Fókuszban Nagyítás

Óda az idei sorozatok dolgozó anyukáihoz

hatalmas kis hazugságok on becoming a god in central florida glow dead to me

Idén négy női sorozatkarakter is megmutatta, milyen nehézségekkel járhat a gyereknevelés és a karrierépítés – főleg, ha közben a világ is ellenük fordul.

Amikor a sorozatok jelenlegi aranykoráról beszélünk, akkor a minőségen túl a mennyiség mellett sem szabad szó nélkül elmenni. A streamingháborúnak és az HBO trendteremtésének köszönhetően elárasztanak minket a jobbnál-jobb szériák, melynek egyik tagadhatatlan előnye, hogy az eddig marginálisnak tekinthető hangok például a női alkotók is lehetőséghez jutottak. Ennek köszönhetően

ha igazán komplex női karaktereket akarunk látni, nagyobb eséllyel találunk rájuk egy sorozatban,

mint a feminizmust legtöbbször reklámszövegként használó hollywoodi blockbusterekben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének a mozifilmekben is izgalmas és sokrétű női karakterek, de a nemek arányának megváltoztatása iránti igény sokszor leegyszerűsödik női rebootokra (lásd: Szellemirtók, Ocean’s 8), bejáratott franchise-okhoz adott erős női főszereplőkre (pl. Sötét zsaruk a Föld körül, Terminátor: Sötét végzet), vagy néhány másodpercre egy három órás filmből, amin összeállnak a női szuperhősök (Bosszúállók: Végjáték). Még az olyan kisköltségvetésű, női író-rendezős filmeknél, mint az idei Éretlenségi és A Wall Street pillangói is érezhető, hogy mivel a feminista nézőközönséget célozzák, minden erre vonatkozó üzenetet kihangsúlyoznak, ami nagyon jól is tud működni, de egy idő után behízelgő érzést kelt.

Bosszúállók: Végjáték

A kisképernyőn olyan alkotók is nagyobb eséllyel kapnak teret a kibontakozásra, akik talán túl bevállalósak vagy megosztóak lennének a filmes producerek szemében, mert gátlástalanul vájkálnak a női lélek bugyraiban, és nem félnek jellemhibák sokaságával rendelkező hősnőket felvonultatni, akiket úgy is lehet szeretni, hogy nem tekinthetők példaképnek. Ezek a karakterek egyszerre gondoskodóak és önzőek, naivak és cinikusak, őszinték és manipulálhatók, hidegvérűek és impulzívak, dögösek és undorítóak, eszesek és idióták – továbbá nem mindig hoznak helyes döntéseket és nem mindig viselkednek úrihölgyhöz méltóan. A 2019-es év különösen kiemelkedő volt ilyen tekintetben: miközben a Broad City, a Crazy Ex-Girlfriend és a Fleabag remek utolsó évadokkal búcsúzott, a PEN15, a Shrill, a Derry Girls, a Tuca & Bertie és az Eufória hozzájuk hasonló innovativitással és tabudöntögető merészséggel tematizálták a modern nőiség kérdéseit (még ha némelyikük a múltban is játszódik).

Az idei sorozatévadok által felvonultatott rengeteg különböző nőtípus közül én most az egyik személyes kedvencemről zengek ódát: a magára hagyott középkorú dolgozó anyáról, akinek már rohadtul elege van a sors (és a környezete) szívatásaiból. A karakter négy idei megtestesülése kerül górcső alá: Debbie Eagan a GLOW harmadik évadából, Jen Harding a Dead to Me első évadából, Renata Klein a Hatalmas kis hazugságok második évadából és Krystal Stubbs az On Becoming a God in Central Florida első évadából. Egyik sorozat sem találta fel a spanyol viaszt, keményen küzdő egyedülálló anyákkal találkoztunk már a filmekben (mintapéldának ott az Erin Brockovich) és a sorozatokban (a Gilmore Girlstől a SMILF-ig) egyaránt, számomra ez a négy nő mégis kiemelkedik azzal, ahogyan a humorukkal és a dühkitöréseikkel egyszerre komikusan és katartikusan lázadnak a (patriarchális) világ ellen.

Figyelem: ez a cikk cselekményleírást tartalmaz a fent említett sorozatok idei évadjaira vonatkozóan!

GLOW

A pankrátor-producer, a piramisjátékos, az elszegényedő és az özvegy esete

A GLOW egy valódi nyolcvanas évekbeli tévéműsor készülésének fikcionalizált történetéről szól, egyik főszerepben a Betty Gilpin által alakított Debbie-vel. Debbie az első évadot szappanoperasztárként és mintafeleségként kezdte, majd eléggé a feje tetejére fordult az élete, mikor kiderült, hogy a férje a legjobb barátnőjével csalta meg. Hiába ő a sztárja a Gorgeous Ladies of Wrestling című női pankrátorműsornak, az eddigi karrierje szempontjából ez még így is visszalépésnek számít, ezért a második évadban kiharcolja magának a produceri minősítést. Bár ő ezt nem csak névleges pozícióként képzeli el, sokat küszködik azzal, hogy ne csak a szexi szőke színésznőt lássák benne. A harmadik évad Debbie számára az anyaság-előadóművészet-producerkedés látszólag összeegyeztethetetlen hármasáról szól, amit tovább nehezít, hogy a pankrátorműsor átköltözött Las Vegasba.

Az On Becoming a God in Central Floridában Kirsten Dunst játssza Krystal Stubbst, az első ránézésre déli proli sztereotípiát megtestesítő anyukát, aki a kisbabája nevelése mellett minimálbérért takarít a helyi élménystrandon. A kemény munkával addig felépített életének viszont csúnyán keresztbe tesz a palimadár férje (Alexander Skarsgård), aki elhiszi, hogy a FAM nevű piramiscég milliomost csinál majd belőle, ezért szó szerint halálra dolgozza magát, elképesztő adósságot és hegyekben álló FAM-termékeket hagyva maga után. Krystalnak gyorsan sok pénzre van szüksége az otthonának megőrzéséhez, így a gyűlölete ellenére is kénytelen a piramisjáték résztvevőjévé válni.

On Becoming a God in Central Florida

Nem Krystal az egyetlen, akit csődbe rántott a férje. Laura Dern által megformált Renata Kleint a Hatalmas kis hazugságok első évadában még kiközösítették a gazdag anyukák, amiért ő a gyerekvállalás mellett merészelt karriert építeni. A közös hamis tanúzás miatt Renata is a csapat részévé vált, de a második évadban már más problémákkal kell megküzdenie: férjét letartóztatják biztosítási csalás miatt, ez pedig csődeljáráshoz vezet. Renata hiába nem vett részt a bűnözésben, és hiába lett önerőből gazdag, a házasság miatt minden értéke közös vagyonnak számít, úgyhogy végig kell néznie, ahogy a bank és a rendőrség magával viszi az egész életét – miközben a kislányát pánikrohamok gyötrik.

Jen Harding élete is a házastársa miatt hullik darabokra a Dead to Me-ben, csak teljesen más okból: a Christina Applegate alakította karakter nagyon nehezen dolgozza fel, hogy a férje cserbenhagyásos gázolás halálos áldozata lett. Ugyan a gyászban vigaszt jelent számára újdonsült barátnője, Judy (Linda Cardellini), a munkájára és a gyerekeivel való kapcsolatára is rányomja a bélyegét a szűnni nem akaró düh, amit a férje ismeretlen gyilkosa iránt érez.

Dead to Me

A négy nő története jelentősen különbözik, a traumáik, frusztrációik, érzéseik mégis összefüggnek, és hasonló formában nyilvánulnak meg.

Hősnőink mindannyian válsághelyzetbe kerülnek az évad során, ami egyszerre érinti a munkájukat és a családi életüket is. A hangsúlyok és az ok-okozatok ugyan eltérnek (Jennél például a gyász okozza az ingatlanügynöki karrier megbicsaklását, míg Renatánál az anyagi csőd vezet magánéleti problémákhoz), de a karrier és a család nem válaszható el egymástól – tehát olyan nehézségekkel találják szembe magukat, amik tipikusan a nőket (és főként az anyákat) terhelik.

Magukra hagyott anyák, akik az előrejutásért küzdenek

Közös jellemző az is, hogy ezeket a kisgyermekes anyákat így vagy úgy magukra hagyják férjeik, ami csak még nehezebbé teszi a gödörből való kimászást. Krystal hiába esketi meg a urát, hogy felhagy a FAM-mel, a férfi mégis a céget választja, és végül egy éhes aligátor áldozatául esik, amikor túlhajszoltság miatt belehajt egy tóba. Özvegy felesége innentől kezdve kénytelen kenyérkeresővé válva nevelni a kisbabáját, miközben fölé tornyosodik a FAM-adósság – csoda, hogy dühében elkezd aligátorokra vadászni?

On Becoming a God in Central Florida

Jen is elveszítette a férjét, akiről sokáig azt hisszük, hogy tényleg a megtestesült mintacsaládfő volt. Azonban szépen fokozatosan kibújik a szög a zsákból, és kiderül, hogy bizonyos értelemben már a halála előtt elhagyta a feleségét: Jen masztektómiája után nem volt hajlandó többé lefeküdni vele, szeretőt tartott (akinek azt hazudta, hogy a felesége mellrákban halt meg) és valószínűleg rövidesen el is vált volna, ha egy nagy veszekedés miatt nem ment volna sétálni azon a végzetes estén.

Renata férje ugyan életben van, de a nő sokszor kívánja a halálát az évadban: nem elég, hogy a férfi eltapsolta a jövőjüket és még meg is csalta őt a dadussal, semmilyen jelét nem mutatja a megbánásnak – sőt, inkább hárítja a felelősséget a felesége irányába. Debbie-t még a korábbi évadokban csalta meg és hagyta el a férje, de ez nem jelenti azt, hogy a válás traumája ne lenne ott vele továbbra is – például amikor gyermeke apjának titkárnő barátnője többet lát kisfia „első”-iből, mint ő.

Hatalmas kis hazugságok

Az anyaság nem csak mellékes attribútumként jelenik meg, hanem központi szerepet játszik a karakterek konfliktusaiban és motivációiban.

Debbie-nek folyamatosan megszakad a szíve, amiért a munkája elszakítja a kisfiától, majd mikor végül magával hozza Vegasba, a kaszinóban történő gyereknevelés nehezíti meg az életét – azt pedig csak a párnába meri belekiabálni, hogy akármennyire is imádja a csöppséget, sokszor eszébe jut, mennyivel könnyebb lenne az élete nélküle. Renata anyaoroszlánként oltalmazza a kislányát, de nem tudja megvédeni a világ hatásaitól és a saját stresszétől. Jennek nem elég a gyászával megküzdenie, be kell töltenie a hiányzó űrt a két kisfia életében, akik mindketten más-más káros módokon dolgozzák fel apjuk elvesztését. Krystal karrierépítésében pedig olyan fontos szerepet játszik kislánya jövője, hogy a FAM-vezér Obie Garbeau II testőre végül pont azért akar mellé állni, mert neki tisztán átlátható a motivációja: mindent a gyermekéért tesz.

Már önmagában nehézség egyedül teljesíteni anyai kötelességüket, de közben még meg is kell keresni a napi betevőt, ami további frusztrációk forrása.

Mind a négy nőről elmondható, hogy tehetségesek és értenek a munkájukhoz, mégis folyamatosan akadályokba ütköznek. A női dolgozók előre lépését meggátoló üvegplafon főként a két múltban játszódó sorozatban jelenik meg: Debbie a nyolcvanas években próbálja meg elérni, hogy komolyan vegyék producerként, amikor a szórakoztatóipar fejesei el se tudták képzelni, hogy egy nőnek a testi adottságainál értékesebb lehet az agya, Krystal pedig a kilencvenes években igyekszik feltörni a FAM-létrán a jövedelmező vízi tornájával, de a régi rendszerhez rigolyásan ragaszkodó milliárdos Obie gyorsan keresztbe tesz az álmainak. Többszörösen bizonyítják, hogy kreatívak, értenek az emberekhez, és sok pénzt tudnának hozni a GLOW/FAM számára, de nem veszik őket komolyan.

On Becoming a God in Central Florida

Renata a karrierje csúcsán kezdi az évadot, éppen egy Nők a hatalomban portrécikkhez fotózzák őt a luxusvillájában, ám az aranyélet nem tart sokáig. Bár sosem merülünk el Renata eredettörténetében, azt többször hangoztatja, hogy szinte a semmiből építette fel jelenlegi életét, hogy szép jövőt biztosítson kislányának, Amabellának. És hogy miért nem hagyja el a férjét, amikor összetöri ezt az álmot? „Mert maradunk.” – indokolja meg a döntését egyszer barátnőinek, a világ összes feleségére utalva, akik megcsalások és árulások sokasága után is kitartanak férjeik mellett. Jen valaha táncosnő szeretett volna lenni, és meg is volt hozzá a tehetsége, de végül feláldozta álmait Ted (soha be nem induló) zenei karrierje érdekében, mert „Én vagyok az, akinek méhe van.” Ingatlanügynökként pedig ki van szolgáltatva anyósa és egyben főnöke szeszélyeinek, aki előszeretettel alázza meg a menyét.

A nőket akadályozó erő lényegében maga a patriarchális társadalmi berendezkedés:

Jen és Renata esetében a házasság intézménye és a feleségszerep vezet függő helyzethez, Debbie és Krystal pedig a szexista öreg férfiak által uralt szakmában nem tudnak előre jutni.

Feszültségoldás humorral

Bár a négy nőnek sorra osztja a pofonokat az élet, szó sincs arról, hogy nyomasztó szenvedéstörténeteket látnánk. Azért is olyan szerethetőek és felemelőek ezek a szereplők, mert a kínlódásuk humoros helyzetekhez és felemelő lázadáshoz vezet. Ugyan súlyos drámai helyzetekkel szembesülnek hőseink, a négyből három sorozat kapásból komédia, a Hatalmas kis hazugságokban pedig szintén fontos szerepet kap a humor.

GLOW

A karakterek humora más-más formában jelenik meg. Debbie és Jen például művészi szintre emelik a bajusz alatt elmormolt sértéseket, jellemzően az olyan szituációkban, amikor nem engedhetik meg maguknak, hogy őszintén kimondják, amit gondolnak. Emellett ők azok, akik konkrét poénokat is elsütnek, míg mondjuk Renata és Krystal esetében inkább a viselkedésük, és a helyzetre adott reakciójuk a vicces (Renata fenyegető „Nem leszek NEM gazdag.” mondata például azonnal szállóigévé vált). Azért is üdítő érzés, hogy a nyomasztás helyett ezek a sorozatok a humorra helyezik a hangsúlyt (nem megfeledkezve a helyzetek komolyságáról sem), mert a komédia tradicionálisan a férfiakhoz köthető műfaj (még ma is léteznek emberek, akik szerint egy nő nem lehet vicces), és a vígjátékokban is gyakrabban jutnak nevettetési lehetőséghez a férfi színészek.

A düh szabadon engedése

A humorizálás viszont csak ideig-óráig használható védekező mechanizmusként, a szereplők előbb-utóbb különböző módokon elkezdenek harcolni az elnyomó világ ellen. A lázadás Renata esetében a legkönnyebben tetten érhető, hiszen az ő dühe folyamatosan táplálódik az évad alatt, míg végül egy fizikai rombolásban csúcsosodik ki. Az utolsó csepp a pohárban, amikor kiderül, hogy az életük legnagyobb válságát okozó, és arról tudomást sem vevő férje megtarthatja a mindennél jobban szeretett játékgyűjteményét. Ekkor ragad baseballütőt Renata, és veri szét a férje kincseit, ezért a döntéséért pedig tényleg senki nem tudja hibáztatni. Végül közli, hogy „Mutathattál volna némi tiszteletet!”, ami eredeti nyelven („Maybe you should’ve shown a woman a little respect!”) még jobban jelzi, hogy univerzálisan is értelmezhető női visszavágásról van szó.

Hatalmas kis hazugságok

Az évad során nemcsak a férje kapja meg a magáét, hanem mindenki más is, aki az útjába áll, legyen szó akár a gyermekét a globális felmelegedéssel sokkoló oktatókról, akár a karrierépítése miatt beszólogató Marie Louise-ról (Meryl Streep). Csodálatra méltó, ahogy Renata egyszer sem hajlandó illedelmesen visszafogni magát, és bármilyen hatalmi pozícióban lévő embert gondolkodás nélkül küld el a francba, nem törődve azzal, hogy kit hoz ezzel kellemetlen helyzetbe.

Debbie haragjának forrása nem vezethető vissza egyetlen férfihoz, őt általánosságban bosszantja az alárendelt szerep. “Utálom a férfiakat, mert ők annyira… szabadok. Ők hozzák a döntéseket, ők diktálják a feltételeket, és én egyszerűen utálok bármit is kérni tőlük” – vallja meg Ruthnak (Alison Brie) az évad felénél. Debbie mindennél jobban szeretné maga irányítani az életét – ezért is kezd elege lenni a színészetből –, de állandóan emlékeztetik arra, nőként hol a helye. Az utaskísérő beszól neki, amiért csak hétvégente látja a gyerekét; Bash közli vele, hogy ő csak névlegesen főnök, a valódi döntésekbe nincs beleszólása; az újdonsült milliomos pasija, Tex pedig egyértelművé teszi, hogy szép vacsorakellékként tekint rá, nem egyenrangú félként.

GLOW

Debbie szépen sorban visszaüt mindenkinek: az utaskísérő megússza egy csípős visszaszólással, Bash akkor kapja meg a magáét, amikor épp torokfájás miatt nem beszélhet („Bárcsak több férfi pihentetné a hangját.”), de a legdurvább bosszú Texen csattan. A férfi elkövette azt a hibát, hogy nyíltan beszélgetett a barátnője előtt az üzleti partnereivel egy tervezett felvásárlásról, amit Debbie ügyesen lecsap a kezéről és végre igazi hatalomhoz jut: egy csatorna feje lehet.

Krystal az évadban folyamatosan váltogat a lázadás módjai között. A férje halála miatti düh a FAM leleplezésére ösztönzi, de az adósságai ezt nem engedik, ezért úgy dönt, hogy inkább meggazdagszik a cégből. Csakhogy időközben világossá válik, hogy ebből valójában nem lehet pénzt csinálni, ezért visszatér az eredeti tervhez. Végül a média bevonása helyett inkább a zsarolást választja, és az évad végére pedig megtöri Obie-t, és ő is bekerül a cég legnagyobb haszonélvezői közé. A keserédes győzelmet valószínűleg egy tényleges bosszú követi majd a második évadban.

Jen általánosságban lázad a világ ellen, ami szerinte igazságtalanul várja el, hogy ő valahogyan megbirkózzon a gyászával. A tehetetlen düh lépten-nyomon kitör belőle, ami vagy egy emberen, vagy egy túl gyorsan száguldó autón csattan. Úgy érzi, hogy csak akkor szerezhet megnyugvást, ha megbosszulja élete tönkretevőjét, vagyis férje gyilkosát. Végül ez meg is történik – persze az vitatható, hogy Judy vagy az őt irányító Steve (James Marsden) tekinthető az igazi gyilkosnak, de végül a férfi vérző holtteste kerül a medencébe.

Dead to Me

Nem gondolom úgy, hogy a négy szereplő helyzete ne lenne átélhető a férfi nézők számára is, de ettől még jellemzően női frusztrációkat és haragot jelenítenek meg, illetve szabadítanak fel ezek a karakterek. A férfi dühöt és a női dühöt egyébként is rendre elválasztja egymástól a társadalom: az utóbbit előszeretettel szokás hisztériaként, túlzott érzelmességként és felesleges drámázásként elkönyvelni, amivel érvénytelennek és lényegtelennek nyilvánítják. Rengeteg nő a legtöbb helyzetben inkább lenyeli a véleményét és a dühét, vagy azért, mert nem akar jelenetet csinálni, vagy mert fél a fizikai kiállásában vagy státuszában felé emelkedő másik féltől.

Ezekben a sorozatokban a női düh megalapozott, hiteles és ellentmondást nem tűrő,

nem pedig egy leegyszerűsített „hát ez bekattant” megoldás, mint mondjuk a Trónok harcás Daenerys pálfordulása (pedig a Sárkányok Anyja tettét valamivel több írói hozzáértéssel simán érvényessé lehetett volna tenni). Felépítik a nézőben a feszültséget azzal, hogy nagyon ismerős és sok frusztrációt okozó szituációkba helyezik a hősnőket, akik végül véghez viszik azt, amiről mi sokszor csak álmodozunk: mindenkinek megmutatják, hogy velük bizony nem lehet packázni.

Hatalmas kis hazugságok

Végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy itt nemcsak remekül megírt karakterekről van szó, hanem az őket életre keltő színésznőkről is, akik mesterien lavíroznak a humor, az elkeseredettség és a düh megjelenítései között. Nem nehéz metaolvasatot adni a hiteles alakításoknak, hiszen olyan színésznőkről van szó, akik megtapasztalták a munka és a család egyeztetésének nehézségeit (Gilpinen kívül mindegyikük anyuka), és pályafutásuk során elég sok frusztrációt élhettek át. Dern és Dunst az ígéretesen induló karrierjük és a tagadhatatlan tehetségük ellenére sokáig háttérbe szorultak Hollywoodban, Applegate sosem tudott igazán kitörni az Egy rém rendes család árnyékából, Gilpin pedig külön esszét írt arról, milyen elmebeteg dolog a színészlét. Nem kérdés, hogy a szívüket és lelküket adták ezekbe az alakításokba, úgyhogy megérdemlik dicshimnuszt.

A négyből három sorozat biztosan kap még egy évadot, és az sem kizárt, hogy a Hatalmas kis hazugságok is visszatér, úgyhogy érdekes lesz megnézni, a továbbiakban is hasonló utat járnak-e majd be hősnőink. Nagyon úgy tűnik, hogy a dolgozó középkorú anyák története a továbbiakban is hangsúlyos lesz a tévében, hiszen az őszi sorozatok közül a BoJack Horseman új évada és a Mrs. Fletcher is kiemelt fontosságot szentelt az őket érintő nehézségeknek és azok leküzdésének. És ha nem is blockbusterekben, de a nagyvásznon azért találkozhatunk velük ilyen-olyan formában: az Egy naphoz és a Pszichoanyuhoz hasonló visszafogott filmek érzékenyen és őszintén beszélnek arról, mivel jár az anyalét; az egyre divatosabbá váló női bűnfilmekben (Nyughatatlan özvegyek, A bűn királynői, A Wall Street pillangói) pedig az elnyomásból fakadó dühre és a bosszúra helyeződik a hangsúly.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..