Fókuszban Nagyítás

A szende, a vadóc és az aranyszívű macsó – A Szegények és gazdagok és a Casablanca hősei

Lauren Bacall

Kertész Mihály leghíresebb alkotása, a Casablanca bemutatása után nem sokkal készítette el Howard Hawks a saját noir elemekkel dúsított háborús románcát, a Szegények és gazdagok  című filmjét. Ez utóbbi világpremierje épp 75 évvel ezelőttre esik. Izgalmas és tanulságos felfedni a két celluloid karaktertípusainak egyezéseit és eltéréseit.

Győztes csapaton ne (nagyon) változtass!

A Casablancával kapcsolatban ma már elcsépeltnek tűnnek a kultikus, stílusteremtő, klasszikus és ehhez hasonló bombasztikus jelzők. Meglett filmesztéták, zöldfülű filmszakosok és önjelölt megmondó emberek egyaránt szanaszét elemezték az összes lehetséges szempont szerint szerte a világban.  A „Mitől lesz egy mű kultuszfilmmé?” örök kérdésének megválaszolásához mégsem jutottunk szemernyivel sem közelebb. Kertész Mihály remekének működőképessége, időtállósága nem írható le semmilyen képlettel. Az ördög (itt is) a részletekben rejlik.

Howard Hawks 1944-es rendezése, a Szegények és gazdagok (To Have and Have Not, magyarul még: Egyszer fenn, egyszer lenn, Martinique) nem szolgai módon másolja a két évvel korábbi Casablanca mintáit, paneljeit: az apró, de (mint ki fog derülni) korántsem jelentéktelen módosítások többsége finom hangsúlyeltolódásokat jelent, és némelyiket az alkotói kényszer szülte – Hawks remek helyzetfelismerő képességéről tanúbizonyságot téve.

A Szegények és gazdagok majdnem akkora sikert aratott, mint a nagy előd.

A hangsúly a majdnem szócskán van. Számtalan esetet tudunk a filmtörténetből, mikor is egy jó film remekművé válása több vékonyka hajszálon múlik.

Variációk és történetsablonok

A Szegények és gazdagok fényképezése, világítása, vágása – ezáltal a történet atmoszférája a teljes filmtestet tekintve a nagy átlagból fikarcnyit sem emelkedik ki. A film noirt megelőlegező, de már noir beütésű filmek esetében az expresszív fény-árnyék viszonyok, a „keményre” világított terek és arcélek komoly kifejezőerővel bírnak. Ennek itt még szinte nyomát sem leljük, holott több ponton dramaturgiailag is indokolt lett volna alkalmazásuk.

Casablanca

 

Ezzel szemben a Casablancának számtalan beállítását, kompozícióját, pusztán a képek erejével ható snittjét fel tudjuk idézni. Elég csak a klausztrofób szobabelsőkben mutatott, fojtogatóra plánozott és vágott jeleneteket vagy a bárban játszódó fülledt perceket, Sam és Rick kettősét megemlíteni, a film zárlatának leírhatatlan fényeiről, kontrasztjairól, lebegő képkivágatáról nem is beszélve.

Tulajdonképpen semmi rendkívüli nincsen a két film meséjében.

A Casablancában adott egy füstös bár, amely az ellenállók, illegalitásban lévők, törvénytelenségekkel ügyeskedők kánaánja. A bár tulaja, Rick csak az üzletmenettel törődik, a háborúban nem áll egyik oldalra sem. Hűvös kívülállása a múlt, s vele a szerelem fájdalmának újbóli előtörésével megváltozik.

A Szegények és gazdagok története végső soron az előzőnek kissé áthangszerelt változata – itt Martinique szigetén küzd a francia ellenállás a Vichy-kormány és a nácik ellen. Az egyik titkos mentőakcióhoz (ez a kisebbik) egy hajóra volna szükségük, viszont a kapitány, az amerikai Harry „Steve” Morgan (Humphrey Bogart) nem szándékozik belefolyni a politikába, főleg, ha a saját bőrét is vásárra kell vinni. Mindez egy rendezetlen tartozás és egy villámcsapásszerű találkozás következtében megváltozik. Slim (Lauren Bacall), a szemrevaló, de valószínűtlenül mély hangú és szemtelenül fiatal zsebtolvaj lány megjelenése a színen felborítja a status quo-t. Két kimentett ellenálló tovább nehezíti Steve helyzetét, míg végül…

A Szegények és gazdagok szüzséje tehát se nem talányos, se nem túlzottan fordulatos,

némi morális tanulság összegereblyézhető benne (bár, mai szemmel azért ez meglehetősen szerény), inkább csak kurtán-furcsán, mondhatni slendrián módon el van vágva. Mintha nem lett volna kedvük az alkotóknak a lekerekítéssel bíbelődni. A két főhős egymásra talált, a nagy mentőakció pedig csak lesz (volt) valahogy. Olybá tűnik, mintha a teljes történet csak ürügy, formális és tartalmi keret lenne a szerelmesek évődéséhez. Játszótér, ahol a konfliktusok, fordulatok segítik a románc izgalmi fokának fenntartását.

A Casablanca befejezése ezzel szemben egy következetesen felépített, tudatosan végigvitt, megbicsaklásoktól mentes történet végére tesz pontot. Amitől viszont a Szegények és gazdagok az lett, ami, vagyis klasszifikálódott, jelentős rajongótáborral rendelkező, végső soron elismert, jegyzett populáris mű, az Bacall és Bogart párosának köszönhető. Az ő kettősük minden pillanata emblematikus, amit a celluloid megörökített ebben a filmben.

Jelenlét kontra tekintet 

A Casablanca és a Szegények és gazdagok című filmek karakterizálás szempontjából való összehasonlításának egyik sarkalatos pontja a két női karakter, Ingrid Bergman és Lauren Bacall által megformált figurák összevetése.

Egy, Európában már befutott, az Újvilágban lábát épp megvető díva – Ingrid Bergman – és egy pályakezdő, Hollywoodba ezzel a szereppel berobbanó tinédzser üdvöske – Bacall. A rutinos, színpadot és vásznat egyaránt beragyogó szabályos szépség és a titokzatos, megfoghatatlan karcosságban rejlő szexuális töltet.

Humphrey Bogart és Lauren Bacall
Humphrey Bogart és Lauren Bacall

 

A két színésznő játékstílusának intenzitása, hőfoka, teatralitásuk alacsony szintje első ránézésre sok tekintetben hasonlít egymáshoz, csakhogy egészen más irányból eredeztethetőek. A sebzett, szende madárka típusát hozó Bergman egy szűk emocionális skálán mozogva kelti életre karaktereit, ez a módszer a Casablancában kapóra jött neki, hiszen Bogart által domborított férfi főhőssel, Rickkel közös múltbéli titka miatt érzelmeit nem engedheti szabadjára, vissza kell fojtania, különösen férje jelenlétében. A történet belső szükségszerűsége okán tehát egyfajta takaréklángon ragyogást, feszült, ellentétes energiáktól vibráló „jelenlétet” mutat be, bravúrosan, amely befogadói szempontból az utolsó filmkockáig a Casablanca egyik fő feszültségforrása.

A vadóc Bacall maga a talány.

Az ő hűvös eleganciája, lezsersége, látszólagos elérhetetlenségéből fakadó, vonzó aurája a film cselekményének fő szervezőelve, hiszen Steve találkozásuk első pillanatától képtelen kivonni magát a lány bűvköréből.  Az ifjú színésznő fátyolos, mély hangja, és a minden mozdulatában tetten érhető fölényes melankóliája Greta Garbóval, rosszra hajló, romlottságot sugárzó erotikus kisugárzása pedig Marlene Dietrich-el rokonítja. Mindehhez jön még a senkiével össze nem téveszthető, ettől a pillanattól kezdve védjegyévé váló pillantás, a „The Bacall-look”.

A forgatási anekdoták szerint a 19 éves, tapasztalatlan és rettentő lámpalázas művésznő – izgatottságát és remegését leplezendő – állát enyhén a mellkasa irányába nyomta, és onnan nézett felfelé. Kényszer szülte igéző tekintetével Bogartot is megbabonázta.

Lauren Bacall
A Bacall-look

 

Bergman jéghideg profizmusa gazdag színpadi és filmes tapasztalatából ered, és nem csupán átlényegüléssel, de Ilsa karakterének tényleges megtestesülésével jár, míg Bacall magabiztossága felvett póz, mellyel egyfelől a szerep adta követelményeknek is maximálisan megfelelt, másfelől uralni tudta vele megilletődöttségét is. Bacall irányítja figyelmünk fókuszát, ösztönös zsenialitása lefegyverző hatású. Prózai megnyilvánulásainál csak danolászása hordoz magában nagyobb drámai potenciált, még akkor is, ha ezt Hawks nem igazán aknázta ki: kissé funkció nélkülinek, töltelékszerűnek érezhetjük az énekes betéteket – szemben a Casablancával, ahol Kertész remek érzékkel nyúlt a zenés szcénákhoz.

Bogart karizmája, a betonbiztos alap

 A háború idején Humphrey Bogart már A-ligás sztár volt, elismert és keresett színész, egy élő ikon. A vizsgált két filmet gyors egymásutánban végignézve is megállapítható, hogy a színész gyakorlatilag ugyanazokból az építőelemekből rakta össze a két film főszereplőjét, Rick és Harry (Steve) figuráját is. Pontosabban a filmtörténeti tények szerint, Kertész filmjéhez dolgozta ki a karakter alapelemeit, amelyeket később több filmben (nem csak a Szegények és gazdagokban, hanem több későbbi moziban is, pl. a Sirokkóban és az Ördögi körben is) „használt”, különböző variációkban.

Az évtizedes rutin, és persze a hihetetlenül erős maszkulin kisugárzás felvértezte a legnagyobbakra jellemző magabiztossággal. A Casablanca és a Szegények és gazdagok főhőse is homályos múltú, kiégett, ködös megközelíthetetlenség övezte kívülálló. Utóbbiban kissé kedélyesebb alakot látunk, míg a Casablanca esetében a figura hangsúlyai – különösen a szerelmi dráma kibontakozásával párhuzamosan – komorabb irányba tolódnak el. Eme korai bogarti típus külső sajátosságai: hanyag elegancia, és a szája sarkában megülő kesernyés félmosoly (ha épp nincs benne egy égő cigaretta), és szeme tükrében folyamatosan ott bujkáló szomorkás csillogás.

Rick elsőre könyörtelennek tűnik és cinikusnak. Az első vonás a bártulajdonos morális tartását, míg a második érzékenységét, szentimentalizmusát hivatott elfedni. Ilsa ismeri a titkot, és komoly lelki tehertételt is jelent számára mindez. Morgan kapitány zárkózottságának, szűkszavúságának eredete homályos, nem tisztázott, ám Slim tudni véli, hogy nyilván csak egy nagy szerelmi csalódás lehet az oka – ez a magabiztosság a lány lényének szerves részét képezi mindvégig.

Lauren Bacall és Humphrey Bogart
Lauren Bacall és Humphrey Bogart

 

Bogart karaktere(i) szempontjából érdekes összevetni Rick és Steve figurájának helyzetét a főszerepek hierarchiájában elfoglalt helyük alapján. A Casablancában egyértelmű a felállás: Rick, olyannyira központi alakja a filmnek, hogy túlzás nélkül mondhatjuk: a történet szálai az ő kezében futnak össze. Bárja nemcsak az illegalitás, az ügyeskedés fészke, de a zűrzavaros viszonyok közti boldogulás ígéretét jelképe is. Helyi kiskirály (bár, nem a mai értelemben vett hatalmat testesíti meg), hangulatjavító kisiparos és alfahím egyszerre. Utóbbi szerepében jelentősen meginog, sőt, újradefiniálja önmagát Ilsa érkezésével, ám az összes többi tekintetben egyértelműen végigdominálja a történetet; a legjelentősebb, legnagyobb befolyásoló erővel bíró szereplő, a Casablanca karakterizálásának egyfajta vonatkozási pontja.

A Szegények és gazdagok előkészítő fázisában még Bogartnak szánták a film minden értelemben vett főszerepét. Harry megformálása az eredeti alkotói szándék szerint a befutott sztár jutalomjátéka lett volna, azonban Bacall érkezése borította a papírformát. Szó szerint is, hiszen a már amúgy is rengeteg módosításon átesett forgatókönyv újabb komoly ráncfelvarráson esett át. (Hemingway eredeti – Hawks szerint legpocsékabb – írását végül, főként William Faulknernek köszönhetően a felismerhetetlenségig „szétírták”, bár mindenképp jobb lett a végeredmény, mint az alapanyag.)

A fiatal tálentum kedvéért a moziikon a glamúrt az üde, gyönyörű női arcélre engedte át, hozzájárulva ezzel egy új idol születéséhez.

Tette ezt nem pusztán lovagiasságból, hanem Hawks rendezői utasítására, és még inkább a szív szavának engedelmeskedve. A rendező remek ösztönnel felismerte a kamerája előtt „itt és most” kibontakozó románcban rejlő művészi potenciált. Bacall színre lépett, tüzet kért, Humphrey Bogart pedig atomjaira hullott.

Korántsem mellék(es) szerepek

 Az összetevők minőségének és arányának fontosságát igazolva a Casablanca esetében vagy tucatnyi olyan mellékalakot fel tudunk sorolni, akik roppant szórakoztatóvá teszik a kevésbé hangsúlyos, átvezető jeleneteket is, elkerülve ezzel az üresjáratokat.

Gondoljunk csak Renault-ra, a karcos humorú, de érzelmileg túlfűtött rendőrfőnökre (Claude Rains), aki látszólag higgadtan szemléli ebben a bábeli zűrzavarban az emberi sorsok bizarr és kaotikus keringőjét. Hajlandó a kompromisszumokra, és ha nem az lenne a történetben a szerepe, ami, azt is mondhatnánk, igazi hősszerelmes típus.

Emlékezetes mellékszereplő még Peter Lorre, a simlis Ugarte szerepében ugyanúgy, mint Conrad Veidt, aki a náci gazfickót, Strasser őrnagyot személyesíti meg, aki nem tudja befejezni a telefonbeszélgetéseit. Dooley Wilson, Sam, a fekete bárzongorista szerepében, aki nemcsak játszik (Herbert Ross Játszd újra, Sam! című filmje nemcsak címében idézi meg Kertész főművét), de Bogarttal közös jeleneteiben folyamatos verbális mókát űznek egymással, és rögtön az első bárbéli jelenetbe micsoda energiával robban be! Szőke Szakáll az osztrák-magyar menekültet, Carlt alakítja, aki feszült izgalmában folyamatosan izzad.

A fenti szereplőgárdát nemcsak jól megírt karakterük szolgálja, hanem a sziporkázóan szellemes párbeszédek is. Műfajához képest (melodráma, kalandfilm és krimi hibridje, kémfilm és film noir elemekkel) meglehetős gyakorisággal durrognak benne a humorpatronok, amely tény nyilvánvalóan újabb rajongókat szerzett, és szerez a mai napig a műnek.

A Szegények és gazdagok szereplőin végigtekintve leginkább figyelemre méltó figura a folyton a részegség valamelyik fokozatában leledző Eddie (Walter Brennan); nemcsak megmosolyogtat minket, de némely pillanata egészen szívszorító. Az idős matróz Harry alkalmazottja, de használhatóságát, sőt, a vele folytatható épkézláb kommunikáció lehetőségeit erősen behatárolja masszív iszákossága. Üde színfolt a filmben jelenléte, sajnálatos módon azonban a történet második felére kifullad a karakter, erőtlenné, önismétlővé, fárasztóvá válik.

Humphrey Bogart, Lauren Bacall és Dan Seymour
Szegények és gazdagok

 

A türelemjátékot játszó Renard rendőrkapitányt Dan Seymour alakítja, delejezőn és komoly meggyőző erővel. Miközben nézzük, folyamatosan viszket a tenyerünk – de azért Conrad Veidt gestaposának szintjére nem ér fel.

Megemlíthető még – bár előképénél, Sam-nél jóval kevésbé hangsúlyos, szerepéből adódóan pedig pusztán hangulati elem – a bárzongorista (Hoagy Carmichael) alakja. A korszak népszerű énekese számára méltatlanul kevés tér (de főleg idő) adódik tehetsége csillogtatására, amikor meg belekezdene, jön a búgó hangú Bacall, (s vele a drámai szükségszerűség), és leénekli a színről.

A szerelem mágikus hatalma a celluloid felett

 Hawks mozijának nagysága kisebb mértékben köszönhető esztétikai, szakmai erényeinek – ahogy ez a „nagy testvérrel” való bármilyen szintű összevetésből hamar ki is derül(t). Filmtörténeti jelentősége sokkal inkább abban áll, hogy itt talált egymásra az Álomgyár legújabb álompárja, s ezzel egy időben megszületett egy új moziistennő, Lauren Bacall.

Bogart és a pályakezdő leány bimbódzó szerelmének stációi – udvariaskodás, szimpátia, vonzalom, majd a lamúr szárba szökkenése – a mű összes képkockáján tetten érhetők, különösen a fütyülős szcénától kezdve (bár, a két karakter kapcsolatában a releváns fordulat egy jelenettel korábban esik meg). Első komolyabb szóváltásuk frappáns lezárásaként Slim emígyen hűti le a kedélyeket: „Nem kell mondanod semmit, nem kell tenned semmit. Semmit. Oh, talán csak fütyülni. Tudod, hogyan kell fütyülni, igaz Steve? Csak összecsücsöríted a szádat és megfújod.” – Ezek után pedig faképnél hagyja a meglepett macsót.

A Szegények és gazdagok esetében a valóság alakítja, formálja a művészi, kreatív, alkotói folyamatokat.

A Casablanca mindezt nem mondhatja el magáról: ott két – egymást éppenséggel ki nem álló – színészóriás rendkívül magas színvonalú alakítása látható. A szüzsében rejlő alapvető feszültség, és a krimikre, illetve kémfilmekre jellemző fordulatok bőséggel ellátják drámai forrpontokkal Kertész moziját. Ilsa és Rick melodrámai évődése nem az életből, hanem a rendezői szándékból, a dramaturgiai szükségszerűségből és a műfaji panelekből merít.

Humphrey Bogart és Lauren Bacall
Humphrey Bogart és Lauren Bacall

 

Ahogy korábban is említettük, Howard Hawks jó érzékkel hozta ki a maximumot a Bogart-Bacall páros közti vibrálásból azáltal, hogy majd’ mindent alárendelt ennek. Olyannyira, hogy Slim figurája a forgatás során lett egyre meghatározóbb az eredeti, mellékszerepnél alig fajsúlyosabb karakterből. Ezzel szemben a Szegények és gazdagok első változatában a másik női jellem, a megmentett ellenálló felesége, Hellene de Bursac figuráját alakító Dolores Moran számára főszerepet kínáltak. A legendás szerelem azonban mindent elhomályosított, és Moran végül néhány mondatot kapott, a két főszereplő meglehetősen „aluljátszott” féltékenykedései pedig pusztán járulékos humorforrásként színesítik a végleges változatot.

Mint ismeretes, Lauren Bacall és Humphrey Bogart nemcsak az életben találtak ekkor egymásra, és voltak a férfi haláláig elválaszthatatlanok,

hanem három további közös filmjük (A hosszú álom, Sötét átjáró, Key Largo) jelentős hatást gyakorolt a filmtörténet további alakulására.

A vizsgált két műalkotás esete ékesen bizonyítja, hogy egy nagyzenekari előadás összhangzattanában milyen sok apró hangnak kell a helyén lennie. Ugyanazt a darabot – vagy annak egy átértelmezését, feldolgozását, témavariációját –, ugyanazokkal a zenészekkel, ugyanolyan hangszereken el lehet játszani remekül, katartikus élményt okozva is, és úgy is, hogy tetszést arasson a produkció, de egy idő után elfelejtsük, mit is hallottunk.

Meg persze az se árt, ha van némi szerencséd, és egy Lauren Bacallod.

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik a rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel, a rendszerváltás környéki és utáni magyar filmmel, valamint az egzotikus országok mindenkori filmjeivel.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..