Ki ne gondolt volna arra, hogy nekiindul kóborolni a világban? Az utazás vágya örök érzés, ezt már Odüsszeusz óta tudjuk. Az egzotikus helyszínek, szép tájak hangulata, a városok atmoszférája mind arról vall, hogy a világ sokszínű, érdekes és kalandozásra hívogat. Persze számos oka lehet annak, hogy útra keljünk – ezeket szedtük csokorba, a tengernyi filmből válogatva.
Az útról szóló filmeket kiválogató cikkünk második része olvasható itt. Az első részben: Vadnak születtek • Kalandra fel! • Út a vadonba • Belső utak • Álmokat kergetni.
Az utazók
Az utazás célja lehet feladatvégzés is, hiszen számos foglalkozást űző számára az állandó úton lét életforma. Ki ne látott volna már filmeket stewardessek kalandjairól, hónapokra elhajózó kapitányokról, vagy az országutak vándorairól? (Bár az útjelfestők hétköznapjai sem akármilyenek.)
Számukra az utazás nem kalandot jelent, sokkal inkább figyelemösszpontosítást. A megbízatások lehetnek különlegesek, de ettől a filmek csak még izgalmasabbakká válnak: A félelem bére (1953) sofőrjei nitroglicerint szállítanak nehezített terepen; nagy a tét, és nem kevesebbel, mint az életükkel játszanak. És a cél szentesíti az eszközt, még a társ halála árán is.
A körülmények alakulása is belesodorhat nagy utazásokba, ilyenkor a filmhősöknek dönteniük kell, vállalják-e a feladatot. Sok esetben a lelkiismeretükre hallgatva azt kell inkább mérlegelniük: megtehetik-e, hogy nem vállalják? Az Alice a városokban (1974) története a keresésről szól: miután a kilencéves Alice-t anyja egy német újságíró gondjaira bízza a New York-i repülőtéren, nyomtalanul eltűnik. A férfi visszatér Alice-szel Európába, és elindulnak, hogy megkeressék a kislány nagyanyját. Miközben kalandokkal teli utazásuk során városról városra vándorolnak, sorsközösség szövődik közöttük, mígnem Alice-nek sikerül otthont találnia.
Belső késztetés is adhat feladatot, ilyen lehet vallási meggyőződésből egy zarándokhely felkeresésének vágya. A Lourdes (2009) azonban éppen egy ilyen helyről rántja le a leplet a teljességgel üzletiessé vált francia kegyhely bemutatásával.
Kényszerűségből történő útrakelések rendszerint történelmi eseményekhez, nagyobb társadalmi átrendeződésekhez kötődnek. Ilyennek tekintő a háborús filmekben a hadifoglyok elhurcolása, vagy a holokausztról szóló filmekben a zsidók tömeges deportálása, miként a Sorstalanságban (2005).
Menekülés a túlélésbe
A szereplők menekülhetnek az üldözőik, vagy a törvény elől, vagy üldözhetnek másokat is nemegyszer baljós, titkokkal átszőtt utazásaik során. Ennek nehezített változatában az üldözöttek menekülés közben kutatnak valami után, vagy éppen elrejteni igyekeznek valamit: egy másik embert, információforrást vagy kincset.
Jó esetben a hős tudja, mi elől menekül, így tervezhetőbb és kiszámíthatóbb az útja, ám ha nincs szerencséje, üldözője mindvégig rejtély marad számára, miként az a gyanútlan országúti autós és az őt felfoghatatlan okból üldözésbe vevő kamionos esetében történt a Párbajban (1971). Bonyolultabb eseteknél a hőst nemcsak üldözik, de a tetejében még önmaga elől is menekül, miként azt a Foglalkozása: riporter (1975) identitást váltott újságíró hősénél láthatjuk. Útja során találkozik ugyan egy titokzatos lánnyal, aki életet önt belé, ennek ellenére üldözői becserkészik, és nem menekülhet a sorsa elől.
Számos filmbéli hősnek nehezített körülmények között kell szöknie az üldözői elől, ennek kedvelt változata két vagy több, egymástól igen eltérő mentalitású összebilincselt ember szabadulástörténete. Menekülésüket nehezíti, hogy egyszerre kell szökniük, az eltervezett cél felé haladniuk és a köztük kialakult kapcsolatot túlélniük.
Az ilyen filmek kiválóan alkalmasak eltérő értékrendszerek ütköztetésére, előítéletek megkérdőjelezésére akár tragikus, akár fergetegesen mulatságos változatban. Klasszikus esete ennek a Megbilincseltek (1958), melyben egy fehér és egy fekete férfi egymáshoz láncolva szöknek meg a börtönből, és így menekülnek üldözőik elől az ötvenes évek Amerikájában. Szökésük eleve kudarcra van ítélve, de a film valójában arról szól, hogy a két férfi miként számol le egymás iránti rasszista előítéleteivel.
A menekülős filmek legszórakoztatóbb darabja a Coen fivérek Ó testvér, merre visz utad című filmje (2000), melynek alapját Homérosz Odüsszeiájának átirata képezi. A filmben három különböző természetű, kényszermunka elől szökött, összebilincselt fegyenc küzd a törvénnyel, egymással és önmagával. Lehet tippelni a Coen-féle végkimenetelre!
Nagy találkozások
Ki ne emlékezne a Papírhold (1973) cserfes kislányára, akivel az utazó bibliaárus végül szövetkezik a nagy svindlik reményében? És ki tudná feledni az Esőember (1988) Amerikát átszelő kényszerutazását a pökhendi féltestvérével? A nagy találkozásokról szóló filmek középpontjában az érzelmi egymásra találás áll. Az utazás során a közelség és a közös élmények hatására a résztvevők összecsiszolódnak és megtanulják elfogadni a másikat.
Lényeges különbség a kapcsolatok alakulásában, hogy önkéntes társulásról van szó, vagy a körülmények hozzák össze az útitársakat. Míg idegennel ismerkedni újdonság és újrakezdés ígéretével telített érzés, addig a közös múlttal bírók óhatatlanul is feltörő emlékeik hatása alá kerülhetnek. A „normális” utazások nem túl érdekesek, így nem csoda, hogy az izgalmas filmekben mindig van valami csavar a kapcsolatok alakulásában.
A férfi-nő találkozások esetében legtöbbször szerelem szövődik, ami sohasem bonyodalmaktól mentes. Az Afrika királynője (1951) háborús kényszerűségből közös hajóutat vállaló civakodó párja, a merev vénkisasszony és a műveletlen, hányaveti hajós története jól példázza ezt. Férfibarátságról is számtalan film született már, hasonlóan a Füstjelek (1998) Arizonát átszelő két indián fiúja között szövődött lelki kötelékhez.
De nem csak építő, hanem destruktív kapcsolatok is születhetnek erős érzelmi kötődésből, miként az a Bonnie és Clyde (1967) vagy a Sivár vidék (1973) törvényen kívüli hőseinek esetében is történt. És olyan találkozás is izgalmas lehet, melynek csak egyik résztvevőjét ismerjük meg, de az így is sokat elmond a kapcsolatukról. A visszatalálásról szól a The Straight Story – Igaz történet (1999), mely egy amerikai öregember Iowából Wisconsinig jobb híján fűnyírón megtett, küzdelmes útját beszéli el.
Az út vége
Az örök megérkezésről szóló filmeknek a halál szándékát illetően több változata van: különbséget jelent, hogy a film hőse maga akar meghalni, vagy mások segítik hozzá a halálhoz.
A nap vége (1957) idős doktora egy hosszú utazás alatt végiggondolja az életét. Emlékei megidézése során – miközben szembenéz önmaga ridegségével és hibáival – lelkileg megtisztul, érezvén, hogy számára ez már az út vége. A Halál Velencében (1971) pestissel fertőződött professzora a part homokfövenyén érti meg, hogy utoljára látja az óceánt; örökre letűnt ifjúsága elvesztésének érzésével int búcsút Tadzionak, a szépséges lengyel fiúnak.
Amerikát átszelve nem halni indul, de végül egy kenuban mégiscsak átsodródik a túlvilágra az időnként szürreálisba átcsapó Halott ember – Dead Man (1995) hőse. A híres angol költő, William Blake nevét viselő esetlen könyvelő keletről nyugatra tartó szimbolikus utazása során a civilizációból mindinkább halad a vadság állapota felé, minden értelemben. A nyugati civilizációból egyre inkább „kiavatódik”, míg a természet világába beavatódik, végül indián szertartás szerint utazik a halálba.
Thelma és Louise (1991) a kikapcsolódásra vágyó, kalandos hétvégére induló háziasszony és vagány pincérnő barátnője sem gondolja a road movie kezdetén, hogy ez lesz életük végső nagy kalandja. Azt meg végképp nem gondolják, hogy az út végén ők maguk fognak így dönteni.
Időutazások
Elsüllyedt világok ősi kultúrái mindig beindítják az emberek fantáziáját, és ebben a régmúlt misztikus tudása utáni sóvárgás is nagy szerepet játszik. Számtalan kalandfilm, így Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981) játszódik ősi kultúrák földjén: Egyiptomban, Peruban, de még a titokzatos Atlantiszon is. Emberfeletti próbatételek itt éppúgy szerepet kapnak, mint a misztikus tudásba való titkos beavatás.
A történelem előtti világ képzeletbeli helyszínei a fantasy filmek kiváló terepéül szolgálnak. A Gyűrük Ura filmtrilógia (2001-2003) Frodója is ilyen fantasztikus tájakon utazik át, hogy a Gyűrűt biztonságos helyre juttassa. A fantasy filmek izgalmas toposza a labirintus, mely ebben a műfajban a spirituális utazások tere: A Faun labirintusa (2006) a véres történelmi valóságot ötvözi fantáziavilággal. Kislány főhőse két világban él: egy csodálatos mesevilágban és a véres polgárháború sújtotta Spanyolországban.
De mesevilág nincs mindenhol. Az út (2009) különös hangulatú megváltástörténet egy posztapokaliptikus katasztrófa után. A film látomásának komor atmoszférája a Stalker (1979) Zónáját idézi, melynek legrejtélyesebb részébe, a Szobába csapdákkal nehezített út vezet, de állítólag valóra váltja az oda eljutó emberek kívánságait. Ám ez az út nem kívánságokról szól, itt apa és fia vándorlása visszahátrálás az emberi civilizáció történetében: a kulturált polgári lét rendezett világából „haladnak” visszafelé a kannibalizmusba, és még onnan is tovább, a feneketlen káoszba.
A 20. századra a Földön lassan elfogytak az egzotikus helyek, így hát ki kellett lépni az Univerzumba. A Földről elvágyódást is sugalló űrutazásról szóló filmek a „földöntúli” tudásvágyról, az emberiség új horizontjairól tudósítanak, ezenközben az emberi természetet is vizsgálják. Elősegítette a műfaj térnyerését, hogy a hidegháború az űrre is kiterjedt, így óriásira nőtt az űrutazásról szóló filmek iránti érdeklődés.
Ebben a felfokozott hangulatban mutatták be a 2001: Űrodüsszeiát (1968). A másik kultuszfilm a A nyolcadik utas: a halál (1979), mely a Nostromo vérfagyasztó űrutazásával, női akcióhőssel a középpontjában, új irányt szabott műfajnak. A számos pesszimista végkicsengésű film után a Csillagok között (2014) űrutazás-története végre visszahozta az optimizmust.
Az időutazás-filmek népszerűsége talán abban rejlik, hogy ősi kultúrákban játszódó történeteivel éppúgy, mint a jövőutazásaival felkínálja a nézőknek a történelem időcsúszkáján való előre-hátra mozgás élményét, átélhetővé téve ezzel az időtlenséget.
