Fókuszban Nagyítás

Skandináv krimi hét: Melegből hidegbe – Tomas Alfredson portré

Tomas Alfredson nevét a szélesebb közönség csak a Suszter, szabó, baka, kém idején ismerte meg, pedig a svéd rendező ekkor már húsz éve a pályán volt. Hogyan fordult a gyerekműsorok, tinivígjátékok és polgárpukkasztó szkeccsfilmek világától a sötétebb műfajok felé a Hóember rendezője?

Tomas Alfredson esetében az lett volna furcsa, ha nem a filmes szakmában helyezkedik el: édesapja ugyanis a színészként, rendezőként és íróként is maradandót alkotó, Svédországban nemzeti kincsnek számító, idén szeptemberben elhunyt Hans Alfredson volt (akit a magyar nézők elsősorban a Picasso kalandjai Don Joséjaként ismerhetnek). Kisfiúként az 1965-ös születésű Tomas és bátyja, Daniel a nyarakat a forgatásokon töltötték – nem csoda, hogy néhány kisebb színészi szerepet is kaptak, felnőttként pedig mindketten rendezők lettek. Daniel Alfredsonnak köszönhetjük többek közt a Tik-tak című thrillert és a Millenium-trilógia két epizódját (A lány, aki a tűzzel játszik, A kártyavár összedől) – így akár ő is lehetne a skandinávkrimi-hetünk alanya. Mint a Hóember bizonyítja, Tomas Alfredson is eljutott a skandináv krimikig, csak kacskaringósabb úton – lássuk, mi vezetett idáig!

Kicsiknek és nagyoknak

A fiatal Tomas Alfredson eleinte a Svéd Filmintézetben dolgozott asszisztensként, majd a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától hosszú évekre összekötötte magát a tévével. Részt vett egy tévécsatorna alapításában (ahol aztán az apjával közösen, az ő főszereplésével egy családi vígjátéksorozatot írt és rendezett Familjen Schedbald címmel), majd készített többek közt gyerekműsort (Ikas TV-kalas), tinivígjáték-sorozatot (Bert) és bedolgozott a még ma is futó Fångarna på Fortet című történelmi kalandsorozatba.

A legjobb skandináv krimik: olvasd el itt, hogy melyek a legjobb adaptációk szerintünk!

Ben & Gunnar

A népszerű, könnyed szórakozást kínáló, de túl sok fantáziát nem igénylő munkák után az áttörést a Killinggänget komikuscsoport hozta Tomas Alfredson karrierjében. A kecskegida-bandának fordítható csoportosulás a kilencvenes évek elejétől szórakoztatta a svéd tévénézőket, különlegességük pedig abban rejlett, hogy a tiszta vígjátéktól fokozatosan eltolódtak a tragikomédia irányába – saját műfajukat barna vígjátéknak nevezték.

Alfredson rendezőként csatlakozott hozzájuk, 1999-ben pedig megalkották a Fyra små filmer (Négy kicsi film) nevű filmcsokrukat, melyek kétségtelenül Alfredson legszórakoztatóbb művei.

Az alig egy órás epizódok néhol hangsúlyosabban, máskor érintőlegesen a dokumentumfilmes formára játszanak rá, az abszurd jelenetek sorát előszeretettel törik meg drámai közbevetések, a felszíni humort pedig minden esetben komoly belső tartalom ellenpontozza. A Gunnar Rehlin a hagyományos beszélőfejes formában, egy tévés dokumentumfilm keretei között tudósít a svéd tévé polgárpukkasztó, de díjnyertes kampányáról, melyben maga a Killinggänget csoport folytat lejárató hadjáratot a címszereplő bukott filmkritikus (!) ellen, egyre képtelenebb vádakkal illetve őt – az indítékok megdöbbentőek és elgondolkodtatóak.

Torsk pa Tallinn

Az amerikai vígjátékok, közelebbről a Harry és Sally sémáját kifordító, popkulturális utalásoktól hemzsegő Ben & Gunnar egy bromance-ot fordít át románcba (a film kereteként a két főszereplő egy filmes stábnak meséli el a történetüket), a Bergmant idéző, fekete-fehér På sista versen egy sikertelen tévés dokumentumfilm-rendező utolsó kísérletét mutatja be, amelyben haldokló apjáról készít filmet roppant amatőr módszerekkel.

Mi is az a skandináv krimi? Olvasd el a szakértővel készített interjúnkat a témában! Kattints ide!

Végül a sorozat leghíresebb darabja, a Torsk på Tallinn magányos svéd férfiak egy csoportjáról szól, akik buszos párkereső (vagy szex-)túrára indulnak Tallinnba, útjukat pedig ugyancsak egy stáb kíséri, akik mintha portréfilmet vagy szociofilmet próbálnának forgatni a született vesztesekről (akik közé nemcsak az utazók, hanem a szervezők is tartoznak).

A barna ötven árnyalata

A stílusgyakorlatként is felfogható, gyakran zavarba ejtő, állandó színészekkel operáló, kevert hangnemű filmek Tomas Alfredson eddigi opus magnumát is előkészítik. A 2004-es Négyféle barna nemcsak három órát meghaladó játékideje, hanem vállalása miatt is figyelemre méltó. A film a Killinggänget egyetlen mozifilmje (címe feltehetően a csoport állandó műfajára utal, lásd fentebb), mely jóval sötétebb színekkel dolgozik, mint elődei. A groteszk alaphelyzetekből valódi drámák bomlanak ki, a széles merítésnek köszönhetően pedig úgy érezhetjük, hogy a film mindent elmond az életről, amit érdemes. A Négyféle barna négy egymástól független történetszállal dolgozik, melyekben egyedül az a közös, hogy családi történetek, közelebbről pedig a szülők-gyerekek közti problematikus viszonyulásokat vizsgálják – ezért is lehetséges, hogy a moziváltozatot később négy önálló tévéfilmmé dolgozták át.

A Landins című történetben a kisállat-krematóriumban dolgozó, karót nyelt édesapát véletlenül felgyújtja a rossz tanuló kamaszfia – a trauma nem meglepő módon felforgatja a családi békét, azonban a viszonyok egészen másfelé változnak, mint várnánk. Az En dålig idé-ben éppen ellentétesek a családon belüli szerepek: itt a szállodatulajdonos fiú a pedáns, aki idegösszeomlást kap, amikor bűvészként dolgozó szüleivel együtt egy hozzájuk csapódó csodabogár, illetve egy fabábú is beteszi a lábát az életébe. A Min sista vilja excentrikus milliomosa már csak narrátorként van jelen a filmben, hiszen a temetésén összegyűlt diszfunkcionális családját szemlézi, mellesleg pedig kiderül, hogy húsz éve elszerette az egyik fia barátnőjét. A legmegrázóbb és talán legjobban kidolgozott Pappas lilla tjockis pedig egy főzőtanfolyamnak álcázott csoportterápia életét mutatja be, ahol a sok apró-cseprő ügyetlenkedés közepette egy halálosan komoly családi drámára is fény derül.

Kíváncsi vagy, milyen a rendező legújabb filmje? Olvasd el a Hóember kritikánkat itt!

Az eltérő hosszúságú, egy színészt több szerepben felvonultató, szabálytalan ütemben váltakozó történetszálak Alfredson és a Killinggänget mély emberismeretéről, műfajokon átívelő tehetségéről és szárnyaló fantáziájáról tanúskodnak. A Négyféle barna lehengerlő erejű mű, egyszerre elrugaszkodott és nagyon is átélhető, fiktív és földhöz ragadt – akárcsak Alfredson következő filmje, amely már a nemzetközi áttörést is meghozta neki.

A hiányzó láncszem

Alfredson eddigi életműve láttán joggal merülhet fel a kérdés, hogy a rendező mikor és hogyan fordult a humoros, szórakoztató filmektől, szerzői alkotásoktól a sötétebb, műfaji darabok felé. A választ a Négyféle barna mellett a következő művében, a 2008-as Engedj be! című vámpírfilmben kell keresni. John Ajvide Lindqvist 2004-ben hatalmas sikert aratott a magyarul Hívj be! címmel megjelent regényével – a megfilmesítés jogáért tucatnyi rendező állt sorba, közülük végül a szerző Tomas Alfredsont választotta ki. A rendező meghálálta a bizalmat, hiszen az Engedj be! a műfaji sémákat sutba dobva, a vámpírtörténet általános emberi drámáit kidomborítva nyújt maradandó élményt – Alfredson öt évvel a Halhatatlan szeretők előtt is bizonyította, hogy vámpírfilm is lehet lírai és mély.

Engedj be!

Az Engedj be! a látszat ellenére szorosan kapcsolódik Alfredson korábbi munkáihoz, hiszen ugyanúgy problematikus családi viszonyokat, tapogatózó, félénk és a társadalom által vesztesnek kikiáltott szereplőket, illetve formabontó kapcsolatokat mutat be egy ifjúsági filmnek is tekinthető, de ellentétek között feszülő darabban. Ugyanakkor hangulatában és műfajiságában az Engedj be! már Alfredson következő filmjeit előlegezi meg. Bár a vámpírtörténet szándékosan minimalizálja a borzongatást, az erőszak és vér szükségszerű része a filmnek – akárcsak a főszereplő kislány életének. Az Engedj be! gazdagságát jól jellemzi, hogy egyszerre van meg benne a Suszter, szabó, baka, kém ridegsége és a Hóember szépsége, illetve sorozatgyilkosságos dramaturgiája – miközben ez az a film, amely végképp a sötétebb műfajok felé fordította Alfredsont.

A bűn útjain

Az Engedj be! meghozta Tomas Alfredsonnak a nemzetközi áttörést: a filmből amerikai remake is készült, ő pedig ugyan bejelentette visszavonulását a rendezéstől, de aztán 2011-ben lehetőséget kapott, hogy John le Carré regénye alapján megrendezze első angol nyelvű filmjét, a Suszter, szabó, baka, kémet. Alfredson mindezidáig leghíresebb műve a brit színjátszás nagyágyúit mozgatja (Gary Oldman, John Hurt, Mark Strong, Colin Firth, Benedict Cumberbatch, Tom Hardy), így a rendező végleg felkerült a nemzetközi filmes térképre. A páratlan feszültségű kémthriller némi skandinávos ízt is mutat: a kevés, de kiemelten kemény erőszakjelenet, a traumatizált szereplők és a kilátástalan világkép jól illik a hidegháborús paranoiához, de a Hóemberhez vezető láncszemeknek is tekinthetők.

Suszter, szabó, baka, kém

Közel hat évet kellett várni, hogy Alfredson új filmmel rukkoljon elő – bár az első hírek szerint a Hóember elmarad a várakozásoktól, remélhetőleg ez nem befolyásolja a rendező felívelő karrierjét. Tomas Alfredsonban ugyanis megvan a lehetőség, hogy akár a szerzői drámák, akár a bűn köré épülő műfaji filmek keretei között kiteljesedhessen – érdemes lenne megvárni, melyik utat választja.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..