Fókuszban Nagyítás

Az irónia filmtudatos mestere – Peter Jackson korai filmjei 3. rész

Ötfelvonásos cikkünkben A Gyűrűk Ura előtti Jackson-filmeket vesszük nagyító alá. Sorozatunk korábbi részeiből megtudhattuk, honnan indult ez az új-zélandi mozimágus, az első nagyjátékfilm, az Ízlésficam részletes elemzését követően a gore-vígjátékok, azaz a splatstick darabok kulisszáit ismerhetitek meg. (A sorozat további részei itt olvashatók.)

A splatstick koronázatlan királya

Jackson az Ízlésficam sikerét kihasználva több forgatókönyv írásába is belefogott a ’80-as évek vége felé, a tökéletes kivitelezés érdekében pedig más szerzőkkel is összeállt. Ekkor találkozott például Stephen Sinclair drámaíróval, Danny Mulheron színész-íróval és Fran Walsh-sal, későbbi feleségével is. (A forgatókönyvek között, amelyekből végül nem született film, szerepelt egy Rémálom az Elm utcában folytatás is.) Jackson második filmjének egy zombis horrorvígjátékot szánt, aminek egyik változata írott formában is elkészült, ez lett volna a későbbi Hullajó! A produkciót akkor végül a túl magasnak ígérkező forgatási költségek miatt elhalasztották, így az írónégyes másik sztori után nézett.

A Meet the Feebles (1989) először szintén rövidfilmnek, egy tévésorozat következő részének készült, végül lelkes japán befektetőknek köszönhetően hamar egészestés filmmé bővítették a projektet. A bábokkal és állati kosztümökbe, jelmezekbe öltözött emberekkel való munka azonban értelemszerűen így is megnehezítette a forgatási viszonyokat, és felemésztette a költségvetés nagy részét. Számos jelenetet (például a vietnámi flashbackeket) csak a stáb anyagi hozzájárulásával sikerült felvenni.

A feketehumorral átszőtt musicalkomédia direkt becélozta a kedves bohóságukról ismert Muppet show (1976-’81) bábfiguráit, és a színfalak mögötti életükből csinált gúnyos paródiát. A figurák persze nem ugyanazok, de a revüműsor szereplőit bemutató, élő emberi karaktereket egyáltalán nem szerepeltető Meet the Feeblest nehéz nem a Muppeték sötét parafrázisának tekinteni.

A testi folyadékok, az undorító humor és a szex-drog-gyilkosság felnőttfilmes triászának fényében készült bábfilm eleve ironikus felütés, mivel az alapvetően gyerekeknek készült Muppet show-t lökött, vicces, de elsősorban pozitív szereplők népesítették be, Jim Hensonék ráadásul konkrétan tanítói szándékot is szántak a műsornak. Így a Meet the Feebles rögtön alapötletében botrányosan polgárpukkasztó, bár a gyerekműsor parodizálásán túl komplexebb felvetésekkel él. Feeble-ék csak fellépéseik alatt hasonlítanak Muppetékre, vagyis a film azt mutatja meg, hogy amit akár egy gyerekshow-ban is látunk, valójában fikció. A színjáték nagyjából addig tart, amíg villognak a vakuk, a színfalak mögött viszont mindenki az igazi arcát mutatja. A helyzet groteszkségét persze a nagy távolságok adják: a gyerekbábok eleve ütköznek a vulgáris tartalommal. Mindez a filmtörténetben nem ismeretlen „a showbiznisz árnyolda” tematikát hangsúlyozza, itt pedig szinte mindenki megsínyli a szórakoztatóipar álságosságát. A kulisszák mögött titkos pornófilm-forgatás zajlik, amiben a karrierért mindenre képes fiatal színésznők vesznek részt, a színházigazgató karcsú titkárnőjével csalja primadonna víziló feleségét, és amúgy is kétes drogügyletekből szerzi vagyonát, a társulat életében pedig mindennapos az erőszak és az obszcenitás. (Mindössze egy karakter, a főszereplő sündisznó őrzi meg ártatlanságát, aki a film végén ezért elnyeri jutalmát.)

A produkció körül szó szerint ott legyeskedik a média is, az újságírót alakító légy ugyanis az előadókról ír leleplező-csámcsogó riportokat, miközben vígan kanalazza mások végbéltermékeit. A színházi varieté fellépést közben tévésorozatnak próbálják eladni a producerek, mert ma már az hozza a nagy pénzt és a nézőket. A színpadi előadást felváltja a pornó és a tévéshow, miközben a tematizáló bulvársajtó csak a harsány botrányokra utazik, így a Meet the Feebles a médiakritika mellett a film- és színházszakma elanyagiasodását is példázza. De éppen ezért érthető Jackson személyes, a producerek ellen irányuló bosszúüzeneteként is korábbi filmtervének parkolópályára állítása miatt.

Jackson második filmje is több korábbi alkotást és műfajt megidéz. A drogfüggő béka például harcolt a vietnámi háborúban, visszaemlékezéseiben pedig egy az egyben a Szarvasvadász (1978) jeleneteit látjuk a híres orosz rulettel együtt. A Muppet show-n kívül bizonyos karakterekről az 1984-es Joe Dante-horrorkomédia, a Szörnyecskék is eszünkbe juthat, míg a „freakshow” végi finálé bizonyos részei a Terminátor (1984) rendőrőrsbeli lövöldözését imitálják.

A Meet the Feebles megtartja a splatter filmekre jellemző gore-szerű jeleneteket is, és egyéb anyagcsere folyamatokkal (meg azok termékeivel) dúsítja fel őket. A groteszk humor azonban itt sem csak ezeknek az elemeknek az eltúlzásából adódik, hanem a burleszkszerű, láncba rendeződő epizódok sokaságából. A film maga is olyan, mint egy előadás, a színpadot a varietéforma szerint adogatják egymásnak a szereplők. Bár az egész mű elidegenítő hatású, Jackson ennél tovább nem megy az önreflexivitásban. A Meet… magát a film médiumát is parodizálja ugyan, de a fikciós világ egységét megtartja. (Jacksonnak sikerült megoldania azt is, hogy bábfilmjében újra megjelenjen, a közönség soraiban ugyanis ő ül egy az Ízlésficamból ismert, gyűrött fejű űrlényjelmezben. A Hitchcock előtt tisztelgő cameózás innentől válik szokássá a rendezői életműben.)

A film vége ugyancsak kaotikus trancsírorgiába fut, ahogy a legtöbb Peter Jackson-film: a bosszúálló menyasszony karakterét megidéző végkifejletben (Truffaut: A menyasszony feketében volt, 1968) gyakorlatilag mindenkit szitává lőnek, a szerencsés túlélők utóéletéről pedig ironikus állóképek és feliratok nyújtanak információt, újra visszautalva a valóság és szórakoztatóipar visszás kapcsolatára.

A Meet the Feeblest szintén több országba sikerült exportálni, és bár anyagi sikert nem hozott, a rajongók körében az Ízlésficam után ez is kultikussá vált. Ebből a szempontból lényegtelen, de érdekes tény, hogy Jackson viszont erre a filmjére a legkevésbé büszke, így még későbbi produceri Oscar-díja átvételekor is félig humorizálva köszönetet mondott az Akadémiának, amiért nem hagyták, hogy a filmnek hatása legyen megítélésére és jóhiszeműen szemet hunytak a baklövés fölött.

A pénzügyi sikertelenség ellenére a Meet the Feebles bebizonyította, hogy Jackson képes profi produkciókat is tető alá hozni, alkalmazott írókkal együtt dolgozni és egy egész stábot elvezetni, ráadásul a bábfilm is hozta azt a fergeteges és bizarrul vicces, de aprólékosan, gondos figyelemmel kidolgozott minőségi közeget, amelyet már az „amatőr” elsőfilm is.

Az alkotókba vetett bizalomnak hála az 1989-es produkció után az írók visszatérhettek a korábban tervezett zombikomédiához. A forgatókönyv jelentősen átalakult, a végső sztoriért Peter Jacksonon kívül Fran Walsh és Stephen Sinclair felelt. A forgatás Wellington környékén zajlott közel hárommillió dollárnyi költségvetésből, így készülhetett el 1992-re a Hullajó! (Braindead, amerikai forgalmazásban jogi okok miatt Dead Alive), amely Peter Jackson máig egyik legjobb, legkiforrottabb alkotása, egyben karrierje első csúcspontját is jelenti. A rendező ezzel a mozijával lépett be végleg a profi filmgyártás világába, nevét innentől kezdve a szakmán belül is jegyezték.

A Hullajó! kis túlzással élve hommage a filmtörténetnek. Eszméletlen bravúrja abban áll, hogy egyszerre adózik a slapsticknek, tiszteleg Hitchcock Psychója előtt és visszaidézi Raimi nagysikerű 1981-es opuszát, a Gonosz halottat. A főhajtásnak és kifigurázásnak, a műfajok hihetetlen keverésének, de mindenekelőtt az ön- és filmtudatosságnak meg az (ön)iróniának tudható be az, hogy a Hullajó! minden blődsége és vásári portékajellege ellenére rendkívüli intellektuális élmény is. Az igazi műgonddal elkészített filmnek minden perce szórakoztató, magával ragadó, gyomorforgató, Jackson pedig végig a képi kifejezés és hatáskeltés maximumát nyújtja. A lenyűgözés és mesélés iránti gyerekkori vágy itt ér révbe először, hiszen a fikciós tér megalkotása és a néző maximális elvarázsolása úgy jön létre, hogy közben a film médiuma iránti izgatottságot és az arról való (meta)gondolkodást is bátorítja.

A Hullajó!-ban Jackson az egyik legkifinomultabb képességét, az ellentétek groteszk párosítását kamatoztatja, amely a legfőbb humorforrás. Már az expozíció néhány perce megalapozza és előrevetíti, mire készülhet a néző: a magában is túlhajtott, extremizált akció-kalandfilmre, Az elveszett frigyláda fosztogatóira (1981) emlékeztető expedíciós jelenettel nyitunk, amelyben szumátrai bennszülött törzsek agresszív figyelmeztetése és egy furcsa vadállat jelentenek valódi fenyegetést, hogy aztán egyik percről a másikra durva paródiaszerű csonkításba csapjunk át. A fokozásokon, gegszerű elemeken, akciódús harcokon és csetléseken-botlásokon alapuló slapstick ebben a műben is a durván túlpörgetett gore-ral ötvöződik, meglehetősen sikeresen. A gore szinonimájaként használt splatter film és a slapstick (az ütlegelős, testi vígjáték) összevonásából alkotta meg Jackson a „splatstick” kifejezést, melybe saját első filmjeit is beleértette. A parodisztikusan eltúlzott horrorelemek már a film első percében megjelennek a torz, groteszk képekben, az eldeformálódó, billenő terekben, a rémült arcokban, a tébolyult szemek premier plánjaiban és a zenében is, miközben az egész olyan gyorsan csap át őrült vagdalkozásba és leszakadó testrészekbe, hogy az ember szinte észre sem veszi, mi történt. Így a mulatságos- és rémjelenetek valójában kölcsönösen erősítik egymást, és sokkal kevésbé különválaszthatók, mint az elsőre tűnik.

A fokozás komikus elemére épülő nyitányban tehát a már említett természeti népek és „a vadon” szerepeltetésével nemcsak a megmagyarázhatatlan, akár misztikus erők és a nyugatias városi lét, a civilizáció kettőssége kerül szembe egymással, de mindez a későbbi Jackson-film, a 2005-ös King Kong előképeként is szolgál. (Ugyanezen a valójában új-zélandi forgatási helyszínen egyébként nem a King Kongot, hanem A király visszatér azon jeleneteit vették fel később, amelyek a Holtak Ösvényén játszódnak.) Már az egzotikus kalandfilmeket parodizáló felütésben tematizálódik tehát az új-zélandi mozi egy újabb jellegzetessége, mégpedig a maori, kiwi őslakók és a bevándorló nyugatiak közötti kapcsolatok hierarchizáltsága. A városiasodással járó globalizált életmód és a „népi” hagyományok, rítusok kettőssége, a nemzeti múlttal való viszony kialakítása fontos része a jelen új-zélandi identitásának, így az sem véletlen, hogy – amint azt majd látni fogjuk – nemcsak a bonyodalom, de a megoldás, és lényegében a nagykorúvá válás is a misztikus erők eredménye lesz.

BRAINDEAD Timothy BalmeAz expedíció ugyan nem mondható túl sikeresnek, az új-zélandi állatkert (értsd: az elnyomó államszerv) munkatársa és kísérői így-úgy elvégzik a feladatot, és visszaküldenek egy szumátrai patkánymajmot Wellingtonba. A tengeri hajókról leszökött, pestises patkányok által megerőszakolt majmok (!) ivadékai azonban vérszomjas vadállatok, amelyek beláthatatlan veszélyt jelentenek az emberiségre, így Új-Zéland lakosságára is, az állatkerti példány pedig pont a főhős, Lionel anyját harapja meg. Innen szabadul el a pokol, és ugrik fejest a Hullajó! a zombik feneketlen medencéjének sűrűjébe. Mindez a rémség azonban (a hollywoodi filmekhez hasonlóan) már egy alakuló romantikus szálat szakít meg – igaz, ez a szerelmi szál pont a klasszikus fordítottja, itt a nő üldözi megszállottan a férfit – ami csak akkor bontakozhat ki, ha főhősünk sikeresen veszi az akadályokat.

A természetközeliséget, a babonákban és a végzetben való hitet a spanyolajkú család viszi tovább, akik előre látják a közelgő veszélyt. A fiatal lány, Paquita a kártyavetés és bizonyos sorsszerű jelek alapján bolondul bele a félénk Lionelbe, akit azután folyamatosan üldöz szerelmével. A férfi domináns anyja akarata ellenére is belemenne a kapcsolatba, a kedves mama azonban éppen ennél a pontnál változik rothadó élőhalottá, úgyhogy a szerelmeseknek először le kell számolni a folyamatosan gyarapodó zombihordával.

A babonás hiedelmeket azonban Jackson ugyanúgy kifigurázza, mint a gazdag, fehér, városi családot. A jóslás jelenetei úgy válnak komolytalanná, hogy a spanyol család romantikus-drámai arccal a kártyákra meredő nőtagjai mellett néhány pillanatra egy tipikus ocker apa tűnik fel, aki mocskos atlétában fogyasztja az ebédjét, miközben kifejti, hogy köp a szerelemre, és csak a bolt bevétele érdekli. Ez az attitűd is ironikusan felülíródik azonban a természetfölötti magyarázat beigazolódásával és az eltúlzott romantikus jelenetek egyetlen, örökké tartó szerelmet éltető giccsével.

 

Ezzel szemben a Lionel és anyja kapcsolatát bemutató részek szinte minden pontban Hitchcock Psychóját parodizálják, így a modern, XX. századi ember pszichológiai fogalmakban konstruált, konfliktusos identitását állítják pellengérre. A bizarr anya-fiú kapcsolat, a nők közötti versengés és az elnyomó szülő legyőzése már önmagukban pszichológiai értelmezéseket hívnak, de az erre rárakódó Psychó-parafrázis direkt a freudiánus olvasatokat erősíti. Az Anthony Perkinsre külsőleg is nagyon hasonlító Lionel (Timothy Balme) ugyanolyan többszintű, dombon álló, viktoriánus kori házban él idős anyjával, mint Norman Bates. Bár a mama itt nyilvánvalóan életben van, ugyanolyan élősködő természetű, zsarnokoskodó és elnyomó, mint a Psychóban, még ha ott Bates énjének egy részét is képviseli. Mikor legelőször találkozunk Mrs. Cosgrove-val, egy hangsúlyozottan hatalmas konyhai késsel látjuk, – utalva a gyilkosságok elkövetésének (személyiségbeli) kettősségére – miközben harsányan ordítozik, hadonászik és nem is figyelve rá, parancsolgat a fiának; később pedig elmosódott árnyékként tűnik fel az ablakban, a függöny mögött, mikor Lionel és Paquita a ház előtt futnak össze. Az apa titokzatos halálával és az ebből fakadó gyermeki bűntudattal sakkban tartott Lionel kénytelen a magányos asszony kvázi férjpótléka lenni, és minden élethelyzetben örökké vele maradni. A túl szoros, anyja nélkül életképtelen fiú motívumával tovább játszik a film a temetésen is, amikor a tetszhalott állapotban lévő mamával birkózó, őt újra elkábítani próbáló Lionel a ravatalon fekvő holttestet szorongatja.

A nyugati kultúra kifigurázásaként mindemellett az egyház is ironikusan jelenik meg a szuperhősöket megszégyenítő pap verekedésében, a Meet the Feeblesből ismert, anális szexről szóló Sodomy című szám szertartás előtti felcsendülésében vagy az anyai szeretetről szóló prédikáció és a vérszomjas zombivá vált anyjával harcoló Lionel párhuzamosan váltakozó jeleneteiben. Arra a nyalánkságra pedig már tényleg csak megrögzött fanatikusoknak hívjuk fel a figyelmét, hogy az ételbe hulló testrészekkel és –folyadékokkal, meg a szőröstül-bőröstül felfalt kutyával az angol étkezési szokások is vastagon megkapják a magukét.

A fiára telepedő anya akaratossága mutatkozik meg a szerelmespár szétválasztására tett folyamatos kísérletekben is, amelyek szintén változatos képi formákban jelennek meg (pl. a virág eltaposása). Az eltúlzott, nyomatékos, „némafilmes” romantikára így válaszként érkezik a párt szétválasztó, gonosz erő. Az anya ironikus módon azzal távolítja el egymástól a turbékoló párt, hogy meghal, aztán rothadó élőhalottként visszatér, nem kímélve sem a lányt, sem a saját fiát. Jackson azonban nem lenne önmaga, ha nem vinné nevetségesen túlzásba az öldöklést és a zombikkal való foglalatoskodást. A fordított zombitörténetben, Az élőhalottak éjszakája inverzeként Lionel nem szabadul meg a halottaktól, hanem próbálja bent tartani őket a házban (és a tudattalant jelképező, Psychószerű pincében), hogy ne jelentsenek veszélyt senkire. Így abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe pillanthatunk be, amelyeket úgy is hívhatnánk: a zombilét hétköznapjai. Az átváltozott halottak asztalnál próbálnak enni (inkább kevesebb sikerrel), felhergelik egymást, gonoszkodnak az emberekkel, sőt még szexelnek is, hogy aztán zombigyereket szüljenek. Lionel közben felvigyázóként sürgölődik körülöttük, egy fergetegesen fekete humorú jelenetben pedig még a bébit is kiviszi a közeli parkba az anyukák és gyerekek közé. Az átlagemberekre félelmetesen hasonlító élőhalottak egészen addig élik nyugodt életüket – miközben a náci orvostól kapott egy-egy adag nyugtatóval tartják féken ördögi természetüket – amíg a túl nagy teher miatt végül Lionel úgy nem dönt, végkép megszabadul anyjától és a foszladozó hulláktól, tévedésből viszont stimulánst ad a zombiknak. A film innentől egészen a végéig negyven percnyi brutálisan vicces, eszközökben nem válogató gore-kaszabolást tartogat a nézőnek.

A fűnyíró késeit a film egész szövetéből kirívó módon nyomatékosan, alulnézetből megmutató korai kép hangsúlyossága kap értelmet a játékidő végén látható aprítós jelenetben. A támadó zombikból, élő belekből és mozgó testrészekből vörös masszát daráló, véres arcú, őrült Lionel itt már inkább a Gonosz halott Ash-ére hasonlít, mint Batesre, a fűnyíró pedig konkrét utalás a Raimi-filmben használt láncfűrészre. A szamurájfilmekből és westernekből ismert „egy mindenki ellen” tematika vérfürdője vezet át az akciófilmes nagyjelenet és lezárás felé. Az éjszakai város fényeivel a háttérben, a tetőn kerül sor a leszámolásra, amiben az óriás főzombivá előlépett anya és a szerelmespár kap csak szerepet. A végkifejletben az özvegy anya, aki erőszakosan láncolta magához fiát, még egy utolsó kísérletet tesz, hogy elnyelje gyermekét. A képi kivitelezésében hatásos, emblematikus jelenetben a szinte már sakállá változó anya hasa kitágul, és készül újra magába fogadni fiát, akit el is nyel a megsemmisítő, halálos ölelés, miközben Paquita a tetőn csimpaszkodva küzd életéért. Az elfojtott emlékek feldolgozásával azonban Lionel képes kitörni a fogságból, és anyja méhéből újra megszületni. A fiatal szerelmesek sorsa csak úgy teljesülhet be, ha túllépnek a kasztráló anyán, a férfi pedig visszanyerve önállóságát és cselekvőképességét, képes a nőt választani. Így lesz a Hullajó! groteszk felnövéstörténet, terápiás gyógyulás, valamint hagyomány és haladás között megtalált új identitás. A két világ, az őslakók és a bevándorlók világának mérgező egyesülése a veszélyes szélsőségen (zombianyán) túlhaladva ér el a mérsékelt, érett, jövőorientált kapcsolatig.

A fentiek alapján azért talán mégsem meglepő, hogy a Hullajó! elbukott a pénztáraknál, viszont ahogy az már a korábbi Jackson-opuszokkal is történt, ez is hamar kultuszfilm lett. A Gyűrűk Ura sikere után megnőtt a kereslet Jackson korábbi alkotásai iránt is, így a Hullajó! egyfajta reneszánszát élte a 2000-es években. Azóta nemcsak a rendező, de a műfaj egyik klasszikus csúcsteljesítményének tekintik a zombikomédiát, ami a Gonosz halottal együtt megkerülhetetlen, sokat idézett része lett a filmtörténetnek. Simon Pegg íróra például bevallottan az egyik legnagyobb hatást gyakorolta a Hullajó! a Haláli hullák hajnala (2004) készítésekor. Az eredetileg 104 perces Hullajó!-ból egyes országokban közel húsz percet vágtak ki – főleg a durva gore-finálét – de végül Jackson is készíthetett egy 97 perces verziót, a legtöbb gyomorforgató részt megtartva. A rendező ma ezt az átszerkesztett változatot tartja a legteljesebbnek.

A sorozat további részei itt olvashatók.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..