Nincs kategorizálva

Új időszámítás vette kezdetét… – Black Mirror: Bandersnatch

Egy világban, ahol a mozikat sablonos szuperhősök uralják, ahol az ötletességet üldözik, ahol az unalom és fantáziátlanság uralkodik – egyetlen hős merészel felkelni a stúdiók könyörtelen terrorja ellen. Készülj fel a kalandra, ahol a szegény online startup a saját terepükön hívja ki az óriásokat és győzelmet arat! A kíméletlen háború újraformálja a világ arcát, és a mozi sohasem lesz már ugyanolyan.

A Bandersnatch zseniális. A Bandersnatch korszakos mestermű. A Netflix meglépte, amit csak a fürge új innovátorok képesek, és teremtett egy új filmes médiumot.

A könnyedség, ahogy a néző választásai beilleszkednek a filmbe… Bárhogy is végződik a 90. perc környékén, a Bandersnatch egységes egésznek hat, mintha a te döntéseid megegyeznének a rendezőével – mintha te lennél a rendező! –, és közben mégis szabadon alakíthatod a történetet valamennyi előre megadott csomópont mentén. Az elegancia magával ragadó.

Mint ahogy a befektetett munka is: az easter eggek, a titkos befejezések, a számtalan elrejtett apróság. A Bandersnatch hagyományosan legyártva is remek film lenne, a Black Mirror-antológiasorozat méltó darabja; Charlie Brooker, a Black Mirror megalkotója ismét remekelt (bár nem rendezett, az epizódot ő írta, az epizódot ő rendezte). A tény, hogy a film egyben forradalmi médium is, csak hab a tortán.

Miért olvasol ilyen kritikákat?

A Black Mirror szokásához híven aránylag ismeretlen színészek adják a szereplőgárdát. A választás ismét remek. Fionn Whitehead mind a magába zárkózó, mind az őrült főszereplő karaktert kiválóan hozza, egyformán hiteles akkor is, amikor a munkájába mélyül, és akkor is, amikor gyilkol. Asim Chaudhry felpofozni valóan idegesítő kapitalista. Craig Parkinson mint aggódó apa egyszerre szerethető és utálható. De a valódi sztár Will Poulter, aki a játékfejlesztő Colin Ritmant alakítja: a történet szálaitól függően válik sztárrá, mentorrá, guruvá, felbujtóvá, és végig karizmatikus.

A retro sci-fi felállás is káprázatos: megidézi a nyolcvanas évek nosztalgiáját, a játékipar kezdeteit – és a benne rejlő lehetőségeket, üzletet és könyörtelenséget… A ruhák, kirakatok, irodák, a beszédmód tökéletesek.

De komolyan. Nem látod, milyen felháborítóan egyoldalú?

De persze a Bandersnatch és a Netflix legnagyobb dobása az interaktivitás. Ebben a film felülmúlja minden elődjét. Voltak ugyan próbálkozások, de most olyannak hatnak, mint a 3D az Avatar előtt vagy a CGI a Jurassic Park előtt: primitívnek, a Bandersnatch magaslatából visszanézve. A kétezres évek fordulója táján népszerű, filmélményszerű számítógépes (leginkább konzolos) játékok, amelyek egy-egy lemezen többféle választható utat kínáltak egy filmszerű sztoriban, már a maguk korában is röhejesek voltak. És bár azóta több próbálkozás is született már a mozitermekben közönségszavazás útján változó filmekre, egyik sem szerzett közönséget. Egyedül a Netflix lehetett képes a régi koncepció működő valósággá változtatására.

Ehhez ugyanis kellett a hálózat kiépített infrastruktúrája; a szoftver, ami minden egyes nézőt default elér; és kellett a Black Mirror fenegyerek hírneve – hogy elhisszük neki előre, hogy képes beváltani az ígéretet. A Bandersnatch halála az lett volna, ha csak pár ezer néző próbálja ki eldugott mozikban; a Netflix és a Black Mirror márkanevek garantálta előzetes hitel azonban fergeteges nézőszámokat biztosított.

Biztosan ez a jó út számodra? Tanulsz bármit ebből a nyáláradatból?

Ha visszanézünk majd 2019-re, az első filmtörténeti bejegyzés a Bandersnatch lesz mindenütt. Azt fogják írni: forradalom; egy új filmes forma kezdete; egy merész új szereplő nagy ugrása a megmerevedett stúdiórendszer keretein kívül; hogy az online világ és a hagyományos mozivilág egészen új ötvözete, ami sose látott lehetőségeket nyit meg mindkettő számára…

Hogy a Black Mirror, utólag nézve, korunk legbefolyásosabb sorozata lett; hogy a Netflix a legmeghatározóbb stúdió, és a Bandersnatch maga olyan, mint a Metropolis, a Cápa, a Jurassic Park és az Avatar: új fejezet.

Most már csak eleged van?! Esküszöm, akár a Netflix is finanszírozhatta volna ezt a kritikát. Semmi sem lehet ilyen tökéletes, és miközben ez lassan, lassan feldereng neked, te még mindig csak gyarapítod a hirdetési másodperceket az oldalunkon… Kezdd újra egy értelmesebb választással!

 

EGYETÉRTESZ A KRITIKÁVAL?

IGENNEM

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya