A mélység titka James Cameron egyik kevésbé legendás filmje, de így is lenyűgöző.
Az az érzésem, hogy A mélység titka fölött már eljárt az idő. James Cameron többi filmjéről nem mondhatnám el ugyanezt, az Aliens, a Terminátor 2 még ma is a műfajuk csúcsát képviselik, de valahogy ez a film benne ragadt a nyolcvanas évek végében, még épp a technikai forradalom előtt. Nem is igazán a trükkökre, a látványra gondolok, az rendben van, főleg úgy, hogy a film legnagyobb része szűk térben játszódik, és az effekteknek vajmi kevés szerepük van. Sokkal inkább a szereplők és a történet viselnek magukon valami lemoshatatlan nyolcvanasévek-érzést. Hiányzik egy Sarah Connor vagy egy Ripley, hiányzik a markáns gonosz robot vagy anyakirálynő is, de a legfőképpen az a tágas tér hiányzik, amiben a történet helyet kap. A mélység titka majdnem súlytalan, lebeg, mint a színészek a vízben: se epikus küzdelem, se háttérmitológia. Ami persze csak azért baj, mert a film eszközei viszont nagyon is egy óriás-epikus alkotáshoz illenének.
A maga korában technikailag zseniális volt a film, például az, amit a víz animálásával művelt. De elpazarolni ezt a zsenialitást egy jelenetnyi víz-csápra… A női főszereplő is igen erős benne (Mary Elizabeth Mastrantonio) – ez szinte hagyományos Cameronnál, de akkor miért kellett a sokkal kevésbé karakteres férfit (Ed Harris) erőltetni, mintha Ripley helyett Hudson lenne az Aliens középpontja? Ilyen pici hibák, aránytalanságok, talán figyelmetlenségek szorítják A mélység titkát a rendező munkásságának másodvonalába – de hadd mondjak valamit.
Gyerekkoromban láttam a filmet először, és egyike volt azoknak, amiket sose felejtettem el. Néhány jelenetére százhúsz éves öregkoromig emlékezni fogok, esküszöm, akár a szenilitás szélén is. A hangulatára is. A vízicsápra. És a végére, te jó ég, amit csak Cameron merészelhetett: hogy hülyét csináljon en bloc az emberiségből. Ez egy bivalyerős film, mert amire Cameronnál azt mondom, „másodvonal”, azért a legtöbb rendezőnek még mindig jó üzlet lenne eladnia a lelkét.
