Nagyítás

Változó világlátási viszonyok – Stephen King: A köd (regény, film, sorozat)

Ha nem látod a külvilágot, hajlamos vagy azt hinni, hogy csak a közvetlen környezeted létezik. Minden más ismeretlen, minden más félelmetes, minden más megbízhatatlan – erről mesél Stephen King és az újra meg újra leszálló köd…

A köd (The Mist) először 1980-ban jelent meg a Sötét erők című horrorantológiában, majd öt évvel később, némi utószerkesztés után Stephen King saját, Csontkollekció című kötetében is helyet kapott.  2007-ben, Frank Darabont azonos című filmadaptációjának premierje idején önállóan is megjelent ez az átdolgozott szöveg, amelyből korábban hangjáték, számítógépes játék, 2017-ben pedig tévésorozat készült. Semmi meglepő nincs abban, hogy ennyiféle médiumot megihletett ez a kisregény, hiszen King egyik legjobban adaptálható írásáról van szó. A történet feszes, egy szálon fut, nincs meg benne a szerzőre egyébként jellemző anekdotázó kedv. Nem csapong, minden flashback vagy kikacsintás a fő történetszálat szolgálja, de a legfontosabb – és a legtöbb elhibázott King-adaptáció ezen csúszik el -, hogy ebben a történetben a történet fontos, nem a más médiumokban nehezen visszaadható írói stílus.

Nem, mert ezt most kölcsönadja elbeszélőjének, aki átlagember és akire hirtelen rázúdult a világvége. David Drayton egyik pillanatban még  férj és apa, a másikban pedig ott áll egy ködtenger közepén. Nem tudja, hogy a felesége él-e még, de azt sem tudja hogy ő maga túléli-e, nem tud semmit. Ebből az alapszituációból indul ki a kisregény, amelyben Drayton dokumentálja az eseményeket az utókornak, hogy ha majd egyszer felszáll a köd, mindenki  megismerhesse a benne rekedtek krónikáját. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kiélezett élethelyzet indokolja a fentebb felvázolt írói magatartást, amelyet King ügyesen használ ki. Draytonnak nincs sok ideje,  naplója zárt, tényszerű, pont annyi személyességet enged meg, hogy az olvasó emberként tekintsen a szereplőkre. Az igazi plusz így kénytelen a történetből kibontakozni, amit meg is tesz, hiszen

hiába szűk a tér, hiába kevés a szereplő, King egy sokkal általánosabb rémmesét mond az emberiségről,

de ehhez hadd kanyarodjak vissza a hetvenes évek végére, a regény megírásának idejére.

Már eltelt három és fél évtized a hiroshimai atombomba óta, tudjuk hogy hosszútávú következményei vannak, ha valaki szabadjára engedi ezt a fegyvert. Túl vagyunk a kubai rakétaválságon,  épphogy csak véget ért a vietnami háború, de a hidegháborús állapotok tartják magukat. A hétköznapokat ez a mi lesz ha állapot uralja, az ismeretlentől való félelem, az emberek feje fölött Damoklész kardjaként lebeg a „talán”, amelyet minden oldalról támogatnak a kormánypropagandák. A hatalmas vihar után leereszkedő köd ennek az egyszerű metaforája. Nem tudni mitől van és nem tudni mi lesz belőle, a köd maga az ismeretlen.  Szerencsére King sem akarja megfejteni a titkát, ő inkább arra kíváncsi, miképp reagálnak a benne ragadtak – és itt kezdődik mindaz, ami annyira általánosan emberi, hogy egy idős az emberiséggel.

Stephen King: The Mist (artwork)

Kezdetben ott van az ijedség. Nem félelem, csak ijedtség, hogy ez most valami más, hogy nem a rendes medrükben folynak a dolgok. Ez persze kényelmetlen is, mert hát ezer dolgunk lenne, de be vagyunk ide zárva. Ezt követi a kisember következő általános reakciója: oké, baj van, de ha jól bezárunk ajtót-ablakot, akkor kívül tartjuk a problémát. Étel van, ital van, a többit majd megoldja a kormány és a hadsereg. A struccpolitika unalma aztán hozza a teóriákat és az összeesküvés-elméleteket, King pedig szépen bemutatja az útját, hogy lesznek ezek kósza ötletből közszájon forgó „tények”. Mert hát egyszer már volt ilyen, igaz, senki nem emlékszik pontosan, de annak sem lett jó vége. No meg ott van a hegyen az a bázis, mindenféle atomokkal kísérleteznek, de ezek másféle atomok. Az ijedtségtől így jutunk el a félelemig, mert itt már nem csak a ködben meglapuló szörnyek vannak a zárt ajtókon túl, hanem a szörnyek mögött is van valami.

Az ismeretlen még több ismeretlennel tetéződik, ami újabb általános emberi reakciókat vált ki, és ez így van, mióta az ember két lábra állt. Amikor az ősember először látott villámot, nem tudta megmagyarázni, így a természetfelettinek tulajdonította a létezését, mint ahogyan az aszályt vagy az áradást is az istenek haragjának tudta be sok más dologgal együtt, így lett az ismeretlenből valami kézzel fogható dolog. King egy bohókás öregasszonyra testálja ezt a feladatot, ő rukkol elő a végítélet ötletével, az isteni büntetéssel a hazugságokért, a paráznaságért, az abortuszért, amiért beleavatkoztunk Isten dolgába. Az önjelölt prédikátor aztán egyre több embert nyer meg magának, azonban ahogy nő a tábor, úgy gyarapszik az ellentábor is. Nekik elegük van a mesékből, a tétlenségből, ki akarnak lépni a világba, cselekedni akarnak. Természetesen ahogy az lenni szokott, az ellentét haragot, a harag pedig még több haragot szül, ami előbb utóbb erőszakhoz vezet.

A szerző el is viszi a történetet eddig a fordulópontig, miután a haladáspártiak kilépnek a biztonságos térből, hogy megküzdjenek a köddel. Bár az már önmagában ítéletnek minősül, hogy King közülük választotta elbeszélőjét, önmagában mégsem ítélkezik, nyitva hagyva a történetet. A ködön át a terepjáróban araszolók mintha egy város nevét hallanák ki a rádióból szűrődő fehér zajon át, de Drayton erre az útra már nem viszi magával a naplót, az ott marad utolsó menedékük, egy szálloda halljában, benne az utolsó gondolattal, hogy talán van remény. A megnyugtató lezárások kedvelői biztos nem lelkesednek ezért a megoldásért, de ha a szerző már rálépett egy útra, botorság lett volna letérnie róla, kontextusba helyezve a finálét viszont egyértelműen ez a legjobb megoldás, hiszen nem tudhatjuk.

A köd (Frank Darabont, 2007)

Majdnem harminc évvel később, két Oscar-jelölt Stephen King-adaptáció (A remény rabjai, Halálsoron) után Frank Darabont újra elővette a kisregényt, hogy huszonegyedik századi köntösbe öltöztetve mesélje el a történetet. Bő két és fél évtized alatt nagyot változott a világ. A Szovjetunió és vele együtt a hidegháború már a múlté, az internet elterjedése és a felgyorsult információáramlás a napra kész embert percre kész emberré tette, miközben jelentősen megváltozott a nők helyzete is, rengeteg technikai vívmány tette könnyebbé az életet, és az Egyesült Államokat saját földjén érte támadás 2001 szeptemberében. Az emberi természet azonban mit sem változott, így Darabont is ugyanazt az utat járatja be karaktereivel, mint King tette anno, természetesen hozzáigazítva mondandóját a kor elvárásaihoz. A Draytont megformáló Thomas Jane sokkal karizmatikusabb szereplő lett, viszont a felgyorsult világ hirtelen emberré tette, az Amandát játszó Laurie Holden szerepe pedig a női emancipációval egyenes arányban lépett nagyot, a film Amandája jóval meghatározóbb, erősebb, függetlenebb hőssé vált regénybéli megfelelőjéhez képest.

A horror legfőbb eleme azonban változatlanul az ismeretlentől való félelem maradt, bár az atom azóta megszelídült egy kicsit az emberek szemében, így a helyét átadta mai kor nagy titkainak: sötét anyag, fekete lyuk, más-más dimenziók. Az ennél földhöz ragadtabb kérdések is átestek némi fazonigazításon. A vallási fanatizmus például sokkal elemibb erővel hat így, hogy a nyomdafesték helyett egy hús-vér ember prezentálja (a kiváló Marcia Gay Harden tolmácsolásában), de ez csak az egyik eleme annak, hogy Frank Darabont sokkal egyértelműbben foglal állást bizonyos kérdésekben. A filmben nyilvánvalóbb, hogy a bezárt ajtók mögött, homokba dugott fejjel üldögélés veszélyes dolog, míg a végkifejlet újraírt tragédiája egy újabb elemmel bővíti a kört.

A kitörni vágyók itt is kitörnek, de saját hibájuk miatt elbuknak. Feladják, és hogy elkerüljék a szörnyűnek vélt halált, Dreyton saját kérésükre lövi le utastársait, ám mielőtt magával is végezne, megérkezik a felmentősereg. King üdvözölte ezt a megoldást (mi több, a filmet beemelte kedvenc horrorjai közé, ahol saját adaptációi közül A ködön kívül csak a Kedvencek temetője és a Carrie kapott helyet.), és valóban, a film médiumában jobban is mutat ez, mint az írottan tökéletesen működő félbehagyott napló motívuma. És nem csak a szórakozásra vágyó néző szempontjából működik a dolog, hanem funkciója is van: a kitartás fontosságának hangsúlyozása, ami a mai napig egy általánosan hangoztatott tétel.

Nem csak azt nem szabad hagyni, hogy mások ideológiája befolyásoljon, de a saját akaraterőnkre is szükség van. Szükség van rá, hogy végigcsináljuk azt, amit elkezdtünk, hogy ne ijedjünk meg az ismeretlentől.

Más-más íven ugyan, de pontosan oda lyukad ki regény és film: előbbi klasszikus kamarahorrorként, utóbbi régimódi horrorként egy posztmodern utáni világban mesél arról, mennyire veszélyes a tudatlanság, hogy a benne lakozó szörnyek akkor is elmarnak, ha fizikailag nem is tudnak bántani.

The Mist – a sorozat

Tíz évvel később, 2017 nyarán a filmkészítők megint előhúzták King kisregényét, hogy ezúttal a kis képernyőn, sorozat formájában nézzenek szembe ezzel a metaforikus köddel. Veszélyes vállalkozás, hiszen pár nap történetéről van szó, melynek nagy része egy helyiségben játszódik. Pár évvel korábban A búra alatt is ugyanezzel próbálkozott, hogy aztán 15-16 rész után végképp elveszítse a kritikusok jóindulatát és közönsége felét. A köd esetében annyival tűnt jobbnak a helyzet, hogy az alkotók kicsit megbolondították az alapkoncepciót. Napjaink egyik legtöbbet emlegetett problémája a politikai propaganda, amely a szélsőségek felé vezeti az embereket. Trump kampánya után az Egyesült Államokban is a közbeszéd tárgyává vált a téma, nem csoda hogy azóta már több film és tévésorozat is reagált erre a kényes kérdésre. A köd szerzői is kibővítették kicsit a régi metaforát, a sorozatban leszálló köd már nem csak szörnyeket rejt magában, hanem maga a köd válik szörnnyé: manipulálja az embereket, elhitet velük mindent, ráveszi őket hogy tegyenek meg dolgokat.

Sajnos az innováció ennyiben ki is merült, pedig a felvezető epizódban még van ígéret. Az aktuális témák között helyett kap a nők bedrogozásának, majd megerőszakolásának problematikája, az iskolai szemétkedés a sorból kilógó diákokkal szemben vagy a hatalommal való visszaélés, de a sorozat azon nyomban szétforgácsolja az egészet. A köd leszállta után több helyszínen keresztül követjük az eseményeket, már pedig ennek a sztorinak éppen az volt az egyik alapköve, hogy egy helyre volt összezárva sokféle ember. Itt nem, de ez csak az első a bajok sorában.

Ez a szerkezet magát a horror zsánert is alaposan kikezdi, hiszen az ide-oda ugrálás csak pillanatnyi ijesztgetésre alkalmas, feszültségteremtésre viszont semmiképp. Ehhez hozzájön még a következetlenségek sora is, leginkább a szereplők és a köd kapcsolatában: mindenki megy összevissza, néha hat rájuk a köd, néha nem, éppen ahogy az írók igénye kívánja. Aztán mintha ez nem volna elég, az alkotók teljesen érdektelen flashback-jelenetekkel untatnak a múltból, miközben a vallási fanatizmusból – ami mindig is az egyik legfontosabb motívum volt – valami ezoterikus maszlagot kreálnak. Nem kételkedem benne, hogy van valami koncepció, valami cél, de kérdem én, ki fogja azt kivárni? Az első rész nézőinek több mint 40%-a mindenesetre elpártolt az utolsóra, és nem kárhoztatom őket. Sajnálom viszont, hogy A köd is csak márkanévvé silányult a hollywoodi futószalagon, pedig ez egy olyan történet, ami mindig ugyanaz, mégis mindig valami más… lehetne.

A köd (Frank Darabont, 2007)

 

Németh Barna

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg egy könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében filmekkel és sorozatokkal foglalkozik, azon belül is elsősorban fesztiválokkal és a függetlenekkel.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..