Stephen King műveinek döntő többségében vagy gyerek a főhős, vagy pedig jelentős szerep jut egy fő(bb) karakter gyerekkori sérelmeinek. A pszichoanalízis szerint minden felnőttkori nehézség gyerekkorból eredeztethető. King ezt vagy nagyon jól tudja, vagy ő is a saját gyerekkori sérelmeit írja ki magából. Lássuk, hogyan!
Az író gyerekkorát nem tárták még fel behatóan, annyit lehet tudni róla, hogy kétéves korában édesapja elhagyta a családot, édesanyja pedig egyedül nevelte tovább két gyermekét. Nem volt egyszerű a feladata, sokszor alkalmi munkákat is vállalt, de így is sokat nélkülöztek, és gyakran kellett költözniük. Természetesen csak feltételezés, de az elhagyottság-érzés, amely felnagyítva megjelenik a regényeiben, innen eredeztethető. Ráadásul mindezt tetézte azzal, hogy kisgyerekként sci-fi regényeket és fantasyket olvasott, szóval nem meglepő, ha felnőttként olyan rémtörténeteket alkotott, amilyeneket. A gyermeki psziché legsötétebb félelmeit járja körül a legtöbb regényében, és úgy tűnik, volt honnan merítenie.
Ha az elhagyottság-érzés útján indulunk, akkor mindjárt itt az első példa: a Tom Gordon, segíts! Egy kislány, Trisha kirándulni indul szüleik válása miatt sértett bátyjával és a válást feledtetni akaró anyjával, de egy erdei ösvényen lemarad tőlük. Nekik fel sem tűnik, hogy a kislány letért az útról, annyira el vannak foglalva azzal, melyikük tud jobban megsértődni a másikra, Trisha pedig mind beljebb és beljebb téved a mocsaras erdőben. Elhagyatva, magányosan próbál kikeveredni onnan, de hosszú napokat tölt élelem és víz nélkül a vadonban. Az egyetlen mentsvára Tom Gordon, a Red Sox baseballcsapat befejező játékosa. Walkmanjén hallgatja a meccseket, és hiszi, hogy Tom Gordon segít neki. Közben természetesen egy fenyegető rém is leselkedik a kislányra egy természetfeletti lény képében. De Trishában a lénnyel szemben érzett félelem mellett végig dolgozik az az ijesztő gondolat, hogy a családja teljesen megfeledkezett róla, egyszerűen hagyták elveszni, annyira nem törődtek vele. Neki pedig máshoz kellett fordulnia segítségért.
De nem Trisha az egyetlen gyerek, akinek szörnyekkel kell megküzdenie. A ragyogás Dannyjére is rászabadul a Colorado-hegység-beli szálloda minden réme, és ahogy a Tom Gordon segíts!-ben, úgy itt is zseniálisan billegnek a gyermeki képzelet és a valóság között King életképei és leírásai.
Trisha szörnye valójában csak egy medve, amit egy rémült, kimerült kislány hallucinált? Vagy tényleg mindenféle istenek küldték, hogy őt elpusztítsa?
Danny ellenségei az oroszlánok, fenevadak kint a hóban, a hullák bent a szállodában? Vagy inkább a bomlott elméjű apja az, aki elől valójában menekülni kell? King regényei azért különlegesek, mert az ember, ha mégoly racionálisan is gondolkodik, mint egy tájékozott felnőtt, képes elhinni a leírt szituációkat. Valószínűleg azért, mert a gyermeki képzeletnek nemigen lehet ellenállni. Ha kisgyerekekkel beszélgetünk (főleg óvodásokkal), bármi előfordulhat: szemrebbenés nélkül előadják, hogy kék lovat láttak, vagy hogy bálnát tartanak otthon a fürdőkádban. Az ő képzeletük és valóságérzékelésük még nem válik el teljesen, így ők nyilvánvalóan elhiszik, amit mondanak, előadásmódjukból fakadóan pedig a felnőttek is hajlamosak hinni nekik. Ezt lovagolja meg King is: az ő előadásmódja arra reflektál, hogy egy gyerek lelke és fantáziája bármikor előállíthat vérszomjas bohócokat (Az), időfaló, apró lábú szörnyecskéket (Langolierek), farkasembereket (Ezüst pisztolygolyók) vagy éppen életre kelt állathullákat (Állattemető). Zsenialitása abban áll, hogy mindezt képes egységes logikává gyúrni, ahol a felnőttek is kénytelenek hinni annak, amit látnak.
Egyedülálló műve ilyen szempontból a Carrie. Carrie középiskolás lány, édesanyjával él magányosan, mindenki gúnyolódásának céltáblája. Elmaradott, felvilágosulatlan, még azt is tragédiaként fogja fel, amikor először megjön a menstruációja. De van egy különleges képessége: tárgyakat tud mozgatni pusztán a tudata erejével. Ez a telekinézis, amit vagy elhisz az ember – vagy nem, de általában inkább nem. De nem Kingnél! Carrie-ről kiderül, hogy az anyja szándékosan félreneveli, mindent sátáni romlottságnak tart, ami a testhez kapcsolódik, a szexualitás minden formáját elutasítja. A kislány döbbenetesen traumatizált gyerekkorának az a vége, hogy minden benne rekedő vágy, félelem megpróbál felszínre törni. Tragédiába torkollik minden elfojtott érzés. A Carrie valószínűleg felférne minden idők legbetegebb regények toplistájának dobogójára – a kislánynak olyan szintű megalázásban van része, amit igazából csoda, hogy kibírt. Az anyja önmarcangolása (szó szerint), amivel megpróbál hatni a gyerekére, a fenyegetések – mind-mind megágyaznak a későbbi tragikus végnek. Mindezt azért, mert egyrészt ostoba, másrészt pedig a gyerekét sátáni magzatnak tartja. Ez az egész pedig King előadói stílusától lesz igazán megrázó. Az tetőzi be a sokkot, hogy beszúr vizsgálati eredményeket, tanulmányokat a telekinézisről, vallatási jegyzőkönyveket. Valóságosnak és hideg-rideg olvasmánynak tűnik ezáltal.
De a traumatizált gyerekkorból a Langolierek szereplőinek is kijutott. Dinah vak, ez már önmagában elég nagy trauma, és emellett egyfajta látó nyomasztó szerepét is be kell töltenie, hiszen egyfajta hatodik érzékkel rájön, hogy Craig Toomy fontos lesz az időzavarban ragadt csapatnak.
Egy utasszállító fedélzetén ugyanis mindenki eltűnik, kivéve egy maroknyi utast, akik aludtak. Craig jön rá, hogy veszélyben vannak, ugyanis az idő a szó szoros értelmében fogytán van, jönnek a langolierek, és felfalnak minden útjukba akadó lusta embert.
Ezt ugyan nem osztja meg a többiekkel, mert azok egy arrogáns, kötekedő görcsöt látnak benne (jól látják egyébként), de nem tudják, hogy Craig apja miket művelt a férfival gyerekkorában. A „teher alatt nő a pálma” irdatlanul kevés jelző arra, amennyi elvárást rápakolt fiára, és milyen szenvtelenül, dicséretek nélkül nevelte, noha a fiú éltanuló volt, és égett a vágytól, hogy apjának megfeleljen. Az apjától hallott a langolierektől, akik a lustákat elpusztítják. Craig nem volt lusta, nagyszerű ember volt, de mire felnőtt, a gyermekkori traumák hatására csupán torz lelkű idióta vált belőle, aki nem létező, rövid lábú, szőrös bogyóktól félt, mint egy gyerek. A Langolierek megmutatja, milyen könnyen, mennyire kevés eszközzel lehet gyerekként, majd szinte félbolondként tartani épelméjűnek induló embereket, és elhitetni velük, hogy semmit nem érnek.
Stephen King a gyermekkori traumáit írta ki magából? Vagy csak élénk a fantáziája? Szereti a rémhistóriákat? Talán egyik sem. Talán egy kicsit mindegyik. A legtöbb ember hordoz magában gyermekkori sérelmeket, de ha így elő tudja adni azokat, mint King, attól a világ csak gazdagabb lesz.
(A gyermekkori traumák felnőttkori hatásairól bővebben: C.G. Jung A személyiség fejlődése című művében, Ranschburg Jenő gyermekpszichológiai műveiben, valamint Freud Pszichoanalízis című munkájában.)
***
Ez a cikk a Stephen King hét alkalmából készült, ha érdekel a téma, ide kattintva tudsz még többet olvasni Stephen King regényeiről és azok filmadaptációiról.