Fókuszban Nagyítás

Csodabogarak kalandjai makettországban – Wes Anderson portré

Az idei Berlinalén debütáló nyolcadik nagyjátékfilmje, a Kutyák szigete még tovább öregbítette Wes Anderson hírnevét. Filmjeit szinte azonnal felismerjük, annyira megragadóak és egyediek. Nevét a filmesztéták már melléknévként is használják. Íme Wes Anderson, aki egy személyként élteti tovább az „auteur” filmrendező hagyományát, és hidat ver Amerika és Európa mozgóképes hagyományai között.

Vannak filmrendezők, akik nem kívánják felhívni magukra a figyelmet, nem hagyják, hogy a kamera és a kép páváskodjon, hanem inkább a lehető legalázatosabban kiszolgálják a történetet. Vannak olyanok is, akiknél már felismerhetjük az egyediség hol finom, hol harsány kézjegyei: Tarantinót az ezerszínű zenei utalásairól, Martin Scorsesét a géppuska gyorsaságú és erejű montázsairól, David Finchert a láthatatlanul mozgó, mégis mindent látó kamerakezeléséről. Velük ellentétben Wes Anderson stilisztikája elsőre valósággal fejbe vágja az embert: harsány, energikus, színes, világos, furcsa, groteszk, szabályos, mégis szabadszellemű. Zúdítani lehet a jelzőket rá. Különös, mégis emberi figurákról készít különös, mégis emberi filmeket. Nem átlagos közönségfilmes rendező, munkássága mégis egyszerre művészien kidolgozott és befogadható.

Wes Anderson és Jude Law

Anderson legismertebb és legerősebb védjegye az erőteljes színekkel dolgozó, rendkívül kidolgozott, barokkosan burjánzó, mégis egyfajta „kézműves” jelleget idéző képi világ. De filmjeit nemcsak külső stílusjegyek, hanem a tematikai jellegzetességek is összekötik. A világban helyüket nem találó, erősen önbizalomhiányos vagy más rigolyákkal küzdő főszereplők, a diszfunkcionális családok és kapcsolatok, az autoritás elleni lázadás, az önazonosság keresése mind-mind visszatérő elemek nála. Hőseinek sorsát a valószerűtlenség, a furcsa véletlenek és kínos pillanatok sorozata határozza meg, akiknek botladozásai egyszerre viccesek, felemelőek és szomorúak. Mondhatni egy igazi filmes „auteur”-hez hűen ugyanazokat a témákat boncolgatja, csak más és más variációban. Melyek külön-külön is legalább annyira izgalmasak, mint az életmű egésze.

Anderson munkásságának jellegzetessége, hogy filmjeit nem igazán lehet egy adott műfajba beskatulyázni.

A hesit-filmek „kell-egy-bombabiztos-terv” dramaturgiája már az első filmtől kezdődően megjelenik, a némafilmes burleszket és Jacques Tatit idéző kreatív fizikai és vizuális humor végig dominál némi melankóliával és drámaisággal fűszerezve. Tegye azt élőszereplős vagy animációs keretek között, Anderson egyedisége és kreativitása szétfeszíti a filmekre jellemző megszokott kereteket. Nem meglepő módon két évtized után már nemcsak a kritikusok, hanem az őt ismerő, egyre szélesebb közönség is úgy üdvözli legújabb filmjét, mint egy rég nem látott, jó ismerőst.

 

Családfa, Petárda és kisvárosi vesztesek

Sok filmrendezőnél meghatározóak a családi és gyerekkori élmények, és ez különösen igaz a svéd és norvég felmenőkkel rendelkező, 1969-es születésű Andersonra. Nyolcéves volt, amikor szülei elváltak, anyja archeológus, míg apja a reklámszakmában dolgozott. Két testvére segítségével már gyerekként is készített filmeket Super 8-as kamerával, és ez a kollaboráció öccsével, Eric Chase Andersonnal a mai napig megmaradt (Eric festményei és rajzai gyakran felbukkannak Anderson filmjeiben). Iskolai élményei inspirálták a ’98-as Okostojás megrendezésére. Az egyetem alatt pedig mozigépészként dolgozott, és megismerkedett Owen Wilsonnal, aki legelső alkotótársa lett. Ráadásul, hogy pályája még eklektikusabb legyen, Anderson még csak nem is filmes, hanem filozófia szakon szerzett diplomát.

Petárda

Első filmje az 1996-os Petárda nem egy „semmiből jövő” debütálás, mert előélete megvolt egy 1992-ben forgatott és két évvel később bemutatott azonos című fekete-fehér rövidfilm képében. A forgatókönyvet Anderson és Owen Wilson jegyezték, a főszerepeket pedig Owenre és öccsére, Luke Wilsonra osztotta. Ők játszották Anthonyt és Dignant, a két jó barátot és botcsinálta rablópárost, akik azt a bizonyos „nagy melót” kívánják végrehajtani, ami után élhetnek, mint hal a vízben. Ez a 13 perces rövidfilm egyfajta prototípusa a négy évvel későbbi, egész estés változatnak, mert abban nemcsak a főszereplők, de konkrétan a rövidfilm összes jelenete benne van képkockáról-képkockára. A hangulatot erősen meghatározó filmzene és a különc figurák már a rövidfilmben is megjelennek. Viszont a fekete-fehér képi világ, valamint a látható technikai és financiális hiányosságok miatt érthetővé válik miért akarta Anderson nagyobb keretek között újra feldolgozni ezt a sztorit.

A négy évvel későbbi ’96-os változat már színesben, rendes költségvetéssel (7 millió dollár) készült el. Az Owen testvérek mellett Anderson Robert Yeoman operatőrrel dolgozott, akivel azóta is együttműködik. A film könnyed és játékos hangulatát erősen meghatározó popos-jazzes filmzenéről pedig a legendás Devo zenekar egykori frontembere, Mark Mothersbaugh gondoskodott. Vele még további négy alkalommal dolgozott együtt. A Petárda legszűkebben mérve egy road movie elemekkel dúsított heist film, ugyanakkor romantikus is, és a rendezőre jellemző fanyar, sőt sokszor kifejezetten groteszk humor is megjelenik benne. Bár ez Anderson legkevésbé látványos műfaji zsonglőrködése, mégis jócskán kitűnik az átlagból.

Hogy Anderson főhősei mennyire nem hétköznapi karakterek, az leginkább abban mutatkozik meg, hogy egyfajta gyermeki naivitással mozognak a nagyvilágban. Grandiózus nagy terveik pedig rendre kudarcba fulladnak.

Dignan egy olyan rablássorozatot akar végrehajtani, ami „az elkövetkezendő 75 évre megoldja minden gondunkat”, hogy aztán két társával a legkisebb részleteken is összekapjon, és az országot végigszelő Bonnie és Clyde illúzió hamar kifullad egy útszéli motelnél. Az alapvetően humoros és laza hangnem ellenére már itt is érződik az a melankolikus üzenet, ami később hangsúlyossá válik a rendező pályája során. A nagyívű álmoknak és felelőtlen, gondtalan életnek meg vannak számlálva a napjai, és egy idő után mindennek következményei lesznek.

Petárda

Bár az ismerős műfaji elemek, pl. a feszes vágású rablásszekvenciák vagy a road movie filmek hangulatorientáltsága jelen vannak, a Petárda leginkább a karakterek közötti dialógusokra és a kisebb, mindennapi szituációkra helyezi a hangsúlyt. Ezek szintén formálják a karakterek egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát, legyen az egy rosszul elsült kocsmai sörözés, vagy egy röpke szerelem egy csinos takarítónővel. Anderson ezeket a kis karakterépítő mozzanatokat szervesen beépíti a nagyobb cselekménybe, így tudjuk ki mit és miért csinál a sorsfordító pillanatokban.

Aki illúziókba kapaszkodik, az mindent elbukhat, aki felismeri helyzete realitását, annak még van esélye az életben.

A Petárda bár anyagilag igencsak elhasalt, a kritikusok pozitívan fogadták (maga Martin Scorsese is kedvencei között említette). Annyira, hogy Anderson két év múlva elkészíthette második filmjét, az önéletrajzi elemektől sem mentes Okostojást. Első ránézésre ez a film nem sokban különbözik azoktól a könnyed, ugyanakkor a kamaszkor és felnövekedés problémáiról szóló coming of age moziktól, amik leginkább a ’80-as években élték fénykorukat. A különbség a megvalósításban és azokban az apró, de jelentős tartalmi jegyekben rejlik, melyekben már megvillan Anderson egyedi rendezői látásmódja.

A 15 éves, excentrikus és korához képest kissé túl okos Max Fischer (Jason Schwartzman) és a cinikus, kiábrándult gyáros, Herman Blume (Bill Murray) közötti bizarr félig barátság, félig apa-fiú kapcsolat áll az Okostojás központjában. Maxnek imponál Blume milliókat hozó sikeressége, míg Blume-ot Max magabiztossága és karizmája ragadja meg, ami saját széteső családi életéből hiányzik. Kettejük barátsága akkor válik ingoványossá, amikor mindketten beleszeretnek a fiatalon megözvegyült tanárnőbe (Olivia Williams), aki inkább Blume-ot választja a lelkesen, de sikertelenül udvarló Max helyett. A felnövekedés, az első szerelem, a csalódások, iskolai, családi és egyéb megpróbáltatások ismerős sorozatáról szól a film az Andersonra jellemző fanyar – hol a különcökön, hol pedig velük együtt nevető – humorral.

Okostojás

Ahogy Max egyre jobban szembesül az elutasítás és a sikertelenség legyűrhetetlen akadályával, úgy válik a humoros, vagy úgyszólván „tinifilmesebb” hangulatú film komolyabb, melankolikusabb tónusúvá. Anderson játékos, egyszerűnek tűnő világában az élettapasztalatok keserűsége végig ott lapul, szereplői a bukásokon keresztül vonják le a konzekvenciát, hogy a hiba nemcsak a világban, hanem magukban is van. Max arroganciába hajló magabiztossága és machinálásai akaratlanul szabotálják tanulmányait, romantikus próbálkozásait és még a Blume-mal való barátságát is tönkreteszik. A film végére viszont már képes mások boldogságáért is tenni, és saját hibáit meghaladni.

Bár Wes Anderson mostani filmjei lecsiszoltságához nem mérhetőek kezdeti filmjei, a rá jellemző képi megoldások korai filmjeit is jellemzik. A rendkívül szabályos, centrikus perspektívában felvett képek párosulva a gazdagon berendezett környezettel és az erős, harsány színekkel megteremtik azt a „mozgó képeslap” érzetet, ami folklórszerűvé teszi alkotásait.

A rendező közel két évtizeden keresztül tökéletesíti ezt a koncepciót állandó operatőrével, Robert Yeomannal. A Petárda és az Okostojás még nem annyira stilizált, mint későbbi filmjei. A helyszínek nagyrészt valóságosak, a világítás természetes, leginkább az alapvető színek (vörös, zöld, kék) erős kiemelésével éri el, hogy egy másfajta valóságban érezzük magunkat.  A gyors, gyakran zeneileg pattogó montázsok, lebegő kamerakezelések pedig még rá is játszanak erre az érzetre.

 

Áttörés és útkeresés

Anderson auteri státuszát harmadik filmje a 2001-es Tenebaum a háziátok (The Royal Tenebaums) erősítette meg. Ebben az abszurd humorú családregényben egyre kiforrottabbak és lecsiszoltabbak stiláris és narratív megoldásai. Igazi posztmodern, és Anderson későbbi filmjeire (pl. A Grand Budapest Hotelre is) jellemző megoldás, hogy egy „történet a történetben” módon vezeti fel a cselekményt. Egy nem létező regény cselekményét látjuk a filmben, miközben tudjuk, hogy minden Anderson képzeletének szülötte.

A népes Tenebaum család életét követi nyomon a film, azon belül is három testvérét, akiknek sorsát alapvetően meghatározza, hogy excentrikus apjuk (akit Gene Hackman formál meg) gyerekkorukban magukra hagyta őket. A három fivér felnőve nemcsak a felnőttkor nehézségeivel és sorozatos csalódásaival szembesül, hanem visszatérő apjukkal is, aki úgy próbálja meg a család szimpátiáját visszaszerezni, hogy halálos betegnek hazudja magát. Az ebből következő tragikomikus események sorozatából Anderson egy fanyar hangulatú tablót épít fel, melybe beledolgozza az önzés, a jobb idők iránti nosztalgia, a családi diszfunkció és a megváltás már korábban is felbukkant témáit. Maga a rendező sem tagadta, hogy saját gyerekkorából is vett némi inspirációt a különcökkel és egykori gyerekzsenikkel teli, hóbortos família történetéhez.

Tenebaum a háziátok

A Tenebaum a háziátok nemcsak tematikai szempontból fontos mérföldkő Anderson pályájában. Képileg itt kezdett egyre hangsúlyosabban arra törekedni, hogy filmjeinek saját, konstruált megjelenése legyen. A rikító színvilág és a középpontos perspektívában rögzített snittek mellett Anderson egyre többet hagyatkozik a dinamikus, követő felvételekre, a zenei ritmusra történő vágásra, és magára a dizájnra is. Az utóbbi különösen fontos szerepet játszik: archaikus berendezések zsúfolt tobzódása, amit még a helyszínválasztással is fokoz (a stáb nem kevés pénzt költött arra, hogy a legendás Waldorf Astoria hotelben forgassanak).

Anderson pedig nemcsak a külső környezetre, hanem a dialógusokra és a zeneválasztásra is kiterjeszti ezt a nosztalgikus „régiességet”.

Az erősen stilizált konstruáltság, a „deadpan” humor és az elvesztettség melankolikussága tovább fokozódott a 2004-es Édes vízi életben. Ezt a filmet kijövetelekor értetlenség, kritikusi rosszallás és anyagi sikertelenség fogadta, manapság sokan a rendező legalulértékeltebb és egyik legjobb filmjének tekintik. A Jacques Cousteau és a Moby Dick Ahab kapitányának ötvözeteként funkcionáló Steve Zissou (Bill Murray) kalandjait taglaló alkotás egy abszurd komédia és egy családi melodráma keveréke (noha a „családot” itt most Zissou legénysége tölti be) áldokumentarista keretbe csomagolva. Film a filmben, szabályos műfaji határok nélkül a teljes alkotói szabadság szárnyalása látható ebben a filmben.

Édes vízi élet

A filmkészítés káoszára való önreflexió, társulva a már ismert andersoni stílusjegyekkel életműve egyik legszemélyesebb darabjává teszik az Édes vízi életet. A humor még a szokásosnál is feketébb (az egyik jelenetben a dokumentumfilmes stáb lefilmezi, ahogy a legénység egyik tagját megeszi egy cápa), a díszletek még jobban konstruáltak, szinte színházszerűek. Egy kalózokkal folytatott tűzpárbajt alsógatyában vezényel le a főhős, a zenei választék pedig a The Stoogestől kezdve, David Bowie portugál nyelvű feldolgozásain át egészen az izlandi Sigúr Rós-ig terjed. A zene hangulata nincs összhangban azzal az érzelemmel, amit a jelenet éppen közvetíteni kíván.

Minden a végsőkig kifacsart és túlzásba vitt, ami nem meglepő módon kritikus hangokat váltott ki megjelenése idején.

Tekintve, hogy ezzel saját esztétikumát extrém határig vitte, Anderson következő filmje, a 2007-es Utazás Darjeelingbe teljes 180 fokos fordulatnak számított – persze csak saját mércéjével mérve. Ez a film egyfajta visszatérést jelentett a kis léptékű, kevésbé extravagáns korai filmjeihez. A Petárdához vagy az Okostojáshoz hasonlóan itt is inkább a karaktereteken és a közöttük lévő kapcsolaton van a hangsúly. A történet három testvért követ, akik egy évvel apjuk halála után Indiába utaznak, hogy helyre tegyék mindazokat a sérelmeket, melyek megmérgezték a közöttük lévő kapcsolatot. Komikus és néhol drámai, erősen road movie beütésű alkotást láthatunk, mely végén mindhárom testvér realizálja saját hibáit és elindul azon az úton, hogy jobb emberré váljon. A formula ismerős, ami Anderson sajátos elbeszélése révén válik egyedivé.

Utazás Darjeelingbe

A három testvér mindegyike olyan traumát hordoz magában, amit nem tudtak feldolgozni (az egyik az apjuk halálát, a másik egy motorbalesetet, a harmadik egy párkapcsolat megszűnését), de a családi diszfunkció közös gyökere az, hogy a széthullott életük egyszerűen nem tudott megfelelni az általuk elképzelt idealizált családi képnek. Az illúzió kontra valóság újra és újra visszatérő elem Anderson filmjeiben, és a családtematika miatt az Utazás Darjeelingbe szinte párdarabja a Tenebaumnak. Bár a film kellően színpompás és groteszk humorú, Anderson kivételesen mégsem teszi a történetet egy erősen konstruált világba. Az egzotikumot maga India és annak kultúrája szolgáltatja, szereplői itt botladoznak és próbálják magukat megtalálni.

Ezekben az években Anderson nemcsak saját alkotói hangját találta meg, hanem azzal is kísérletezett, hogy milyen irányba vigye el egyre jobban felismerhető rendezői kézjegyeit. Legyen eltúlzottabb vagy visszafogottabb? Megtapasztalta a sikert, a bukást és régi kollaboránsai mellett új alkotótársakat is szerzett Noah Baumbach és Roman Coppola személyében, akik szintén az amerikai függetlenfilmes szcéna neves figurái. Az itt szerzett tapasztalatok és alkotott filmek vezetik fel karrierjének következő, legsikeresebb és leglátványosabb állomását.

 

Bábok, szerelem, történelem, és egy művész a csúcson

Ha az Utazás Darjeelingbe készítette elő a terepet Anderson sikerbeli reneszánszához, akkor a 2009-es Fantasztikus Róka úr szilárdította meg pozícióját a legfontosabb kortárs amerikai rendezők között. A Roald Dahl regénye alapján készült animációs film több szempontból is fontos vízválasztó életművében. Hiszen Anderson nemcsak egy teljesen más területre evezett azzal, hogy élő szereplőből animációba váltott, hanem az animáció egyik legkülönlegesebb és legegyedibb fajtáját választotta, a stop motiont.

Fantasztikus Róka úr

A stop motion technika különlegessége abban rejlik, hogy a nagyrészt kézi módon (gyurmából vagy más anyagokból) megalkotott figurák minden egyes mozdulatát lefényképezik, majd a mozgásokról készült több ezer képet egymás mögé illesztik, a folytonos mozgás, az animálás illúzióját keltve. Az ebből fakadó darabosság különleges és egyedi látványt ad az ilyen filmeknek, elég ha csak a Wallace és Gromit sorozatra vagy a Laika stúdió filmjeire gondolunk. A Fantasztikus Róka úrat nézve hamar nyilvánvalóvá válik, miért választotta Anderson ezt a sok munkával járó, nem éppen költséghatékony megoldást az adaptálásnál.

A vizualitást egyre maximalistábban hajszoló Andersont nagyon inspirálta a stop motion „kézműves” jellegében rejlő részletgazdagság, aminek során a karaktereket körülvevő világ minden egyes részletét ki lehet dolgozni. Amellett, hogy a közeghez remekül illeszkednek az ekkorra már védjegyének számító, inkább animációba illő képi megoldásai, a Fantasztikus Róka úrtól kezdve már nemcsak a verbális, hanem a képi humor jelenléte is hangsúlyossá válik későbbi filmjeiben.

Bár korábban volt egyfajta érzet, hogy Anderson megpróbál még fél lábbal a valóságban maradni, ezzel a filmmel tudatosan megindult a hiperstilizáció irányába a nézővel szinte játékosan összekacsintva.

A Fantasztikus Róka úrban benne vannak a szokásos andersoni jegyek, a heist filmes történettől kezdve az eklektikus zenei választékon át a groteszk humorig. Teszi ezt jóval közönségbarátabb módon (még az eredeti könyv sötétebb témáit is előzékenyen kihagyja). Az animált állatoknak a híres színészek mellett (George Clooney és Meryl Streep szinkronizálja a főszereplő Róka házaspárt) Anderson régi ismerősei adják a hangjukat (még maga a rendező is megszólal egy kisebb szerepben). Alexandre Desplat erősen klasszikus stílusú filmzenei jelenléte is jelzi az elmozdulást a barokkosabb, díszesebb irányba.

Az ezt követő Holdfény királyság szintén jellegzetesen andersonos, ugyanakkor újabb bizonyíték a rendező stilisztikai eklektikusságára. Sajátos coming of age film, amiben a gyerekkori ártatlanság iránti nosztalgia, az első szerelem élménye és a kamaszkor küszöbén álló, kortársaik közül kilógó főhősök kalandjait dolgozza fel könnyed, életvidám stílusban. Az életmű talán legpozitívabb darabja, amiből kivételesen hiányzik a többi filmjében erősen átütő melankólia. Ennek megfelelően a képi világ is kevésbé zárt, erősen dominálnak az aranybarna és zöldes árnyalatok.

Holdfény királyság

Ekkorra már kiismerhetővé válnak Anderson minden filmjében megjelenő kézjegyei: szeleburdi, furcsa szereplők, abszurd helyzetek és humor, régies világkép (a szereplők tárcsás telefonon vagy levélben kommunikálnak, nem mobilon vagy neten), és a folyamatos eltolódás a verbalitástól a vizuális történetmesélés felé. Ahogy korábbi filmjei, még a Holdfény királyság sem szorítható be egy adott műfaj keretei közé, főleg ha a szereplőket összehozó katasztrófafilmes fináléra gondolunk. A két fenti film átütő sikerét tökéletesen jelzi, hogy Andersont írótársaival (Baumbach-hal és Roman Coppolával) együtt mindkét filmért Oscar-díjra jelölték.

Az elismerések sorozata pedig tovább folytatódott a 2014-es Grand Budapest Hotel című filmmel. Ez a film minden szempontból az andersoni stílus csúcspontja, és a 20 éve töretlenül fejlődő esztétikum kiteljesedésének is nevezhető.

Az amerikai-európai koprodukcióban készült, európai helyszínen forgatott és egy meg nem nevezett európai országban játszódó alkotás minden elemében távol áll a megszokott hollywoodi konvencióktól. Maga a történet is egy unortodox hármas keretbe van zárva: egy fiatal lány által olvasott regény szerzője az 1960-as években utazást tesz az egykoron nagynevű Grand Budapest Hotelbe. A szerző itt beszélgetésbe elegyedik a szálloda tulajdonosával Zero Moustafaval, aki felidézi azokat az időket, amikor még csak szimpla londinerként dolgozott a szállodában a 1930-as években. Zero és a szálloda akkori tulajdonosa, az excentrikus Monsieur Gustav H. (Ralph Fiennes) pedig belekeverednek egy gyilkossággal fűszerezett családi összeesküvésbe, melyből egy egész országon átívelő hajsza válik üldözéssel, börtönből szökéssel, szerelemmel.

Grand Budapest Hotel

A Grand Budapest Hotel gyakorlatilag olyan, mint egy zsúfolt múzeumi terem filmes megfelelője, amibe a legkülönbözőbb elemek vannak besűrítve. Anderson az összes műfajt behozza, amivel eddig dolgozott. A klasszikus kalandfilmet, a heist filmet, a románcot, a vígjátékot és mellé még hozzáteszi a drámát, a burleszket (a főszereplő párost üldöző fogdmegek) és az akciófilmet is. A ’30-as évek Európájának hangulata, szecessziós-barokkos építészete és ódivatúsága tökéletes táptalaj a minden eddiginél színpompásabb és lecsiszoltabb képi világ megjelenítésére. Sőt, míg az egyes helyszíneket színekkel (a hotel rózsaszínje, az esti jelenetek mélykékje, a börtön sárgája), az egyes korokat változó képaránnyal jelzi a rendezés, ezzel segítve a nézőt.

Ezt a tomboló stíluskavalkádot nemcsak a bravúros rendezés tartja össze, hanem a történet dramaturgiája is. Mivel egy olvasott regény szereplőjének visszaemlékezéseiből épül a cselekmény, ez nagyobb teret enged a fantasztikumnak, a túlzásoknak és a váratlan tónusváltásoknak, amiket más filmben túlságosan kizökkentőnek éreznénk. Anderson világában viszont, ahol a valóság és a fantasztikum akaratlanul is folyton egybeolvad, egy egységesen örvénylő, de folyton változó hangulatot árasztó festményként tárulnak elénk a valószerűtlen hősök csetepatéi.

Wes Anderson sok más szerzővel ellentétben nem a műfaji dekonstrukcióban találta meg szerzői hangját. Nála bármilyen ismert séma újszerű jelentést kap egy csak hozzá köthető, sajátos hangulatot tükröző stílus alkalmazásával.

Figurái, témái vissza-visszatérők, csak a helyszín és a keret változik. Az önismétlés csapdája sokszor felmerül, de eddig mindig úgy tudta felsorakoztatni trükkjeit, hogy az eredmény sikeresen egyedi lett. Bár mostani filmjeivel egyre elfogadottabbá válik a nagyközönség számára is, továbbra is megmarad a szerethető különcnek, aki szerethető különcökről csinál filmeket.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..