jobban a kütyükre és az akcióra fókuszáló darab.

Mission: Impossible – Titkos nemzet (2015)

Ami a karakterdrámát illeti, ő az első, aki sikeresen tudta azt ebben a franchise-ban alkalmazni. Egyfelől a csodálatos Rebecca Ferguson által játszott Ilsa Faust által, másrészről azért, mert Ethan Hunt végre egy hozzáillő konfliktust kap. A film ugyanis az összes korábbi epizódnál jobban kidomborítja és nyilvánvalóvá teszi, hogy Hunt mennyire megszállott, ha a küldetés sikeréről van szó. Emiatt pedig nem mondvacsinált szerelmekkel, hanem a csapattársaival is kénytelen összetűzésbe kerülni. Ráadásul a „ki-kivel van?” feszültségkeltés talán ebben a részben működik a legjobban, és ehhez igazán még a széria védjegyének számító maszkok se nagyon kellenek. Talán nem is meglepő, hogy McQuarrie a sorozat történetének első rendezőjeként visszatért még egy epizódra, azt pedig, hogy az Utóhatást hogyan fogadták, már mind tudjuk…

A Mission: Impossible-széria a folyamatos megújulásra való képességének köszönhetően vált korunk egyik legszórakoztatóbb és legizgalmasabb akciófilmes franchise-ává.

Papíron nagyon szűknek tűnhet az eszköztár, amelyet az M:I használhat, de mivel sosem próbálták a széria rendezőit szűk keretek közt tartani, így mindenkinek volt lehetősége más-más elemeit kidomborítani a brandnek. Emiatt pedig az olyan visszatérő, már-már sablonszerű elemek, mint a maszkos átverés vagy a kötelező áruló, sem válnak unalmassá, hiszen mindig változik, hogy min van a hangsúly.

A mag, ami megkülönbözteti a szériát a többi kémfilmtől: a feszült heistek – melyek alatt még a zene is elhalkul –, a lenyűgöző, de hihető és valóságos akciók, a csapatmunka, a vert helyzetből való győzelem izgalma és Tom Cruise vég nélküli rohanása. Na, meg persze Lalo Schifrin legendás főcímzenéje, amelynek dicsérete egy külön cikket érdemelne. Ahogyan a filmek soundtrack albumai, amelyek noha ugyanabból az alapból indulnak, hasonlóan változatosak, mint a filmek maguk.

Épp ezért is nehéz megjósolni, hogy mit hoz a jövő. Szerettem McQuarrie változatát, de az sem lenne ellenemre, ha a következő epizódban ismét egy új rendező mutathatná be a saját M:I verzióját. Persze sorrendben nézve a filmek sztorijai (az elsőtől a negyedikig) nem éppen a legkoherensebb és átgondoltabb ívet írják le, de van, ami fontosabb a mindenre kiterjedő univerzumépítésénél: az, hogy maguk a filmek jók legyenek. A Mission Impossible-széria pedig ezen a téren igazán jól áll. Ez pedig jórészt annak köszönhető, hogy a rendezőknek és íróknak volt lehetőségük szabadon kidolgozni az elképzeléseiket. Így amíg Tom Cruise bírja szusszal, addig mi is készen fogunk állni egy újabb, lehetetlen küldetésre.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..