Magazin

Én, a fájdalomherceg – Philip Seymour Hoffman pályája a kábítószer tükrében

Philip Seymour Hoffman
Philip Seymour Hoffman Truman Capote szerepében

Philip Seymour Hoffman több mint 20 éves színészi pályáját rendre átszőtte kábítószeres múltjával való harca, depressziójának leküzdése és életének kézben tartása. 2014. február 2-án elvesztette ezt a küzdelmet. Halálának évfordulójára függőségének tükrében vizsgáljuk meg az általa játszott karaktereket.

December közepén 4 évnyi hallgatás után Philip Seymour Hoffman özvegye, Mimi O’Donnell őszintén mesélt kapcsolatukról, családjukról és a színész függőségéről az amerikai Vogue-nak (a cikk magyar összefoglalóját a WMN jelentette meg). A színész fiatal korában éveken keresztül heroin és alkoholfüggő volt, ami olyannyira átvette az irányítást az élete fölött, hogy 22 évesen dönthetett: leáll vagy belehal. Saját elmondása szerint megrémítette, hogy nem fogja tudni megcsinálni és elérni azokat a dolgokat az életben, amiket szeretett volna.

Philip Seymour Hoffman a Magnóliában

Lehet, hogy 23 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Hoffman úgy érezze mindent elért, amit a színészi pálya kínált neki. 23 évvel a rehab után a The Master forgatásának befejezéséhez kapcsolódó ünneplés során fogyasztott újra alkoholt, ami elindította visszaesését. Megoszlanak a vélemények arról, hogy egy alkohol vagy kábítószer függő talpraállása után megszűnik-e „gyógyult függőnek lenni”. Hogy a felépülési folyamatnak van-e végpontja, vagy ez egy élethosszon át tartó folyamat, ami állandó odafigyelést igényel, különben egy pillanat alatt vissza lehet esni.

Ez a belső küzdelem múltjával, démonaival és külsejével nem csupán magánéletét, hanem az általa megformált karaktereket is jellemzi. Elmondása szerint egy színésznek az a legfontosabb feladata, hogy megvédje az általa játszott karaktert, ennek érdekében pedig alá kell merülni a karakter személyiségének legmélyebb bugyraiba. Ahhoz, hogy empátiát generáljunk valaki iránt, meg kell mutatnunk visszataszító, megosztó oldalát is.

Az elemzett filmek és kategóriák nem kronologikus sorrendben mutatják be Philip Seymour Hoffman választott karaktereit, hanem a függővé válás stációinak szemléltetésével. Szeretnék rávilágítani arra, hogy dacára annak, hogy a színész 2012-ig tiszta életet élt, még nem jelentette azt, hogy ne lettek volna olyan jelek szerepválasztásaiban, ami megmutatta, hogy a színész folyamatosan viaskodott múltjával, ami szépen lassan legyőzte őt.

 

Út a függőséghez

A függőség (legyen az alkohol, drog vagy gyógyszer) nem más, mint helytelen eszközhasználat egy krízis kezelésére. Ha valakinek a családi életében jelentős változások történnek (lakhely váltás, családtag halála, kamasszá válás), önértékelési gondokkal vagy egész egyszerűen valaminek a hiányával küzd, akkor a szerhasználatra való hajlam nő. Ezt az ürességet pedig semmi nem tudja olyan gyorsan és egyszerűen betölteni, mint az adott szer.

Az Apu vad napjaiban Laura Linney-vel

Halála előtt nem sokkal Philip Seymour Hoffman részt vett egy boldogságról szóló beszélgetésen, ahol az alábbiakat mondja magáról: „Kétségbeesetten küzdök azért, hogy valaki más lehessek. Nem vagyok megelégedve az életemmel és a testemmel. Úgy gondolom ez olyasmi, amivel mindenki küzd a saját életében: az vagyok, aki lenni akarok?” Az alábbiakban bemutatott három filmben a saját életével, jelentéktelenségével küzdő, majd a kudarcok hatására abba belenyugvó karaktereket kelt életre. Mindhárom alkotásban egy súlyos betegség vagy haláleset az, ami rákényszeríti, hogy szembesüljön élete kicsinyességével.

Az Apu vad napjaiban egy negyvenes éveiben járó tanárt alakít, akinek se kutyája se macskája, barátnőjével éppen most szakított és minden erejével könyvének megírásán fáradozik. Komfortzónájából húga rántja ki, amikor közli vele, hogy édesapjukat, akivel évek óta nem találkoztak egy idősek otthonában kell elhelyezniük. A két testvér a felelősségvállalás hatására fokozatosan ráeszmél, mennyire nem működik életük, és a tragikomikus események hatására kénytelenek szembenézni múltjukkal, édesapjukkal és saját magukkal. Tamara Jenkins filmje groteszk humorával és defektes szereplőivel hasonlóan keserédes ódát zeng a hétköznapi kisembernek, mint tette azt John Williams a Stoner-ben.

Egyik utolsó filmjében a God’s Pocketban egy még szánalmasabb figura bőrébe bújik: Mickey Philadelphia egyik különös részén él feleségével és nevelt fiával. A városnak ezen a részén mindenki ismeri a másikat, mindenki tudja ki lop, ki csal kártyán, ki az, akinek vaj van a füle mögött. Az itt élő emberek furcsa kötelékben élnek egymással: legyen akármekkora gazember, aki ide született az családtag, aki beköltözött vagy beházasodott, az örökre kívülálló marad.

Hoffman a God’s Pocket főszerepében

Mickey pont ilyen kívülálló, aki próbál beilleszkedni; segít a kisstílű bűncselekmények végrehajtásában, kielégíti játékszenvedélyét a lovin, majd esténként berúg a kocsmában. Szürke hétköznapjait nevelt fiának rejtélyes halála kuszálja össze, amit neki kell kinyomoznia, lévén ő a férfi a háznál. Mickey körül, hiába tesz meg minden tőle telhetőt, szépen lassan széthullik minden, elveszíti feleségét, pénzét, autóját, majd méltóságának utolsó morzsáit is.

A Love Liza című 2002-es függetlenfilm volt Hoffman első főszerepe, ahol nem meglepő módon egy életét összerakni képtelen figurát alakít. Wilson élete feleségének öngyilkossága után hullik darabokra: a férfi nem képes feldolgozni a tragédiát, nem tud rájönni miért ölte meg magát az asszony és, hogy neki mi lehetett ebben a szerepe. A férfi a könnyebb utat választja: a válaszok keresése helyett rászokik a benzin szipuzásra, és felkerekedik, hogy makett repülőjével megmérettesse magát gyűjtők közti versenyeken.

Ahogy egyre inkább elhatalmasodik rajta függősége és folyamatosan tolulnak fel benne feleségével közös emlékei, a tragédia feldolgozatlansága szó szerint robbanást okoz. A film végén Wilson ráveszi magát, hogy szembenézzen önmagával és felelősségével, ezért elolvassa felesége által írt búcsúüzenetet, ami egy gyufát is tartalmaz, amivel a férfi a kilocsolt el nem szipuzott benzin segítségével véletlenül felgyújtja a lakását.

Az utolsó jelenetben egy szál alsónadrágban baktat a két sávos autóút közepén, mindentől lecsupaszítva, de célirányosan.

 

Függőség, vagyis kudarcra ítélt önmegváltási kísérlet

A múltbéli traumák feldolgozatlanságára, saját önértékelésünk és egzisztenciánk megkérdőjelezésére azonnali és gyors választ tudnak nyújtani a kábítószerek. A színész által megformált karakterek következő csoportjába a valamiféle szenvedélybetegséggel, vagy függőséggel rendelkező figurák tartoznak. A szerepek közös jellemzője, hogy egy valós személy életét dolgozzák fel vagy, ahogy a The Master esetében is, egy élő személy szolgált inspirációul a karakternek.

Lancaster Dodd szerepében a The Master-ben

Ezek a figurák megszállottan küzdenek azért, hogy a bennük tátongó ürességet valamivel betöltsék, és ez a vég nélküli harc végül ahhoz vezet, hogy minden valaha örömöt okozó dolgot megfosszanak jelentésétől. Philip Seymour Hoffman így vélekedett erről: „Az élvezet nem egyenlő a boldogsággal. Túl sokat veszek belőle magamhoz és ezzel elpusztítom azt. Mint mikor túl sok kávét iszol és szenvedsz tőle. Én rendszeresen csinálom ezt. Nincs olyan élvezet, amitől ne tettem volna beteggé magam. Szóval örömöt látok és elfog a félelem.”

A The Masterben egy spirituális tanítót alakít (Lancaster Dodd), aki ellentmondásos, szenvedélyes és romboló kapcsolatot alakít ki egy háborúból hazatérő veteránnal (Freddie Quell). A két férfi csodálattal teljes irigységgel, kíváncsisággal és gyűlölettel tekint a másikra, olyanok, mint két állat, akik szagolgatják egymást. Egyik pillanatban a legszorosabb baráti-testvéri kötelék alakul ki köztük, a másikban pedig meg tudnák gyilkolni egymást. Lancaster Dodd megigézve nézi Freddie-t, akinek irigyli állati, ösztönös létét és teljes szabadságát. Megszállottja lesz Freddie viselkedésének, mindent megtesz azért, hogy megfejtse a férfi titkát és maga mellett tartsa. Hiába van látszólag rendezett családi élete (felesége, gyerekei), jól menő üzlete Lancaster-nek, belül mégis magányos, valami hiányzik neki, és ezt a valamit az ösztönei és belső démonai által irányított Freddie-ben leli meg.

A 2004-ben készült Owning Mahowney Kanada történtének egyik legnagyobb pénzügyi csalásának esetét meséli el. Philip Seymour Hoffman egy jól menő bankár szerepébe bújik, akinek szerető barátnője van, éppen most léptették elő, munkatársai és felettesei bizalmát maximálisan élvezi – Mahowney-nak ez azonban kevés. A férfi rendszeresen jár kaszinózni Atlantic Citybe és Las Vegasba, a problémák pedig akkor gyűrűznek be, amikor veszteségeit trükkös pénzügyi mutatványok során saját bankjától lopott pénzzel fedezi.

A film remekül dokumentálja, hogyan válik valaki egyre nagyobb tétekkel játszó, majd egyre nagyobbakat bukó függővé: Mahowney 18 hónap leforgása alatt 10 millió dollárt játszott el. A film végén, miután a férfi letöltötte börtönbüntetését, a pszichológusa megkérdezi tőle,

mekkora izgalmat okozott neki a szerencsejáték egy 1-től 100-ig terjedő skálán. 100-as, hangzik a férfi felelete. És a legnagyobb izgalom, amit a játékon kívül éltél át? 20.

Philip Seymour Hoffman Oscar-díjas alakítása Truman Capote szerepében

Philip Seymour Hoffman karrierjének megkoronázása a Capote-ban nyújtott alakítása, amiért 2006-ban elnyerte az Oscar-díjat. Bennett Miller filmje a ’60-as évek elejére kalauzolja a nézőket, amikor Truman Capote anyagot gyűjt a főművének tartott Hidegvérrel megírásához. A való életben is alkohol és drogfüggő Capote egyre szorosabb kapcsolatot alakít ki a Clutter gyilkosságok egyik elkövetőjével, megszállottjává válik az ügy felderítésének és a könyv megírásának.

A filmben megjelenő Capote rendkívül ellentmondásos figura: érződik rajta, hogy sajnálja és szimpatizál a gyilkossal, ugyanakkor ki is használja a férfit annak érdekében, hogy befejezze a nagy művet. Capote nem tudja megjelentetni könyvét addig, amíg a gyilkosok élnek, ezért nem segít nekik új ügyvédet találni, amivel ő is közrejátszik a halálos ítélet végrehajtásában. Truman Capote ezt a traumát képtelen volt feldolgozni, egyetlen könyvet sem adott ki ezután, a drog és az alkohol pedig szépen lassan átvette az irányítást élete fölött, ami 1984-es halálához vezetett. A film egyik jelenetében a hanghordozását és viselkedését furcsálló lánynak így válaszol az író: „Az a legnehezebb, mikor valakinek van egy elképzelése rólad, és képtelen vagy meggyőzni őt az ellenkezőjéről”. Itt mintha saját kábítószeres múltjára és testalkatára reflektálna a szerepből finoman kiszóló Philip Seymour Hoffman.

 

Kísért a múlt

Hogyha a terápia során sikerül az egyén biológiai (egészségkárosodás, elvonási tünet), pszichikai (döntési kompetenciák, érzelmek tudatosítása), szellemi (életcél, élet értelmének megtalálása) és szociális (kommunikációs készségek fejlesztése) dimenzióját egyszerre kezelni, akkor a szenvedélybeteg jó eséllyel képes hátralévő életet tisztán leélni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emlékek, a fájdalom és a múltban elkövetett vétkek ne kísértenék a gyógyult szerhasználót. Ahogy a Magnóliában elhangzik: lehet, hogy te leszámoltál a múlttal, de nem biztos, hogy a múlt is leszámolt veled. Philip Seymour Hoffman a következőkben bemutatott szerepeiben megbűnhődött már vétkeiért, szeretne leszámolni múltjával, azonban ez egyik alább bemutatott karakternek sem sikerül.

Hoffmann a Kis-nagy világ főszerepében

A Kételyben egy katolikus papot alakít, akit a templomban szolgáló apácák vezetője pedofíliával gyanúsít. Brendan Flynn atya kezdetben nem vesz tudomást a támadásról, azonban a nővér állhatatossága, megszállottsága olyan bizonyítékokkal, vagy manipulációkkal szolgál, ami az atya elmozdításához vezet. John Patrick Shanley filmje a vége főcím után sem ad választ arra, hogy valóban zaklatás történt, vagy csak egy remekül felépített lejáratásnak lehettünk szemtanúi. A film végén, mikor elvesztette a küzdelmet a nővérrel szemben, Brendan atya az újrakezdés hiábavalóságától megtörten áll a templomban, amit múltbéli bűnei miatt kénytelen elhagyni.

A Charlie Kaufman által rendezett Kis-nagy világ a színész karrierjének egyik legkülönlegesebb alkotása. Hoffmann egy színházi rendezőt alakít (Caden Cotard), aki az életében bekövetkező tragédiák és veszteségek hatására úgy dönt, megépíti minden idők legnagyobb díszletét, ahol folyamatosan szereplők százaival jeleníti meg életének eseményeit. Caden egy idő után jelenének történéseit is beleveszi a darabba, ilyeténképpen pedig újra és újra átéli és végignézi mindazt, amit múltjában és jelenében tett, vagy tesz, ezzel olyan ciklikusságot teremtve, amivel soha, semmit nem tud elengedni.

„Egy idő után olyannyira elkezdesz azonosulni a művészeteddel, hogy az életed a létrehozott művé válik. Sehogy máshogy nem tudsz az életedre nézni, csak azon keresztül, amit létrehozol.” – mondja Hoffman. A film végén az aggastyán Caden élete díszleteinek romjai között magányosan sétál, egészen addig, míg meg nem kapja a végső utasítást: meghalhatsz. A Kis-nagy világ arról szól, hogy a vég bele van kódolva a kezdetbe, akárhogy is küzdünk az időt és a halált nem tudjuk legyőzni. A film egyik legszívszorítóbb jelenetében, mintha Philip Seymour Hoffman búcsúbeszédét hallanánk: „Senki sem kíváncsi a nyomoromra, mert mindenkinek megvan a saját baja”.

Élete utolsó főszerepében Az üldözöttben

Hasonló sorsra jut Az üldözött Günther Bachmann-ja: a férfi a hírszerzésnek dolgozik Hamburgban, ahol egy terrorista gyanús csecsen bukkan fel. Bachmannt egy korábban félresikerült akció miatt tették parkoló pályára, ezért nem engedheti meg magának, hogy újra hibázzon. Hosszú, jól átgondolt tervezésének és remekül kivitelezett stratégiájának köszönhetően úgy tűnik, célba ér az akció, de a férfit és csapatát a rivális ügynökség átveri. Hoffman állatias üvöltésében minden fájdalom, düh és reményvesztettség benne van, amit felhalmozott az évek során. A film végén hosszú percekig nézzük a színész arcát, aki kiüresedve, mindenben és mindenkiben csalódva, magányosan hagyja el az akció helyszínét, a színészi pályát és életét.

Korunk egyik legnagyobb színésze, az amerikai színjátszás Ivanov-ja négy évvel ezelőtt hagyott itt bennünket. Nyugodjon békében.

 

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com