Vajon lehet-e valaki növényevő anélkül, hogy ez megváltoztatná az embertársaihoz való viszonyát? Az ártás-mentes életmód ma már egy nagyon divatos téma Nyugat-Európában és Amerikában. Azonban Han Kang 2017-ben magyarul is megjelent Növényevő című regénye egy felettébb radikális megközelítést kínál, amit egy 2009-es koreai film adaptáció is próbált vizuálisan bemutatni.
HanKang, a dél-koreai írónő még 2007-ben publikálta hazájában a három novellából álló művét, amely csak 2016-ban került a nyugati olvasók elé. Elsőként Deborah Levy angol fordításában, amely el is nyerte az azévi nemtetközi Man Booker díjat. A könyv nagy port kavart a lecsupaszított, realista nyelvezetével, és brutális, mégis érzékeny képi világával. Idén magyar nyelven is megjelent Kim Bogook és Németh Nikoletta tolmácsolásával a Jelenkor kiadónál, szerencsére megőrizve a legjobb angol kiadás könyvborítóját, amely önmagában is vonzóvá teszi a könyvet, és valójában tökéletes leképezése a történetnek.
A mű témája nem a vegetarianizmus, sőt nem is különösebben próbál senkit sem arra sarkallni, hogy ne egyen többé húst. És mégis a gyökereiben az emberi életet átható kegyetlenség valóságát tárja elénk. Választ nem ad, de annál több kérdést vet fel: Lehetséges-e úgy élni, hogy nem ártunk senkinek? Van-e bármi realitása annak, hogy a növényekhez hasonlóan egy békés vegetációban létezzünk? Milyen mértékben rendelkezik egy ember, legfőképp egy nő a teste felett? A könyv három részben (Növényevő, A mongolfolt, Lángoló erdő) halad a vérfagyasztó valóságtól egyre széteső és egyre költőibb tájakon. Ezzel szemben az adaptáció ezt párhuzamos síkokon próbálja megjeleníteni egy érzékeny, de kissé túlesztetizált filmben, Woo-Seong Lim 2009-es Vegetarian-jében (Chaesikjuuija).
A főszereplő Jonghje, egy átlagos feleség, akit az első novellában rideg férje szemszögéből ismerhetünk meg. A nőt egy nap véres rémálmok kezdik gyötörni (ezekből a filmben nem látunk semmit), amelynek következtében úgy dönt, nem eszik többé húst és egyéb állati eredetű ételt. Egy európainak ez talán nem annyira meglepő dolog, de Koreában, ahol a mindennapi étkezés része a hús, sőt sok helyen még a nyugati ember számára elképzelhetetlen kutyaevés is dívik, egy teljességgel abszurd döntés. Ettől függetlenül egy nyugati ember számára is vibrálóan ismerős lehet az a két jelenet, amely Jonghje átváltozása utáni társasági megítélését mutatja be.
A film ebből az elsőt, amely talán az egyetlen jelenet volt, amelyik valóban meg tudott nevettetni, kihagyja. Ilyen jelenettel valószínűleg már sokan találkoztak: egy evéshez leülő társaságban van egy valaki, aki vegetáriánus vagy netán vegán, amely azonnal megbontja a társaság egységét. Jonghje nem a térítős fajta vegán – ahogyan a legtöbben nem azok – viszont a társaság reakciója éppen ezért pont a zavart fecsegés és az okoskodás lesz, míg a nő egyszerűen, és sziklaszilárdan csak azt eszi, amit akar. Csak annyit fűz hozzá, hogy nem eszik húst. A férj pedig egyre kellemetlenebbül érzi magát, mert a társaság nem tud mit kezdeni a feleségével. Értetlenül kérdezgetik, és az egészségéről faggatják. A helyzet megismétlődik, amikor Jonghje a szüleinél ebédel, és a húsevésről szóló vita odáig fajul, hogy az apja erőszakkal próbál egy húsdarabot lenyomni a torkán, amelynek véres következményei lesznek. Szerencsére az adaptáció ezt a jelenetet a maga nyersességében életre kelti. De a szöveghűség itt véget is ér.
A film sokkal gyengébb, mint az általam ismert koreai művek, akár Ki-duk Kim vagy Chan-Wook Park filmjeiről van szó. Woo-Seong Limről, szinte semmit nem lehet európai nyelven találni, ezért nehéz is érdemben a művéhez hozzászólni más műveinek vagy kortársainak viszonylatában. Mindazonáltal az nem mondható, hogy egy rossz filmet készített. Ártatlan és esztétikus, szívetszorongató jelenetekkel, és gyönyörűen fényképezett, néhol teljesen hangtalan, néhol zongoradallammal kísért képekkel, amelyek színekkel és mozgással keltenek lágy érzelmeket. A véres, kegyetlen jeleneteket azonban szinte teljesen kihagyja vagy a végletekig szanitálja. Lényegében a film olyan, mintha Csong, az érzékeny videóművész készítette volna, akinek a szemszögéből a könyv második részét olvashatjuk. Ő Jonghje sógora, aki idővel egyre őrültebb megszállottja lesz furcsa sógornőjének egy művészi látomás után, amit mindenáron szeretne megvalósítani.
“Egy gyönyörű fiatal lány testét látta maga előtt, a vágy megszokott tárgyát, de valójában egy olyan testet, amiből minden vágy elpárolgott. Nem csupán testi vágyról van szó; a nő arról az életről mondott le, amit maga a teste jelképezett. (…) Mintha apránként minden eltűnt volna a testéről, ami felesleges. Sohasem látott még testet, amely ennyire sokat tudna mesélni, mégsem több önmagánál.” (részlet a Növényevő című könyvből)
A regény költői nyelvezetét képtelen átadni a film. Csong szinte megvilágosodik Jonghje átváltozásától, amit a film egy puszta erőszakos kielégülésre vágyó viszketésnek mutat be. Bár lehet, hogy európaiként nehéz számomra értelmezni a koreai testbeszédet, de valahogy mégis a nő áldozatként való feltüntetése, és a férfi dominancia lett számomra szembetűnő az adaptációban. Talán túlságosan feminista lenne azt mondani, hogy a filmben (férfi rendező révén) férfi-tekintet vette át a vezetést. Mégis elkerülhetetlen evidenciaként ott állnak a szövegtől való egyértelmű eltérések, amelyek minduntalan elvétik a könyvbéli hangsúlyokat.
Az egyik ilyen alapvető hiba, hogy a film főszereplője valójában nem Jonghje lesz, hanem a nővére, Inhje. Pedig a regénynek csak a harmadik részét olvashatjuk az ő szemszögéből, és ezekben sokszor kalandozik el a gyerekkori emlékeikben. Az egyik visszaemlékezésében azt firtatja, hogy három gyerek közül csak a középső, Jonghje kapott a verésből apjától, aminek köszönhetően a kislány egyszer el is akar menekülni a családtól. A film ezt azonban elhallgatja, és az anya felé irányított kegyetlenséggel helyettesíti. Nem kevésbé brutális, hiszen családon belüli erőszakról van szó, mégis kulcsfontosságú lenne Jonghje szellemi állapotának magyarázataként. Természetesen egy filmben sokkal nehezebb a szemszögváltásokat olyan érzékenységgel kezelni, mint egy regényben, de nem lehetetlen. Erre jó példa a tavalyi A szobalány adaptáció.
“A virággal, levelekkel és indázó zöld szárakkal telefestett testek annyira megváltoztak, hogy nem is tűntek emberinek. A vonagló mozdulatok mintha az emberi természetet szerették volna levetni magukról.” (részlet a Növényevő című könyvből)
Bár a film nem említhető egy szinten a regénnyel, azonban mindkettő jól mutatja be azt a sötét nihilt, amely az elfogyasztásuk után a torkunkra szorul. A vegetarianizmust sokszor lelki gyengeségként is igyekeznek feltüntetni az azt ellenzők, azzal érvelve, hogy egy növényevő nem élné túl a vadonban. Tehát evolúciós szempontból is gyengébb a mindenevőknél. Han Kang és Woo-Seong Lim viszont ennek a társadalmi megközelítésnek az ellentétpárját mutatja be. Az emberi lét minden sarkára kiülő erőszakot tárja a szemünk elé, mindennemű morális ítélet nélkül. A Növényevő egy olyan művészi emblémává alakítja Jongje növényi metamorfózisát, amely a kafkai abszurditást megkerülve inkább becketti szárazsággal állítja fel az életért való harc antitézisét. A szemszög már szinte nem is emberi, hanem emberen kívüli, ha ez egyáltalán lehetséges.
