Magazin

Korlátok nélküli rocksztár, műértőknek – Paul Thomas Anderson

Legújabb filmjét, a Fantomszálat idén 6 Oscar-díjra jelölték, több alkotása is ott van a világ vagy épp a XXI. század legjobbjai között, mégis rétegfilmesként, függetlenként emlegetik. Íme Paul Thomas Anderson, a kortárs amerikai filmművészet egyik legfontosabb alakja.

Egyetlen rendező létezik, akit a világ három legnagyobb filmfesztiválján rendezői díjjal méltattak. Paul Thomas Anderson a Kótyagos szerelemmel Cannes-ban, a Vérző olajjal Berlinben, majd The Master Velencében nyert. Többször nevezték már a legnagyobb élő rendezőnek, Ben Affleck a köszönőbeszédében Orson Welles örökeseként jellemezte, a Rolling Stone magazin pedig nemes egyszerűséggel korlátok nélküli rocksztárnak. De mit tud Paul Thomas Anderson, ami miatt a szakma és egy szűk kör rendszeres időközönként piedesztálra emeli, miközben a széles közönség rendre elkerüli a filmjeit?

Nem nevezhetjük őt – mint az elismerésekből áttetszik – meg nem értett művésznek, mégsem egy kultikus rendezőről van szó, aki egy bizonyos réteg számára igazi legenda lenne, vagy akinek rendre idézgetik, pólóra nyomják a szövegeit. Pedig a mozgóképeitől sosem állt távol a vulgaritás, a meztelenség vagy a kábítószerek nyílt ábrázolása – csupa olyan tényező, ami más filmekben a kultikusság egyik összetevője. De azt sem állíthatjuk, hogy Paul Thomas Anderson egy zsánerfilmes, hiszen a legkülönbözőbb műfajokban alkot, noha azokat rendre a saját képére formálja. Még posztmodernnek vagy minimalistának se, hiszen Anderson rendkívül erős stiláris eszközöket használ, hangsúlyos a zene és a fényképezés, gyakran narrátor kíséri a történetet. Színes karaktereket alkot, akiket Hollywood legjobb színészei játszanak el, és a súlyos társadalmi konfliktusokról sosem didaktusan elmélkedik. A fősodorban mégis csak elvétve hivatkoznak rá.

Filmnézőből filmkészítő

Paul Thomas Anderson sosem – pontosabban csak két napig – tanult filmkészítést. Akárcsak generációjának legnagyobb rajongótáborával bíró rendezője, Quentin Tarantino, ő is azt a módszert választotta, hogy egyszerűen csak néz, filmeket, ezerszámra. Korai pályájára három rendező volt igazán nagy hatással, akik közül Robert Altmant emelik ki a legtöbbször. A párhuzam különösen erős a Magnólia kapcsán, amely lényegében egy főhajtás Altman Rövidre vágva című műve előtt. A 2006-ban elhunyt direktor munkássága ezen túl is sok tekintetben hasonlít Andersonéra: rendre hatalmas színészgárdával dolgozott, számtalan műfajban alkotott, szembement számos hollywoodi szabállyal, különösen a naturalizmus és a játékidő terén. A hasonlóságok azonban egyre halványultak az évek során, és mára talán mondhatjuk, hogy Paul Thomas Anderson, ha nem is nőtt túl mesterén, de egy lapra került vele.

Paul Thomas Anderson
Fotó: Craig Duffy

A másik két rendező művészeti értelemben igazából egynek számít. A Coen-testvérek korai filmjeinek hatása számos ponton visszaköszönnek nála, különösen legelső filmjében, A szerencse zsoldosaiban. A szatirikus hangvétel a legszembetűnőbb, de a hagyományos coeni témák, mint a bűnbeesés vagy a szélsőséges individualitás, szinte tapintható. A művészi hasonlóság P.T. Anderson saját hangjának megtalálásával fokozatosan elhalványul, de teljesen sosem veszik ki, lásd a Töki-Doki párhuzamot A nagy Lebowski és a Beépített hiba kapcsán.

Apám elcseszett élete vagyok

Életműve két szakaszra osztható, ahol a töréspont nagyjából félúton húzódik a teljes filmográfiája mentén. Első egészestés filmje A szerencse zsoldosai volt, mindmáig ez a legkevésbé ismert mozija, ami noha koherens egészet alkot, utólag inkább szárnypróbálgatásnak tűnik. Témái azonban sokáig megmaradnak a rendezőnél, nem pusztán a szembetűnőek, mint a szerencsejáték vagy a prostitúció, de a halványabbak is, mint a torz apa-fiú kapcsolat, a magány vagy a felemelkedés-bukás körforgása.

A szerencse zsoldosai (Hard Eight)

A Boogie Nights a felsoroltak tekintetében egyenes folytatásnak tűnik, A szerencse zsoldosainál azonban jóval gazdagabb filmről van szó. Ez az, ami elhozta a hírnevet Paul Thomas Anderson számára, és a mai napig ez a legszerethetőbb mozija (a fontos szempontra még visszatérünk). A történet középpontjában Dirk Diggler áll, általa nyerünk betekintést a pornó aranykorába. Mint később annyiszor azonban, ezúttal sem a korrajz áll az előtérben, a rendező fókuszában nem a szakma, hanem a benne, sőt vele élő dolgozók állnak. A pornóstúdió egy végtelenül torz család képét mutatja, ahol a producer az apa, az idős színésznő az anya, az ifjú csillag pedig a legkisebb fiú. Az egyéni sorsokat a rendező egy finomszövésű mintává formálja, a szex újraértelmezése és kapitalista termékké degradálása jól mutatja azt az egyedi látásmódot, ami később oly meghatározóvá válik a rendezőnél.

A szerencse zsoldosainál bűnfilmbe, a Boogie Nightsnál felnőttvígjátékba ágyazta történeteit Paul Thomas Anderson, a Magnólia esetében viszont melodrámába.

A műfajok kizsákmányolása, vagy ha úgy tetszik, átértelmezése, később is meghatározó lesz a rendezőnél, de sehol olyan nehéz átlátni a szitán, mint a Magnóliánál. A kilenc történetszálat lazán összefűző film alkalmazza a legtöbb hollywoodi eszközt, problémaköre a leginkább hétköznapi, és ha nem lenne a Kótyagos szerelem, akkor minden szempontból ez tűnhetne a legátlagosabbnak az életműben. És talán pont ezért vagy épp ennek ellenére ez Anderson második legfontosabb filmje.

Magnólia

A történet az előre elrendeltetettség látszatát keltő, valószerűtlen véletlenek listázával kezdődik, ami a mai napig az összeesküvéselmélet-hívők kiindulópontja. A narrátor itt maga a talmi próféta, aki később a Vérző olajban, de még teljesebben a The Masterben ölt teljes alakot. Mire elindulnak a különböző történetszálak, a nézőt már megvezették: az összefüggés délibábja a narrátor visszhangjában újra és újra felsejlik. De a valódi kapcsolódási pont maga a rendezői életmű, a mindig visszatérő témák, mint az elcseszett apa-fia kapcsolatok, a magány és a megbánás, a bűnbánat, az egész életen át tartó lelkiismeretfordulás. Csak ebben a filmben háromszor hangzik el: „Mi lerázhatjuk a múltat, de a múlt nem ráz le minket”. Majd erre az egészre, a mesterien kirügyeztetett történetszirmokra a direktor rázúdít egy bibliai békaesőt. És végül a narrátor egyszer csak lelepezi az egészet: ha ezt a moziban látnám, nem hinném el.

Állj, vagy jön Adam Sandler!

Most képzeljük magunk elé: 2002-t íruk, Paul Thomas Anderson 33 évesen megnyeri a rendezői Arany Pálmát a Kótyagos szerelemmel, egy olyan filmmel, amiben Adam Sandler a főszereplő. Már a Magnóliánál megkapta a létező legnagyobb rendezői elismerést, az utolsó vágás jogát, amit egyik példaképének, Martin Scorsesének csak 25 év után ajánlottak fel. Így vált fiatalon Robert Altman méltó örökösévé – Altman köztudottan balhézott minden élő producerrel, aki csorbítani akarta ezt a jogát.

A Kótyagos szerelem ebben az időszakban született, és ez egyértelműen meglátszik a filmen: az egész voltaképpen egy szakmai fricska, az ezt-is-megtehetem-ha-akarom.  Anderson bevallottan azért készített egy kilencvenperces mozit, mert a legtöbb reakció a Magnólia kapcsán kiemelte, a film túl hosszú (és hozzátették: ezért nem szabad a rendezők kezébe adni az utolsó vágás jogát). Ez az életrajzi háttér csak azért fontos, mert rámutat arra, hogyan kerülhet egy ilyen gazdag rendezői életműbe egy ilyen, a többihez képest súlytalan film.

Kótyagos szerelem (Punch-Drunk Love)

Persze a Kótyagos szerelem még így sem rossz, sőt kiválóan kiforgatja a romantikus filmek szabályrendszerét (amivel megágyaz XXI. századi furcsa figurák szerelmi történeteinek). De még így is egy egyszerű, szűk történet, ami ugyan mesterien fejlődik, de összességében semmi újat nem mond, pusztán a coeni vagy tarantinós receptúrát ismételgeti. Adam Sandler számára azonban meghatározó volt: hosszú évekig ez volt az egyetlen film, amit még az amerikai filmkritika legnagyobb alakja, Roger Ebert is elismert. Persze ezen sincs semmi meglepő, a negyedik filmjének idejére a rendező már tudatosan a kedvenc színészeire írja a szerepeket, és még azt is megtehette, hogy Tom Cruise reflektorfényben azt üvöltse a kamerába: „Tiszteld a faszt!” (nem mellesleg Cruise harmadik Oscar-jelölését ezért a szerepért kapta a Magnóliában). Paul Thomas Anderson tehát nemcsak a műfajokat, de még a színészeket is a saját képére formálja át.

Mutassatok egy antihőst!

A Kótyagos szerelem után 5 évet kellett várni Anderson következő filmjére, és ha moziban látnám, nem hinném el, hogy ugyanaz az alkotó egymás után két ilyen különböző filmet készíthet. A következő filmje ugyanis a Vérző olaj volt, amit éppen tavaly a The New York Times a XXI. század legjobb filmjének választott – korántsem alaptalanul. Az amerikai filmművészet egyik legnagyobb alkotása született meg, egy valódi mestermű, ami oly nehezen fogyasztható, hogy kis túlzással egy évtizednek kell eltelnie, mire képes másodszor megnézni az ember (legalábbis az én esetemben így történt).

Daniel Planview történetét Paul Thomas Anderson a Petróleum című Upton Sinclair regényre alapozva írta meg, így jogi értelemben megszületett az első adaptációja. A két és félórás játékidő csaknem harminc évet szemléz az olajmágnás életéből, felemelkedéséből és erkölcsi értelemben vett bukásából. Ahogy már megszokhattuk, ismét egy karakteres műfajt – ezúttal a westernt – csavarja ki a rendező. Főhőse egy gazdasági értelemben vett cowboy, olyan magányos hős, aki a vidék felvirágoztatását ígéri, ám közben gátlástalanul számol le az indiánok helyett ezúttal a szegényekkel. Az igazi harc azonban Eli-jal, a helyi önjelölt prófétával zajlik, mérkőzésük pedig távlati értelmben a gazdaság és az egyház, a pénz és a hit harca.

Vérző olaj (There Will Be Blood)

A Vérző olaj azonban még ennél is rétegzettebb mű. A lelkész és az olajfúró ugyanis rokonlelkek: a kapzsiság, a hatalomvágy, az emberiség megvetése a kapcsolódási pont. Bár mindketten archetípusok, túlnőnek a sallangjaikon, közös jeleneteik pedig elképesztően feszültek, amelyek szinte megrebegtetik a vásznat. A Vérző olaj éppen így, a karakterek mentén kapcsolódik vissza például a Magnóliához vagy a Boogie Nights-hoz: ismét sérült emberek sértenek meg másokat, vagy más nézőpontból a fájdalmaikon túllépve próbálnak meg élni, életben maradni. Azonban míg a korábbi alkotásokban a rendező kaleidoszkópszerű tablót alkotott karakterekből, ezúttal a mélységet nem a sok figura, hanem sűrűn rétegzett szimbolika adja: a verejték, a vér és az olaj hármassága, a kereszt és a torony kettőssége, vagy épp a rokoni viszonyok hamissága, valótlansága és felcserélhetősége.

A közönségnek öt évet kellett várnia a Vérző olajra, majd újabb öt évet a The Masterre. Paul Thomas Anderson tehát első négy filmjét még nyolc, a következő két filmjét viszont már tíz év alatt készítette el.

A The Master premierjének idején a rendező már 42 éves. Az érettségben megmutatkozó különbség tisztán kivehető. Mivel ő maga írja a forgatókönyveit, igazi szerzői alkotóról beszélhetünk, ebben a tekintetben a The Master témája az ember kései útkeresése, a negyvenes évek középkori válsága. Főhőse egy világháborús veterán, aki nehezen találja – bár valójában nem is keresi – a helyét a kapitalizmus aranykorában. Az antihős története önmagában is rendkívül erős lenne, a rendező emlékezetes jelenetekkel festi fel a főszereplője jellemvonásait. Az igazi andersoni elem azonban a hamis próféta, Lancaster Dodd, aki rátalál, és szárnyai alá fogadja a kallódó figurát.

A címbeli mestert a direktor a szcientológiai egyház alapítójáról mintázta – bár a célja bevallottan nem az volt, hogy a megosztó alakról portrét mutasson. Vegyük észre: ezúttal az életrajzi drámák zsánerét alakítja a saját képére. És a közönség megint nem kapja meg azt, amire számít – itt épp L. Ron Hubbard portréját. A The Master Anderson pályájában a második olyan film, ami kifejezetten nehezen emészthető. A töréspont nem is a gondolatiság sokszínűségében mutatkozik, hanem az antipatikus karakterek főszerepeltetésében. Úgy tűnik, a rendező végleg elengedte azt, hogy azonosulási pontot kínáljon a nézőjének. A korábbi altmani irányból Anderson a nagy európaiak felé mozdul, Michael Haneke és Lars von Trier felé, noha fókuszában továbbra is Amerika, azon belül is Los Angeles, Kalifornia áll.

The Master

Még 2000-ben nyilatkozta a The Guardiannek, hogy „mindig nosztalgikus vagyok [Los Angeles] iránt”. Ez az érzés a Beépített hibánálcsúcsosodott ki. Nincs összefüggés, de ez a legrosszabb kritikai fogadtatásban részesült filmje, ami egészen rendhagyó módon egy adaptáció (a Vérző olaj ugyanis inkább inspiráció volt). Thomas Pynchon azonos című regényét emelte át a vászonra, a könyvet ráadásul a posztmodern irodalom egyik legfontosabb alkotásaként tartják számon, és mint ilyen, megfilmesíthetetlen. A film pont azért lehetett csalódás mind a nézők, mint a kritikusok szemében, mert egy koherens, befogadható mozira számítottak – szerintem Anderson egy percig sem törekedett erre. A laza szerkezetű, epizodikus filmben a néző nem tudja, melyik jelenet a főhős haluciánciója, mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. A neonoir stílusjegyei minden pillanatban fellelhetők, de a műfaj legfontosabb ismeretetőjegyét – a rejtély feloldását – egyszerűen negligálja a direktor.

Egy társadalomkritika anatómiája

Tehát az andersoni képlet a következő: egy középműfaj dekonstrukciójával, de a formajegyeinek megtartásával elmesél egy jellemzően saját maga által írt történetet, amelyben a hangsúly a társadalmon, valamint a benne élők jellemén nyugszik. Az egyének és a közösség kölcsönös hatására változik a világ, és ezt a rendezőnél jobban talán senki sem képes bemutatni. Éppen ezért alkotásai hihetetlenül gazdagok, rétegzett és komplex művek. Az egyének döntéseiből és cselekedeteiből szövődik az a minta, ami már maga a társadalom. De milyen az ember Paul Thomas Andersonnál? Esendő, bűnbe eső, sérült, a felelősséget fel nem vállaló. „Nem csináltam semmit!” – ez a mondat négy filmjében is elhangzik legalább egyszer.

Beépített hiba (Inherent Vice)

Amitől igazán érdekes a rendező életműve, hogy egyes karakterek kvázi párbeszédet folytatnak egy másik történet figurájával. Mintha a Magnóliában a Tom Cruise által alakított Frank T.J. Mackey A szerencse zsoldosai Sydney-jének elhagyott fia lenne. Bizonyos témák rendre visszatérnek, ezek lesznek a rendező életének legfontosabb kérdései. Ezért sem meglepő, hogy minden új filmje bevallottan egy reakció a korábbira.

Egy másik szempontból is konzekvensnek nevezhetjük Paul Thomas Andersont: a néző kívánságainak kielégítését nem tartja fontosnak. Az egész kettős, mert rendkívül erős zenéket ír a filmjeihez, gyakran kíséri narrátor a történetet, a képi világra kifejezetten nagy hangsúlyt helyez – tehát nem engedi el a néző a kezét, vezeti, irányítja, hogy merre nézzen. Közben azonban felrúgja a műfaji szabályokat, nyitva hagy kérdéseket, és rendre antipatikus antihősöket emel főszereplővé. Minden filmjének azon múlik a nézői megítélése, hogy a két megközelítés melyik irányba billen – pályája elején az előbbi, második felében az utóbbi dominál.

Fantomszál (Phantom Thread)

Legújabb filmjében, a Fantomszálban folytatódik az elvárások negligálása. Gyöngyösi Lilla kollégám megfogalmazásában: „Robert Altman leghűségesebb örököseként P.T. Anderson ezúttal is apró történet felé fordul, és mellesleg a látszólag kiválasztott filmműfajt is revízió alá veszi. Ám ahogy általában, ez a műfaji dekonstrukció ezúttal sem csap át gúnyba: Anderson csak becsapja a nézőt, majd az elvárásait egy sokkal árnyaltabb, különösebb törvényszerűségek szerint működő filmmel cáfolja meg.” Ugyanakkor „…csendes filmről van szó, ellentétben például a végig roppant súlyokat cipelő The Masterrel” – hiába, Paul Thomas Anderson is öregszik, nyugodtabbá vált. De Hollywood legnagyobb rocksztára valószínűleg sosem fog belesimulni a közízlés elvárásaiba – a műértő közönség legnagyobb szerencséjére.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu